Egy-egy idézet a három jó baráttól, akik ezen az estén egy asztalhoz ülnek a Petőfi Irodalmi Múzeumban:
Szüts Miklós: Az utazás szó mágikus fogalom számomra, mert benne van az, hogy nem itt lenni, de máshol sem lenni igazán, meg az út mámora és a cél ígérete is. Pár éve már festettem egy sor képet, és ezeknek a Winterreise – Téli utazás – gyűjtőcímet adtam. Megjelent ez az utazásmánia, és persze benne – alatta? – ott volt Schubert is. Aztán a mánia tartósnak bizonyult. A Winterreiséhez csináltam egy katalógust, amihez György Péter írt bevezető tanulmányt: abban emlegette, mint távoli rokonomat, W. G. Sebaldot. Akkor már ismertem az Austerlitz című könyvét, de ennek kapcsán újra elővettem, és nagyon beleszerettem a szerzőbe. (Szüts Miklóssal készült interjúnk itt olvasható).
Dés László: A Hrabal könyvében tanítja Charlie Parker az Úristent szaxofonozni, de az Úristen botfülű, összevissza tülköl. Én egy személyben megtestesítettem a tehetségtelen Úristent és Charlie Parkert. Vallai Péter ugyanis kitalálta, hogy csináljunk a gróf úr – ő így hívta Esterházyt – könyvéből egy előadást a Vígszínházban, amit a lenti nagy büfében tartottunk egy éjszaka, Gálffi Lászlóval, Vallaival – és nagy sikerrel. Péterrel előtte csak felületesen ismertük egymást, én olvastam őt, ő pedig járt Trio Stendhal-koncertekre, de utána többször is felléptünk kettesben, nemcsak itthon, hanem Bécsben, Berlinben, Rómában is. Hamar ráéreztünk az ízére, és összeállt valami egység abból, ahogy reagáltam a szövegeire. Egy szál szaxofon és egy író: ez elég puritán felállás. Az érdeklődés őrületes volt, Péter művei, gondolatai benne voltak a levegőben. Nem csináljuk sokat, ezért máig nem tudtuk megunni. Az estek során megtanultam valamit, amiről nem gondoltam, hogy meg fogom: az improvizált humort a zenében. (Dés Lászlóval készült interjúnk itt olvasható.)
Esterházy Péter: Amikor meghal egy író, jó esetben kiszámíthatatlan a sorsa. Mert többnyire, persze, könnyen kiszámítható: villámgyorsan, nyom nélkül elfelejtik. A szintén százéves Örkény üdítő kivétel. Méghozzá úgy kivétel, hogy őt nem a divat és nem a kultusz tartja fönn, hanem a szövegek. Ő persze avval az unfair eszközzel élt, hogy az egyperceseket szinte erőfeszítés, tehát munka nélkül lehet olvasni. Ami éppen megfelel az olvasás új, egyébként általam megvetett státuszának. A divat nem olyan veszélyes, felemel, elenged, de ártani nem sokat árt, túl kell élni, az apályt is, a dagályt is. A kultusz viszont rácsirizel az emberre valamit, amitől már nagyon nehéz hozzáférni. Hamvasnál lehet ezt látni: nehezen lehet már jól, vagyis közvetlenül olvasni. Viszont azt elgondolni, hogy milyen lett volna, ha a Karnevál 1951-ben megjelenhet, hát, ahogy az én testvéreim mondják, annak lett volna sportértéke. Ottlikon is rajtaragadt egy kis kultusz, és szokták is mondani, hogy én ebben sáros vagyok. (Esterházy Péterrel készített interjúnk itt olvasható.)
Három barát és temérdek (Hrabal, Charlie Parker, az Úr, Sebald, Ottlik, Örkény és sokan mások) hívószó. Izgalmas beszélgetés elé nézünk, erre akár mérget is vehetünk. Aki kérdez: Veiszer Alinda.
