Grecsó a szalonban

  • 2017. február 13.

Snoblesse

A Mellettem elférsz színpadi adaptációját adják.
false

Mielőtt rátérnénk arra, miként vélekedett kritikusunk a színpadra állított regényről, idézzük Grecsó Krisztián (interjú vele itt) hasznos háttér-információkat tartalmazó mondanivalóját:

MN: Megváltozott a viszonyod a múlthoz, miután írtál róla?

GK: Van egy nagyon szigorú olvasóm, aki a Mellettem elférsz után azt kérdezte, hogy ha én ennyire átrajzolom a családi múltat, egy idő után nem kezd-e az átrajzolt uralkodni a valóságon?

MN: Különösen kockázatos lehet, amikor önmagadat rajzolod át.

GK: A személyiséget árulni, átírni magad valamilyenné, mondjuk jó emberré, ez veszélyes játék. Különösen, ha elindul valami hírnév és ismertség, akkor már a környezeted is hajlamos úgy emlékezni, milyen ügyes gyerek voltál, a tanító néni szerint már akkor is látszott a tehetséged, amikor a betűkkel küzdöttél. Pedig egy fenét. Rajtam legalábbis nem, átlagos gyerek voltam. De hát olyan jó, ha azt képzeljük, vannak személyes hőseink. Beleszaladtam már olyanba is, hogy elkezdtem szituációkat boncolgatni, okoskodni, és a könyvtári beszélgetés után odajött hozzám egy bácsi, hogy akkor tessék megmondani, hogy legyen az unokáimmal, hogy kell azokat a generációs hidakat felépíteni? Azt feleltem, fogalmam sincs, gondolkodjunk erről közösen. De ő nem ezt várta, azt akarta, hogy segítsek. Ezeket a helyzeteket szigorú öniróniával lehet csak kezelni.

És akkor jöjjön egy részlet a Mellettem elférsz narancsos kritikájából:

Hogy a túl hangos, figyelmetlen nevetésünk az anyánk nevetése. Az asztalra csapunk tétován, mert megaláztak, és még csak észre sem vették – ez a nagyapánktól maradt ránk. Az állunkat vakarjuk, remeg a lábunk az asztal alatt, fintorgunk mosoly helyett, és ha megértjük, honnan jön mindez, akkor már nehéz nem tudomásul venni, hogy jön velük a hirtelen harag vagy a csendes gyávaság, a lustaság vagy a nyughatatlanság, depresszió vagy alkoholizmus – kinek mi jut. Mert, mint tudjuk, minden család másképpen boldogtalan. És ha már idáig eljutottunk, afelől se lehetnek kétségeink, örökletes-e az a bizonyos betegség – legfeljebb abban reménykedhetünk, minket később talál meg, mint egykor őket. A Mellettem elférsz ezekről a mozdulatokról szól, a szép kilátástalanságról, hogy a múlt feltárása révén önmagunkhoz kerülünk közelebb, egyúttal ahhoz a felismeréshez is, hogy a múltunk – tehát önmagunk, tehát voltaképpen a sorsunk – elől nem tudunk kitérni.

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.