Magyar Narancs: Elég szövevényes a családi háttered. Ez nyilván befolyásolja, inspirálja a művészetedet. Pontosan honnan is származol?
Eugene Hütz: Kijevben születtem, a szovjet időkben. Anyai részről munkácsi a családom, a nagyapám magyarul is beszélt, orosz meg ukrán az anyanyelvem, ahogy akkoriban Kárpátalján mindenkinek. Meg persze a cigány, mert a család másik része innen, az utca túloldaláról származik – ha azt vesszük, hogy cigányok mindenhol élnek. Alekszander „Szása” Nyikolajevics, az apám az első ukrán rock and roll sztárok egyike volt. Meridián volt a zenekara neve, tipikus hatvanas évekbeli rockbandanév, bár név sem kellett volna nekik, mert csak az volt a fontos, hogy legyen egy elektromos gitár, ők legyenek a királyok, és övék legyen az összes nő. Természetesen ez a rockzenés háttér ugyanúgy befolyásolt engem, mint a cigány folklór, ráadásul a családban mindenki művész volt valamilyen módon. Anyai nagybátyám például cirkuszi akrobata volt, és a fia ma is a trapéz királya Ukrajnában. Én sem panaszkodhatom, van, amivel jól zsonglőrködöm.
| ||
MN: Mikor települtetek át Amerikába?
EH: Akkor, amikor a család lelkileg és gazdaságilag is végleg ellehetetlenedett. Folyamatosan kaptunk a szovjet rezsim ajándékaiból, a KGB-t is beleértve. Számíthattunk a politikai menekült státusra, ezért 1989-ben, az összeomlás évében kivándoroltunk. Akkor éppen sikeres voltam már Ukrajnában, de ezt ne úgy értsd, hogy hivatalos sztár, hanem ismert underground zenész. Kinn aztán visszajutottunk a gettóba, nagyjából mindent elölről kellett kezdenünk. Az ilyesmi persze nagy erőt ad, de így a családom újra legalulról kapaszkodott fel. New Yorkban a Lower East Side-on él az ukrán kolónia, és én még mindig ott lakom, hál’ istennek. Már a kezdetektől ajánlották, hogy színészkedjek például, de nem akartam. Aztán egy nap megkerestek, hogy készítsek zenét egy filmhez, majd felkértek, hogy játsszam el mindjárt a főszerepet is (Minden vilángol). Szimpatikus volt a rendező, Liev Schreiber, ezért elvállaltam, és sikeres lett a próbálkozás.
MN: A zenében gyorsabban sikeres lettél, nem?
EH: Hát, azért baszottul nem volt gyors az a siker. Amikor te a Sziget Fesztiválon láthattál, akkor már nyolc éve játszottam a Gogol Bordellóval. Tíz éve létezik a zenekar, és előtte volt két másik csapatom is. Talán a Bartók Béláról elnevezett bandáról lehetett hallani.
MN: Bartók is hatással volt a zenédre?
EH: Segített észrevenni, hogyan kell bánni a népzenével. Miként érdemes felülírni a régi melódiákat és vice versa, hogyan írhatok a hagyományostól inspirálva teljesen új műveket. Vagyis hogyan ne legyek Goran Bregović és a hozzá hasonlók, akik olyan zenék alá írják oda szerzőként a nevüket, amelyek már évszázadok óta léteznek. Vér nevetséges. Persze jó üzleti húzás, de számomra az üzlet a zenében semmire nem válasz. Az energiák megszerzése és továbbadása érdekel, ami nem váltható aprópénzre. Hogy jobban megértessem veled a Gogol Bordello történetét, látnod kell benne azt az optimizmust, amit a családomból hoztam, és ami nélkül nem tudnám elérni a sikereimet sem. A zenémről nagyon sokáig azt tartották, hogy partikuláris, emészthetetlen és eladhatatlan. Ezt jelentette nekem az underground, és ezt nyomtuk a zenészeimmel együtt a néhány ezer fős közönségünknek, az egészségünk és a pénzünk kárára. Ma már sok mindenki felfedez bennünket, és rájönnek, hogy jó a zenénk, de ez Tom Waits esete, aki ugyanazt nyomta évtizedek óta, amikor egyszer csak kikiáltották újféle művészetnek az övét.
MN: Azért ez mégis jobb, mintha soha nem ismerték volna el.
EH: Persze. De néha az egy éjszaka született siker mögött tizenöt év kemény munka áll. Dolgoztam egy csomó helyen, színházban, meg dj-ként klubokban. Olyan balkáni cigányzenét játszottam, amiről addig New Yorkban senki nem hallott. Úgy néztek rám, mintha az űrből pottyantam volna oda.
A teljes interjú itt olvasható, a teljes Gogol Bordello pedig a Barba Negra Trackben
tekinthető meg.
