Tokióba ma már senki sem utazik ártatlanul.
A japán fővárosból visszatérő nyugati utazók beszámolóiban hosszú ideig hangsúlyos elemként szereplő kultúrsokk erejét nem csupán az mérsékli, hogy most már magyar nyelven is igen sokféle szempontú leírást olvashatunk a városról, hanem az is, hogy a magyar munkavállalóknak évek óta természetes választás ebédre szusit rendelni, hogy Budapesten bármikor ihatunk szakszerűen elkészített matchát, ehetünk mochit vagy zöld teás sajttortát, hogy a képregény-találkozókon pont olyan, kedvenc animehőseiknek öltözött cosplay-hívő tinilányokat lehet olykor látni, mint hétvégenként Harajukuban, hogy az elmúlt évek során élőben hallhattuk a japán noise jeleseit éppúgy, mint számos visual kei zenekart, hogy már rég megemésztettük és meg is untuk Nakata, Kitano vagy Miike filmjeit, miközben a Ghibli Stúdió rajzolt hősei éppoly könyörtelenül furakodtak be rengeteg család életébe, mint korábban a Disney-hercegnők. Egyetlen ázsiai országról sem vélünk többet tudni, mint Japánról, s a földgolyó nagyvárosai közül New York és Párizs mellett csak Tokióról hisszük azt, hogy utcáit simán be tudnánk barangolni fejben akkor is, ha előtte még a közelében sem jártunk sohasem. A 2013-ban a városba érkező utazó azonban kénytelen megállapítani, hogy a nyugatiak fejében kavargó Tokió-mítoszok egy részének nem sok köze van a valósághoz.
| ||
A legfőbb tévhit alighanem az, hogy Tokió méregdrága. Ha valaki huzamosabb ideig akar a városban élni, itt akar lakást bérelni, tandíjat fizetni vagy autót tankolni, akkor persze más a helyzet, de az egy-két hétig a városban turistáskodóknak egyáltalán nem kell a bécsi árszínvonalnál durvábbra felkészülniük akár a szállások (25-30 ezer forintért kifogástalan kétágyas szobát kapunk a luxusnegyedeket leszámítva bárhol a városban), akár a tömegközlekedés árait nézzük (a tokiói metrón távolságtól függően 4-600 forintnak megfelelő jent kell beáldozni egy menetjegyért). Mobiltelefont, mp3-lejátszót vagy fényképezőgépet az itthoni árak 60 százalékáért kapni, de étel- és italfronton is elég jó a helyzet: üdítőt, csokit, szendvicset, gyümölcsöt az üzletek nagyjából magyar árakon kínálnak. Az öltönyös japán dolgozók kedvenc tésztás ebédjét, a többnyire állva és szürcsölve elfogyasztott rament nagyjából 1200 forintért mérik, plusz egy ezresért már remek tempurához (tésztába burkolt, olajban kisütött halhoz vagy zöldséghez) juthatunk - és így tovább. Tokióban persze minden van, így mi is láttunk például egyetlen sárgadinnyét 32 ezer forintért, de ez az extremitást képviseli, nem az átlagot. Mindehhez pedig sietve hozzá kell tenni, hogy a fejlett világ nagyvárosai közül Tokióban magasan a legjobb az ár-érték arány: minden halálosan pontos, friss és lehetetlenül tiszta (ami legfőképp azért meglepő, mert szemetest szinte sehol sem találni).
Színes, szagtalan
Tokió sokak szerint semmihez sem hasonlítható, földöntúli élmény: kiismerhetetlen és futurisztikus óriáslabirintus, tele érthetetlen nyelven hadaró, furcsa emberi lényekkel. Pedig Tokió valójában távolról sem idegenszerű: rengeteg részletében egészen pontosan olyan, mint a jól ismert nyugati nagyvárosok, s mivel számos meghatározó része 20-30 éve vagy még régebben épült, még az óriáskivetítőkkel, magasházakkal és/vagy neonfénnyel legdúsabban megszórt, erős atmoszférájú városrészek (a hírhedt kereszteződés Shibuyában vagy az Akihabara Elektromos Város) is inkább a retrofuturista esztétikát idézik, mint a robotos-repülő autós jövőt. Utópisztikusnak egyedül a 2003-ban átadott épületegyüttes, a Roppongi Hills mutatja magát, ahol a kegyetlen pénzekért bérelhető apartmanokat rejtő magasházak és a szintúgy hűvösen szuperelegáns, mozikat, luxusáruházakat és irodákat rejtő üvegépületek (például a Goldman Sachsnak, a Google-nak és egy jelentős kortárs múzeumnak otthont adó Mori-torony) is annyira tökéletesnek, drágának és laborszerűen tisztának látszanak, hogy az ember legszívesebben már az utcán levenné a cipőjét, ahogy egyébként itt a lakásokba (próbafülkékbe stb.) lépés előtt szokás. Az viszont távolról sem csak erre a környékre igaz, hogy - bár szinte mindenhol lehet dohányozni - nem léteznek rossz szagok, és nem kell félni sehol sem sötétedés után.
| ||
| | ||
Ami a verbális kommunikáció lehetőségeit illeti, olvasmányainkkal összevetve nem állíthatunk mást, minthogy a helyzet rohamosan javul: a legfontosabb információk angolul is olvashatók (leszámítva számos étlapot, ott viszont fotókkal segítik a választást), és ha egy szédítően komplex metróállomáson járatkeresési kudarcunkat beismerve odalépünk egy alkalmazotthoz, biztosak lehetünk benne, hogy angol szavakkal kölcsönösen meg fogjuk érteni egymást (egyéb nyelvvel próbálkozni viszont egyáltalán nem érdemes). A tokiói polgárok egyébként, úgy láttuk, ha beszélni nem szeretik is, remekül megértik az angolt, és ha nagyon elveszett pofát vágunk (például mert sok negyedben nincs nyugati értelemben vett utcanév és házszám), szívesen a segítségünkre sietnek kérés nélkül is.
A tizenhárommilliós Tokió persze borzalmasan nagy és zsúfolt, és vitathatatlanul szokatlan, hogy nem egyetlen belvárosi mag köré szerveződik, hanem 23, vendégszemmel nézve többé-kevésbé egyenrangú, egymástól markánsan különböző, egytől egyig érdekes óriáskerületből épül fel – metropolisztársaitól leghangsúlyosabban mégis a szervezettség emberileg elérhető legmagasabb foka különbözteti meg. Mondunk egy példát.
Tokiónak 1958 óta saját Eiffel-tornya van (a Tokió Torony), ami vagy 10 méterrel magasabb a párizsi eredetinél, ráadásul dögös narancssárga színben pompázik, de egy ilyen dinamikusan fejlődő, saját zsenialitását evidenciaként kezelő országnak ez persze nem lehetett elég. A tévé- és rádióadóként is funkcionáló Tokyo Skytree-t, amely a maga 634 méterével jelenleg
a világ legmagasabb tornya,
tavaly májusban nyitották meg. Ez tehát még a tokióiaknak is nagy szám, vagyis reggeltől estig súlyos tömegekre lehet ott számítani. A mi jegyünkre ezt nyomtatták: 19:30-20:00. Negyed nyolckor annyira hosszan kígyózott a torony előtt a sor, hogy teljesen reménytelennek tűnt a feljutás, pontban félkor mégis bent voltunk az épületben, a magasba repítő lift (amely 50 másodperc alatt jut fel a 350. méternél kiépített kilátóteraszhoz; onnan aztán, ha akarunk, továbbemelkedhetünk 450 méterig) ajtaja pedig másodpercre pontosan 8 órakor kinyílt előttünk. Tokióban minden így zajlik: ennek – és persze a rendkívül szigorúan szocializált tokiói polgárok lenyűgöző jólneveltségének, illetve kicsit ijesztő szabálykövetési hajlandóságának – köszönhető, hogy bár az állomásokon, az éttermeknél, a metrón, az állatkertben, a múzeumokban, vagyis bárhol és bármikor rettenetes embertömeg tud megképződni, mégsem érezhető a levegőben sohasem feszültség, hiszen jó tempóban, kiszámíthatóan működik folyamatosan minden.
| ||
Talán éppen ezért tűnik még ma is a legsűrűbb, legpszichedelikusabb élménynek a 78 éve üzemelő Tsukiji Halpiac gigantikus, vérrel, polipkarokkal, vaskos tonhalszeletekkel, a tátott szájjal bámuló nyugatiakon átgázoló motoros áruszállítókkal és villámsebességgel vásároló, szigorú séfekkel kiteljesített, képekkel visszaadhatatlan hajnali káosza. Jövőre a tervek szerint új helyre költözik, addig viszont ide érdemes elzarándokolni a legfrissebb szusiért is: tisztességesebb adagért a piacon fejenként 9 ezer forintnyi jent kell ugyan leszurkolni, cserébe viszont a japán konyha rajongói garantáltan éltre szóló élményekkel gazdagodhatnak már reggel 7 óra előtt.
Végül, ami a popot illeti: hatalmas képregényboltok továbbra is léteznek, de Tokióban ma már senki sem olvas mangát a metrón – az okostelefonok egyelőre minden mást legyőztek. A mainstream j-pop ma is éppen annyira gátlástalan és giccses, mint bármikor korábban. Ahogy a lemezboltok, úgy a játéktermek is kitartanak, de a legnépszerűbb véletlenül sem valami ultramenő videojáték, hanem a világ egyik legprimitívebb szerencsejátéka, a pachinko. A klubkoncertek igen korán kezdődnek, és nem ritka a 6-7 zenekaros felállás; a koncertjegyek drágák. A tinédzsereket megcélzó ruhaboltokban csakúgy, mint a szexshopokban továbbra is elég erős a lolitás vonal, de a pornós szaküzletek amúgy inkább csak az árugazdagságban különböznek nyugati társaiktól. Hozzá kell azonban tenni, hogy a szexjátékok között ennyire ijesztő mutáns szörnyvaginákat máshol még biztosan nem láttunk.
