A vágy villamosa

  • 2014. január 14.

Snoblesse

Stanley Kowalski, Blanche Dubois és a hónaljban nyirkos New Orleans-i esték eltáncolva.
false

 

Fotó: Lázár Noémi

A Streetcar Named Desire – ezt a nyolcvanas évek egyik, magnósok által hőn szeretett könnyűzenei rádióműsorában még úgy sikerült fordítani, hogy „Az utcai kocsi, amit vágynak hívnak”, de azóta megtanultuk, hogy a helyes fordítás annyit tesz: A vágy villamosa. Nincs is színházi szezon Tennessee Williams nélkül, most épp Az utcai kocsi… pardon,  A vágy villamosát játsszák rongyosra a fővárosi színpadokon, s ez alighanem így van jól. A Radnótiban Zsótér rendezte darabbá Blanche Dubois, Stella és Stanley Kowalski robbanékony drámáját, a MU Színházban pedig Kulcsár Noémi kortárs tánckoreográfiájára járják el a táncosok a végzetes New Orleans-i látogatást.

Villamosindulási időpontok: január 24. és 25., 20.00 óra.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.