Esben and the Witch

  • 2013. május 14.

Snoblesse

Három brit fiatal Brightonból borongós, mégis dinamikus gitárzenével ejti rabul a hajó hazajáró vendégeit.


A nevét egy kissé horrorisztikus dán meséből választó Esben and the Witch gyakorlatilag indulásától felhívta magára a szaksajtó és a zenerajongók figyelmét – olyan szépen, magától értetődő magabiztossággal fontak össze stílusokat, hangulatokat és egymásra következő rocktörténeti korok zenéjét, hogy a végeredményt nem lehetett nem szeretni. S míg atmoszférateremtő erejük tényleg a posztpunk kor „goth” klasszikusaival rokonítja őket (velük kapcsolatban emlegették talán a legtöbbet a Siouxsie and the Bansheest), eközben ők maguk e hatásokból összecementált szomorú álompop hátán végül egész más zenei világba érkeznek meg. Már 2011-es bemutatkozó albumuk, a Violet Cries kapcsán is megjegyezte a kritika, hogy hangzásuk sokkal könnyebben kapcsolható The xx-hez (akik előtt többször is játszottak) vagy PJ Harveyhoz (akihez az énekesnő Rachel Davies hangját kedvtelve hasonlítják), mint mondjuk a Cure-hoz vagy a Sisters of Mercyhez. Az idén januárban megjelent Wash The Sins Not Only The Face pedig hallatlanul magabiztos formában mutatja őket: saját shoegaze/posztpunk/rock/dark wave világuk kiforrott és készen áll, drámai és melankolikus pillanatokban egyaránt gazdag – dalszövegeik pedig T.S. Eliot, Sylvia Plath írásaiból és Salvador Dalí munkáiból merítenek. Előttük hazai oldalról az ígéretes The Hostages Went Home, a kiváló Zombie Girlfriend lép fel, utána a Holalo dj-k szórakoztatják a tovább maradókat.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.