Túl hosszú alkony

Ismét módosul az idős honfitársainknak biztosított házi segítségnyújtás rendszere. Az új szabályok az egyéni szükségletekre helyeznék a hangsúlyt, ami jó irány lehet – de előfordulhat, hogy megint a legszegényebbek hullanak ki a háló szemein.

A szociális törvény legújabb módosítását – amely a gyermekvédelmet és az idősellátást érinti – tavaly december közepén fogadta el az Országgyűlés. A változások a három érintett területen (házi segítségnyújtás, átmeneti otthonok, szülőtartás) sok kérdést felvetnek: vajon a rendszer ezentúl valóban jobban figyel majd az ellátottakra, vagy csupán így próbál meg pluszforrásokra szert tenni a szociális szféra? Czibere Károly szociális ügyekért és társadalmi felzárkózásért felelős államtitkár szerint a rászorulók szükségleteit felmérve egyéni szolgáltatáscsomagot alakítanak ki, átalakítva ezzel az univerzális megoldásokra törekvő, az intézményeket középpontba helyező szociális rendszert. De hogy a gyakorlatban ez valóban így lesz-e, az inkább múlik a szakembereken, mint a törvény sokadik módosításán.

Veszélyben a segítség

Fotó: Rosta Tibor / MTI

Szakmai dilemma

A házi segítségnyújtás rendszere utoljára egy éve változott (erről bővebben: Otthon, keserédes otthon, Magyar Narancs, 2016. február 25.): az évről évre szigorodó pontrendszert még szűkebbre szabták, és kettéválasztották a szolgáltatást szociális segítésre és személyi gondozásra. A személyi gondozásba tartozik például a fürdetés, a vérnyomásmérés, az ágyneműcsere, míg a szociális segítésbe a bevásárlás, takarítás, mosás és a ház körüli teendők elvégzése. Az utóbbihoz szakké­pesítés nem szükséges, a személyi gondozáshoz viszont igen. A rendszer eddig úgy működött, hogy a házi segítségnyújtásban dolgozók az ellátásra szoruló életkorát, egészségügyi állapotát, körülményeit felmérve megállapították, milyen kategóriába tartozik és hány óra ellátásra jogosult (20 pont egy órát, 25 pont kettőt, 31 pont hármat, 35 pont négy órát jelentett, 40 pont felett idősotthoni elhelyezést. 2014-ben közel 133 ezer ember vette igénybe a házi segítségnyújtást, 2015-ben pedig már csak 113 ezren).

A decemberi változtatás értelmében az ellátottakkal kötött szerződés ezentúl nem tartalmazza az órákat, csak a pont­kategó­riát és azt, hogy az illető személyi gondozásra vagy szociális segítésre jogosult. Mindennek a felméréséhez meg kell nézni például, hogy az ellátásra igényt tartó idős mennyire önálló (étkezésben, helyváltoztatásban, tisztálkodásban), milyen szintű beavatkozásra van szüksége az otthonában, tud-e kommunikálni, térben és időben megfelelően tájékozódni. „Eddig a gondozási szükségletet évente kétszer lehetett felülvizsgálni, holott ez sok esetben folyamatosan változik: akinek az egyik hónapban egy órára van szüksége, lehet, hogy a következőben már háromra, aztán javul az állapota, és ismét elég csak egy vagy két óra. Én úgy értelmezem ezt a módosítást, hogy a szakemberekre bízzák az ellátott állapotának a felmérését és a megfelelő gondozási forma kijelölését, hiszen ő látja nap mint nap, ő tudja megítélni, kinek hány órában mire van szüksége – mondja egy dél-alföldi intézmény vezetője. – Nálunk a falusi viszonyok a mérvadók: a gondozó és a gondozott között bizalmi viszony van, sokszor előfordul, hogy a gondozó gyerekkora óta ismeri a gondozottját, és ha tudja, hogy szüksége van rá, átmegy hozzá vasárnap is kicserélni a pelenkát vagy beadni a gyógyszert.” Ő úgy véli, ha ezentúl mindenki a szükségletéhez rugalmasan alkalmazkodva kapja a megfelelő ellátást, akkor pozitív változásról beszélhetünk.

Ám az órák eltűnése mellett egy másik változás is életbe lép: ha valaki nem rendelkezik gondozási szükséglettel, de kifizeti a szolgáltatást (ami a legtöbb esetben ingyen vagy néhány száz forintos óradíj ellenében vehető igénybe), akkor nem kell megvizsgálni, valóban rászorul-e a segítségnyújtásra. A szolgáltatás teljes árát (az önköltséget) az adott önkormányzat határozza meg (gazdagabb önkormányzatok többet tudnak szociális kiadásokra fordítani, ott kevesebb a díj).

Az intézményvezető szerint a Dél-Alföldön nem kell attól tartani, hogy a fizetőképes réteg kiszorítja a szolgáltatásból rászorulókat, mert a régió annyira szegény, hogy ilyen szolgáltatást pénzért nem vesznek. A gazdagabb régiókban, a fővárosban viszont okozhat problémát: aki nem tud fizetni, hiába rászoruló, kevesebb gondozási órához juthat, ha olyanok is megjelennek, akik akár az önköltség összegét is állják az ellátásért; a gondozók száma ugyanis nem nő. „A szolgáltató így nem tud tervezni, az idősek pedig még kiszolgáltatottabbá válnak. Ha nincs előre lefektetve, hogy kinek hány óra jár, lehet, hogy éppen az marad ki, akinek valóban szüksége lenne az ellátásra. A házi segítségnyújtást folyamatosan fejleszteni kellene, egyrészt azért, hogy az egészségügy válláról levegye a terhet, másrészt a bentlakásos intézmények hosszú várólistái miatt – és ami ennél is fontosabb, hogy az idős emberek önrendelkezését meghagyjuk. Ha egy idős úgy dönt, hogy otthon szeretne maradni, netán meghalni, akkor azt tiszteletben kell tartani” – mondja Szokoli Erzsébet szociális munkás, szociálpolitikus. Szerinte inkább hosszabb távon lehetnek majd bajok; a most is a rendszerben lévőknél törekednek arra a gondozók, hogy ugyanannyi órában biztosítsák a segítségnyújtást, ahogyan eddig is. Később viszont komoly dilemmát okozhat, kire mennyi idő jusson. „Hogy mindehhez lesz-e újabb munkaerő, az a fenntartó hozzáállásától és lehetőségeitől függ. Egy alacsony bevételi forrású kistelepülés nem biztos, hogy meg tud engedni magának még egy gondozót, de a gazdagabb települések megoldják majd, ahogyan eddig is.”

Átmenet

A törvénymódosítás másik pontja a sokat vitatott szülőtartásra vonatkozik (erről bővebben lásd: „Nem terhelhető a családokra” , Magyar Narancs, 2016. július 28.). A polgári törvénykönyv (Ptk.) rég­óta létező „rokontartás” fogalma tavaly július 1-jén módosult: ha a nagykorú gyerek helyett egy harmadik személy vagy egy intézmény gondoskodik a rászoruló szülőről, és ha ennek az ellátásnak a költségét nem fedezi a szülő vagyona vagy jövedelme, akkor megállapodás alapján (amit az intézményvezető köthet az ellátott nagykorú gyerekével, gyerekeivel), a gyerek köteles azt megtéríteni. Ha nem teszi, a szülő vagy az érte felelős személy, intézmény beperelheti a gyereket – az utóbbiak akár a szülő hozzájárulása nélkül is. A mostani törvénymódosítás mindezt a szociális törvénybe is átülteti. Az Emmi mindezt azzal indokolta, hogy az idős, rászoruló szülőről való gondoskodás olyan, mint a gyereknevelés: az állam nem veheti át teljesen a felelősséget. Ugyanakkor a gyerek megélhetése nem kerülhet veszélybe a szülőtartás miatt. „Sokszor hallom az idős emberektől, hogy nem szeretnék terhelni a gyereküket, még ha az meg is engedheti magának, akkor is meg akarják kímélni ettől. Egy ilyen helyzetben a szülőt és a gyereket szembefordítani nem emberséges” – véli Szokoli Erzsébet, aki szerint komoly személyes ismeretség kell ahhoz, hogy meg lehessen ítélni, miért nem segíti a gyerek a szülőt. A kérdés, hogy ezek a változások okoznak-e tömeges perindítást. Információink szerint a Ptk.-ban megjelent nyári módosítás óta a Pesti Központi Kerületi Bíróságon nem találkoztak egyetlen ilyesfajta, intézmény kezdeményezte perrel sem.

A törvénymódosítás harmadik része bizonyos átmeneti otthonokra (időskorúak és fogyatékkal élők gondozóházai, pszichiátriai kezelésre szorulók és szenvedélybetegek átmeneti otthonai) vonatkozik: a kormány szándéka szerint 2023-ig ezeket meg kell szüntetni. Az átmeneti intézmények arra hivatottak, hogy az 1-2 évnyi gondozásra szorulóknak otthont biztosítanak, az Emmi szerint a bekerülők nagy része azonban tartós segítségnyújtást igényel. A várólisták hosszúk, ezért az átmeneti otthonokban keresnek helyet, amíg egy-egy bentlakásos intézményben felszabadul a hely. A változáshoz ezért férőhelybővítésre lenne szükség, s a döntéshozók az átmeneti otthonokat is tartós gondozást nyújtó intézményekké alakítanák át. A szenvedélybetegeknél a szakemberek a legtöbb klienst megpróbálják a rehabilitáció felé terelni; aki viszont nem motivált, ideiglenesen bekerülhet átmeneti otthonba – vagyis ez az otthontípus nem fölösleges. Ahogy az idősellátásban sem. „Ez egy jó lehetőség arra, ha az idős embert átmenetileg el kell helyezni, mert senki sem tud róla gondoskodni, ráadásul az itt töltött 1-1,5 év lehetőséget ad mind az idősnek, mind a hozzátartozónak, hogy eldöntse, ez-e a jó megoldás. Sokszor láttam olyat, hogy néhány hónappal egy baleset vagy műtét után egy átmeneti otthonból haza tudott kerülni az idős ember, esetleg néhány hét után meghalt. Ha a tartós gondozást nyújtó intézmények tehermentesítését nézem, akkor szükség van ezekre az átmeneti otthonokra. Ha viszont az egészségügy átadja a krónikus ágyakat a szociális szférának, és erre elő kell teremteni valahonnan a forrást, akkor értem a dolog logikáját. Ugyanakkor fontos lenne az ad hoc döntések helyett az idősek számának növekedési ütemére is tekintettel egy átgondolt, legalább középtávú stratégia megalkotása” – mondja Szokoli Erzsébet.

Fél pénz a hajléktalanoknak

Az átalakítás a hajléktalanok és családok átmeneti otthonaira nem vonatkozik, ott az intézményi ellátást egyre inkább a külső férőhelyekkel (bérlakások, albérletek) akarják helyettesíteni. Ez a szakemberek szerint jó irány, ugyanis minél jobban hasonlít az önálló életmódhoz a lakhatási forma, annál könnyebb visszavezetni a benne élőket az intézményen kívüli létbe. Ráadásul annál jobb és hatékonyabb egy szolgáltatás, minél kevesebben élnek együtt, és lehetőleg olyanokkal, akikkel ők maguk szeretnének. Koltai Luca, a Habitat for Humanity Magyarország operatív igazgatója szerint az intézményeknek nem kell teljesen megszűnni, nem is fognak, de egyre több olyan más lehetőséget kell biztosítani, ahol esély van az önálló lakhatásra. Sokan belekényszerülnek az intézményesült rendszerbe, pedig tudnának gondoskodni magukról, ám egy albérletet már nem képesek fenntartani.

A törekvések pozitívak, az viszont nem jó, hogy a hajléktalanok esetén a külső férőhelyekért kapható állami normatív támogatás kevesebb lesz, mint a korábbi intézményes normatíva (amit mindig a költségvetési törvény határoz meg). Az ún. szállást nyújtó szolgáltatásért ugyanis feleannyi normatív támogatás jár, még akkor is, ha intézményben történik (ilyenkor az adott intézményben a szállásnyújtáson kívül más szolgáltatás nincs). A döntéshozók azt is kiemelték, hogy eddig egy plusz fél évre vehették igénybe a családok és a hajléktalanok az átmeneti szállókat, az új módosítás értelmében ez három évre növekedett. Koltai Luca viszont pontosít: eddig egy intézményben tölthetett valaki 1-1,5 évet, majd újabb intézménybe jelentkezhetett, ahol szintén 1-1,5 évet tölthetett, mostantól azonban összesen 3 év áll rendelkezésére. „Az sem jó, ha sokan az ellátórendszerben intézményről intézményre keringnek, ennek is véget kell vetni, de ez csak akkor működik, ha van kivezető út, és 3 év után lesz hová kiköltözni.”