A Kunhegyes-Budapest táv megtételére készülünk, nem gyalog, nem is futva, ennél sokkal merészebb tervünk van: vonattal szeretnénk eljutni lapunk szerkesztőségébe, a heti értekezletre, ad absurdum pontos érkezéssel. Többféle lehetőség kínálkozik, de tekintettel az elmúlt napok történéseire, ezúttal nem a legkedvezőbb megoldást keressük, hanem amelyik a legkisebb kockázatot rejti magában. (Utóbb bebizonyosodik, ilyen ma már nincs, a kockázat ott lebeg minden magyar sínpár, utas, vasutas fölött.)
De reggel még bizakodunk és terveket szövögetünk.
Elmehetünk Füzesabonyig kocsival, onnan egy Egerből érkező emeletes, klimatizált vonattal a Keletibe. (A Budapest-Eger között közlekedő sima járatok is sokkal korszerűbbek a Miskolc felől érkező vonatoknál, arrafelé az IC-k is romhalmazok.) Csakhogy a Keletinek most valahogy még a neve is vészjóslóan cseng, ki tudja, ma mi várna ott ránk.
Legyen inkább a Nyugati pályaudvar a célállomás, ott is voltak ugyan fennakadások, ahogy a MÁVINFORM írja (és nagyon reméljük, hogy a vasúti Facebook-oldal kezelői is részesültek a kétszázezer forintos hőségpénzből), de
valamiben még hinni kell, különben sosem indulunk el.
Így csak Kisújszállásig kell elautóznunk, a Nyugatiból pedig gyalog megközelíthetjük a szerkesztőséget. Minimalizáljuk az ökológiai lábnyomunkat.
Bizalmat szavaztunk hát a Debrecenből érkező interrégió (IR) vonatnak. Százhetven kilométer, 1 óra 57 perc menetidő, átszállás nélkül, a korábbi tapasztalatok szerint klimatizált kocsikban. Az érkezésre azért hagyunk egy óra biztonsági időt, ezt már évek óta bekalkuláljuk.
A nemrég felújított kisújszállási állomáson, azt leszámítva, hogy a kávéautomata finom kávét ad, nincs semmi rendkívüli. A lift is működik, a nagy melegben azzal is megközelíthetjük a peront, ahol csak pár ember várakozik a Nyugatiba tartó vonatra. Kényelmes útnak nézünk elébe.
A szerelvény pontosan érkezik, és már indulunk is. Morcos kamaszlány és kockásinges középkorú úr közül választhatunk szemközti útitársnak, utóbbi mellett szól, hogy az árnyékos oldalon ül (függöny nincs), így ott foglalunk helyet.
Valami gőzféle puffog kifelé a mennyezeti nyílásokon át, ami olyasmi klímát teremt, mint mikor zivatar után hirtelen kisüt a nap.
Körbenézünk, talán csak az odakint felhevült, változókorban lévő testünknek nem komfortos ez a levegő, de látjuk, hogy minden utasnak fénylik az ábrázata, korra, nemre, felekezetre tekintet nélkül.
De mintha ez senkit sem zavarna, vagy észre sem veszik, annyira bújják a telefont.
Alig pár perccel indulás után, Fegyvernek-Örményes állomáson a vonat megáll. Először közlik a bemondón, hogy ez amúgy nem megálló, műszaki okok miatt várakozunk, senki se szálljon le. (Pedig itt lett volna jó alkalom még visszafordulni az autóhoz.) Aztán felszáll egy vasúti pályamunkás fiatalember, sárga mellényben, napégette arccal, tőle tudjuk meg, hogy baleset történt valahol előttünk, aztán meg egy felsővezeték is leszakadt, minden áll.
Az utazóközönség némi diszkrét puffogás kíséretében bújja tovább a telefont.
A vasutas is leül mögénk, földijére talált, egy idős doktor úrra, kezdik idézni a közös ismerősöket. „A Rossz Laci, vele mi van?”, kérdi a doktor. „Ó, már nem él.” „És a te testvéred?” „Ő sem... Ivott.” „És a kisboltos Ilonka?” „Na, ő még él és virul!”, mondja a vasutas, majd hosszasan sorolni kezdi, hogy ki mindenki halt még meg a vidéken.
Közben elindulunk, kicsit haladunk, majd megállunk a nyílt pályán.
„Az öregek közül szinte már senki sem él, de a fiatalabbak is halnak meg sorra…”, mondja a vasutas, és folytatja a halállistát. A nyolcvan körüli doktor úr aztán egy ponton megkéri a vasutast, sorolja inkább azokat, akik még élnek. Nevetve, kedvesen kéri. A vasutas csak mondja a halottakat.
Félóra várakozás után elindulunk, majd a következő állomáson felszedjük az utasokat, akik a balesetező vonatról lettek leszállítva.
Lehuppan velünk szembe egy fiatalember, tiszta ideg, telefonálni kezd.
Egy nő cigizgetett a peronon, aztán úgy döntött, hogy lelép a vonat elé
– sziszegi a telefonba. Kiderül, a fiatalember Debrecenbe tartott volna, abban az irányban gázolt a vonat, de most megfordult és megy vissza Budapestre. Ő is mávos, de öltözékéből és halovány bőrszínéből ítélve irodista.
Már legalább háromnegyed óra késésben vagyunk, amikor először felteszi valaki a kérdést a két vasutasnak: mikorra fogunk beérni? Fogalmuk sincs.
„Én biztos nem megyek a kukoricáson keresztül a cipőmben!”, néz ki a telefonjából mellettünk egy bronzbőrű tizenéves szépség. Anyukája megértően bólogat. Állunk a nyílt pályán, a nap egyre forróbban vág be az ablakon. Valaki azt kezdi sorolni útitársának, hogy mennyi víz és ennivaló van nála.
Majd egyszer csak nekilódulunk, amit taps és ujjongás fogad a kocsiban.
„Gáz, hogy ennek már örülni kell”, jegyzi meg vigyorogva a szemközti vasutas. Majd jujjogás következik, amikor megint fékezünk. „Most nézd meg, megint megáll!”
Felszáll a kalauz. Kicsi, halkszavú, fáradt, s mintha depressziós is lenne. Tőle megtudjuk, hogy az előttünk lévő vonat mozdonya meghibásodott, várjuk, hogy elvontassák.
„És hová húzzák ilyenkor a mozdonyt?”, kérdi egy unatkozó utas. „Egy másik vágányra”, feleli a kalauz rezignáltan. „Pedig ezen a szakaszon már felújítás is volt”, jegyzi meg a doktor úr. „Toldozgatnak-foltozgatnak, ez nem pályafelújítás”, mondja a pályamunkás vasutas. „Itt van, e!”, biccent a lerobbant bűnös mozdony felé, ahogy elhaladunk mellette.
„Én itt leszállok, Cegléden vagyunk. Kevés munkát, sok pénzt kívánok!”, búcsúzik egy utas a vasutasoktól a megállóban.
Alig szálltak le, hirtelen megugrik a kocsi. „Na má! Nem voltam felkészülve, hogy máris elindulunk!”, kacag fel a bronzbőrű tizenéves szépség anyukája, aki egyébként egész úton hozza a derűs hangulatot.
„Ki volt írva, hogy késés kilencven perc”, jegyzi meg halkan a doktor úr.
Elengedünk minden más vonatot, inkább minket áldoznak be”,
fűzi hozzá a pályamunkás vasutas.
„Kőbányán átszállunk egy másik vonatra, rendben?”, kérdi a kis kalauz, aki most tért vissza a kapott ukázzal. Mit is mondhatnánk erre? Nézzük szegényt, hányszor kell majd még elmondani ezt a mondatot, míg végigér a szerelvényen, és csak remélhetjük, hogy mindenki olyan béketűrően reagál, mint a mi utazóközösségünk.
Elindultunk tehát Ceglédről a főváros felé. Hogy aztán megint leálljunk. Szőke fonott hajú kislányok szaladgálnak az ülések között, az ablakon túl aszály szítta kukoricaföld.
Megint meglódulunk kicsit. Már nincs taps. Már nem jár. Mögöttünk egy Balatonra tartó vonat araszol, messze még a magyar tenger. Mi viszont csak a pesti szerkesztőségig szeretnék eljutni; semmi másra, csak egy garantáltan klimatizált helyiségre vágyunk.
Amikor Kőbánya-Kispesten leszállunk a vonatról, látjuk, mások felszállnak rá. Mint kiderül, egy IC-re várakozók azok, akik megörökölték akadályokat hősiesen leküzdő szerelvényünket – mi meg, sima IR-esek, várhatunk a sorunkra, míg kapunk egy másik vonatot, amivel a KöKiről eljuthatunk végre a Nyugatiba. De ezt már nem várjuk meg, jöjjön, aminek jönnie kell, a BKV, irány a kék metró!
Előtte, inkább csak mentális okokból, eszünk egy szendvicset, iszunk egy jó hideg ásványvizet, elfogadunk pár kedves szót a büfés asszonyságtól, majd felszállunk a 3-as metróra. Amint leülünk az átforrósodott plüss ülésre, ismerős érzet támad. Kinyitjuk a hőmérő appot. 33,8 fokot mutat.
Értekezletre ember így még nem vágyott soha.
(Címlapképünk illusztráció)
Ha úgy érzi, Ön vagy a környezetében más krízishelyzetben van, segítségre szorul, hívja az ingyenes 116-123 felnött lelkisegély számot! A Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány gyerek és ifjúsági lelkisegély száma: 116-111.
