Anyai nagyapja a háború után olvasókört szervezett a falujukban, és olyan távoli vidékeken is voltak ismerősei, ahová mások el sem merészkedtek. Az unoka tőle örökölte vállalkozó kedvét, nyitottságát a változtatásra. Bükkszenterzsébeten nőtt fel. Alsó tagozatos volt, amikor szülei beszereztek egy harmóniumot "aggasztóan sokat olvasó" fiuknak, és mivel a fújtatós hangszertől egész nap visszhangzott a ház, beíratták az egri zeneiskolába. "Csak később gondolkodtam el, micsoda kálváriát jártam végig, hogy hetente háromszor zeneiskolába mehessek. Amikor hazaértem a szomszéd faluból, ahová általános iskolába jártam, ledobtam a holmimat, fölkaptam a trombitát, és rohantam a buszmegállóba, mindig hátrafelé nézve, hogy a sarkamban van-e a menetrend szerinti járat." Hatodikban a fúvószenekarral a Szovjetunióba utaztak, ahol az oroszul már jól beszélő fiú "életében először végigtolmácsolta az utat". Sorra nyerte a tanulmányi versenyeket, ugyanakkor tanárai nehezményezték, hogy vasárnaponként ministrálni jár a templomba. Az iskolaigazgató egy alkalommal százszor leíratta vele, hogy "A világon nincs semmi más, csak anyag". A helybéli pap viszont kitartóan tanította hittanra és eszperantóra.
A miskolci konzervatóriumból egy év után rokoni segítséggel Budapestre került, ahol a szomszédja, egy "deklasszálódott grófnő" pótgyerekeként nevelte. A sajátja már korábban disszidált Norvégiába. A könyvekkel és antik bútorokkal teli apró lakásban élő aszszony humanista szellemet, nemzetköziséget és az akkori rendszer kritikáját oltotta belé.
Főiskolásként már önfenntartó lett. "Egy rézfúvósnak számtalan haknilehetősége adódott, ha más nem, akkor a pártkongresszuson elfújtam egy fanfárt, és már fizették is a 151 forintot". Az Ifjú Zenebarátok Kórusával tett európai turnék meghatározták a világlátását. 23 éves végzősként tovább tanult volna külföldön, de hiányzott az induláshoz szükséges saját tőke. Így inkább jelentkezett egy zeneiskola igazgatói és kántori állására Izlandon. A frissen végzett zeneakadémista egy bőrönddel, 50 dolláros tartozással az Interkoncert felé, visszajegy nélkül indult útnak. A megajánlott helyek közül, mintha valamit is számított volna, a Magyarországhoz legközelebbit választotta a keleti parton.
Néhány hónap alatt a kétszáz lelkes halászfalu, Stödvarfjördur zenei mindenesévé vált. Kórust alapított, orgonált a templomban, és mindenféle hangszerre tanította a gyerekeket. Az első nyáron elhozta kórusát Magyarországra. Az itteni életszínvonalhoz képest jóval tehetősebb izlandiak a bükkszenterzsébeti szülői ház udvarán
megcsókolták a langyos földet,
és azt mondták, ilyen hely nincs még egy a világon. "Emlékszem, apám epret hozott egy köténnyel. Az egyik vendég a kezébe vett egy szemet, megkóstolta, és azt mondta: mindig tudtam, hogy ilyen íz létezik."
"Otthon, Izlandon" meghívták a skálholti orgonistakurzusra, ahol már izlandiul beszélt, de nem engedték a háromszáz tagú nagy kórus közelébe. Végül egy jól sikerült beugrás - a kórus karnagyának helyére - segítette a szakmai előrelépésben.
Mikor hazatért Stödvarfjördurbe, a polgármester már azzal várta, hogy a szomszéd faluban is lehet kántor és kórusvezető, természetesen dupla fizetésért. Később összevonta a két falu addig rivalizáló kórusát. Kijárt velük a tengerre halászni, beállt a halfeldolgozóba, és bár először majdnem megkövezték érte, rávette őket, hogy a kórusok után egyesítsék a két halfeldolgozó üzemet is. Később közös vezetés alá szervezte a két falu iskoláját, valamint a zeneiskolákat. Két év múlva már 250 km-ről is jártak az emberek a keze alá énekelni. Nemsokára egy másik templomi kórussal közösen bemutatták Kodály Missa brevis oratóriumát. Őrült vállalkozásnak tűnt a borzasztó nehéz zene és az ismeretlen latin szöveg betanítása a kottát nem ismerő halászembereknek. A tanulás hét hónapja alatt szinte minden este szólampróbát, hétvégeken kórustáborokat tartottunk. Fantasztikus szólisták léptek fel velünk. Reykjavíkból eljöttek szakmabeliek, hogy lássák: tényleg lehetséges, hogy a félig halászokból álló kórus oratóriumot énekeljen?"
A hatalmas sikert és sajtóvisszhangot kiváltó előadás egy csapásra ismertté tette a nevét az országban. Ferenc Utassy onnantól egymás után kapta az állásajánlatokat. Egy zeneiskola igazgatója lett a fővárosban, és beiratkozott izlandi filológia szakra. Hol volt már a kiköltözése után két héttel megesett párbeszéd, amikor odaérkezésekor egy kislány összeszidta: "mi izlandiak vagyunk, ha itt akar dolgozni, tessék izlandiul beszélni"! Reykjavíkban kulturális nagykövet lett, tanított az Izlandi Egyetemen, a vezényletével mutatta be az Izlandi Szimfonikus Zenekar Kodály Budavári Te Deumát. "Izlandon az elmúlt húsz év zenei életének változása csak szuperlatívuszokban jellemezhető. A kivételes akusztikájú reykjavíki koncertteremre szervezett gyűjtésekkel, a jótékonysági koncertekkel néhány építőkockát én is beleraktam ebbe az építménybe" - jegyzi meg elégedettséggel a hangjában.
Későbbi feleségével a reykjavíki irodalmi fesztiválon ismerkedtek meg 1993-ban. A jogász végzettségű Juditnak a kávéházi felszolgáláson kívül nem mutatkozott kint más perspektíva, ezért 1995-ben otthagyták Izlandot. "Amit ebben a szakmában Izlandon elérhettem, azt elértem. Fel sem merült, hogy ne próbáljuk meg a feleségemet is helyzetbe hozni." Mielőtt végleg hazaköltöztek volna, az asszony beiratkozott a németországi Trierben egy jogászoknak szóló másoddiplomás-képzésre. Férje, aki nemrég még az Izlandi Szimfonikus Zenekart vezényelte, most újra a startvonalról indult. Hirdetés útján keresett és talált egyházzenészi állást a Triertől 15 km-re fekvő Aylban, azt viszont két év alatt sem sikerült átverni a német bürokrácián, hogy legálisan dolgozhasson.
Amikor kiderült, hogy a Moser folyó másik partján, Luxemburgban él egy négyszáz fős izlandi közösség, felkereste őket. A jómódú, főként pilóta- és bankárfeleségeket, valamint gyermekeiket zenére és énekre tanította, színházi előadást és kórust szervezett nekik. A luxemburgi kaland nem maradt következmény nélkül. A főleg teherszállításra specializálódott Cargolux légitársaság vezérigazgató-helyettesét elhozta tárgyalni Magyarországra. A légitársaság hamarosan menetrend szerinti járatot indított Budapestre.
Utassy Ferenc tíz év távollét után családjával hazajött Magyarországra. Itthon azonban sehol nem mutatkozott igény a kivételesen sok európai kapcsolatot ápoló zenész tudására. Az ezredforduló környékén bábáskodott a kétoldalú geotermikus kapcsolatok hasznosításáról szóló együttműködésnél, alapított erre céget is, de a megélhetést az utaztatás biztosította. Egyre keletebbre, Nepálba, Tibetbe, Bhutánba szervezett utakat magyar, izlandi, luxemburgi és német csoportoknak. 2000-ben felkérték Izland magyarországi konzuljának, majd tíz év múlva tiszteletbeli főkonzuli címet kapott. A hozzánk utazó izlandiakat lenyűgözi, hogy hazájuktól távol él "egy közülük való", akivel izlandiul beszélhetnek, és akire a bajban is számíthatnak.
Utassy azt mondja, egész élete a kapcsolatok építéséről szólt, mostanában mégis kerüli itthon a társasági életet, sérti a fülét az egyre harciasabbá váló hangvétel. Zenei pályáját, amely lezárult, amikor visszatért Magyarországra, "vitrinben őrzi". Egyetlen kapcsolata az élő zenével a gödi amatőr énekesekből szervezett kórusa. 13 éve minden évben kórustalálkozót szerveznek izlandi kórusokkal, amelyek ma már a Kis kece lányom dallamát izlandi népdalként éneklik a magyar színpadon.
