Nemrég mi is behatóan foglalkoztunk Heltai Jenő életével és munkásságával:
| ||
A „veszendő kedély ragyogása” (ahogy Kosztolányi fogalmazott Heltai novelláiról írván) a harmincas évek egyre fenyegetőbbé váló éveiben is ott fénylett az író munkáin. „Mindig a banalitás szélén járt, és soha egy pillanatra sem volt banális – mindig a nagy és égető problémák közelébe kacérkodott, s soha egy pillanatra nem égette meg magát, s nem vált problematikussá” – írta róla Karinthy Frigyes, s ha az ítélet második felében rejlik is némi távolságtartás, Heltai írói-emberi teljesítménye valóban bámulatosnak bizonyult. 1936-ban az egyszerre iróniával és őszinte szentimentalizmussal új életre hívott verses színművel diadalmaskodott. A néma levente reneszánsz mesevilágát utóbb Az ezerkettedik éjszaka (1939) – keletkezési korára rácáfoló – mesteri játékossága követte, ám a faji törvények a színpadról és az irodalmi életből is kiszorítják a magyarságához ragaszkodó Heltait, aki nevezetes unokabátyja, Herzl Tivadar egykori nógatása ellenére is kitartott a magyar nyelvű íróság mellett.
Heltai megjárta a Markó utcai toloncházat, de átvészelte 1944–45 rettenetét, s az átéltek megjelentek öregkori verseiben. Gondolatok a könyvtárban című versében például ekképp búcsúztatja könyveit, még ekkor is megvesztegetően könnyed rímek kijátszásával:
„Füst átitatta, féreg mérge marta,
Lakta poloska, ruhatetű, szú,
Taposta barbár horda csizmasarka,
És levizelte a nyilas bosszú.
Sok szörnyű folt… kiömlött vér nyoma…
A drága költők nyájas temploma
Hősi halottak tömegsírja ma.”
| ||
Heltairól, az elsüllyedt szerzőről született írásunk teljes terjedelmében itt olvasható, míg – eddig kiadatlan – ostromnaplójába (ezúton is követeljük mielőbbi kiadását!) Bálint András műsorában nyerhetünk bepillantást. Íme, az első sorok:
„Öregkoromba kezdtem ezt a verset,
Ezerkilencszáznegyvennégybe volt,
Förtelmes év! Az ország haldokolt,
Jöttek reá vad, égető keservek.”
