„Mi igenis normális emberek vagyunk egy nem normális országban” – Bérczes László és Kiss Mónika, az Ördögkatlan Fesztivál szervezői

Kultúra

Augusztus 1–5. között megint 5 nap ünnep lesz Baranyában.

magyarnarancs.hu: Tízéves a fesztivál. Hogyan összegeznétek az elmúlt éveket?

Bérczes László: Amikor kerek évforduló van, legyen szó fesztiválról vagy az ember születésnapjáról, nekem már mindig az jut eszembe, hogy basszus, eltelt tíz év. Ez önző dolog: volt egy 56 éves ember és lett egy 66 éves.

Nagyon sok – Móni a pécsi, én meg a Művészetek Völgyében és a Bárkán szerzett – tapasztalattal, mégis tudatlanul kezdtünk bele a fesztiválszervezésbe, és hoztuk létre az Ördögkatlant. Most pedig van egy körülbelül 150 millió forinttal gazdálkodó intézmény; mi magunk vagyunk az intézmény. De miközben nem akarunk intézményesülni, nem akarunk felnőni, azzal az álságos szöveggel sem áltathatjuk sem magunkat, sem másokat, hogy ez nem számít. Igenis sokkal nagyobbak lettünk, sokkal többen jönnek, sokkal több a program, sokkal több pénzt kell összeszedni – minden nagyobb és több. Ezért ez a tizedik év megálljt parancsol nekem. Abban ma már biztos vagyok, hogy emiatt még nem kell abbahagyni. Folytatjuk, de kifejezetten arra kell törekedni, hogy akár kevesebb program árán, de továbbra is izgalmas és újszerű dolgokat találjunk ki, olyanokat, amik számunkra is kihívást jelentenek.

Kiss Mónika: Kicsit máshogy vagyok ezzel: soha nem gondoltam arra, hogy a következő évben hányadik fesztivál lesz vagy meddig csináljuk. Van egyfajta iránytű, ami utat mutat. Van három tényező: a szabadság, a szeretet és az emberség, és addig csináljuk, amíg ezek felzengnek ebben az öt napban. Ha ez nincs, akkor nincs értelme csinálni. Azt látjuk, hogy egyre inkább igény van erre, a hely, az idő és a találkozás pedig lehetővé teszi ezt. Ezért vannak szerintem minden évben egyre többen és többen.

magyarnarancs.hu: Mit szerettetek a legjobban az elmúlt 10 évben?

BL: Azt mondom, mik azok, amik bevésődtek, mint életem meghatározó pillanatai. Beszélek Cseh Tamásról. Az első Ördögkatlanon már betegen, bottal bebotorkált a zsúfolt nagyharsányi tornaterembe, leült, hosszan beszélgetett vele Háy János, aztán egyszer csak fölállt, széttárta a karját, és azt mondta, hogy „Ezennel megnyitom az Ördögkatlant”. Ehhez kötődik, hogy pontosan egy évvel később, 2009. augusztusában, 7-én délután 5 óra 4 perckor Palkonyán sétáltunk, és kaptam az SMS-t Évától, a feleségétől, hogy Tamás meghalt. Épp vége lett a Mulatság című előadásnak, mutattam a színészeknek, Mucsi Zoltánnak, Scherer Péternek és Szikszai Rémusznak az SMS-t, elballagtunk az egyik palkonyai pincéhez, ott pont találkoztunk Alexander Bălănescuval, mondtuk neki, „meghalt egy nagy ember”, kitöltöttünk borokat, és Tamásra ittunk. Az idén Alex fel fog lépni a Cseh Tamás–Cohen-emlékesten, és ahogy a minap írta, a Micsoda útjaimat fogja elhegedülni.

false

 

Fotó: Németh Dániel

KM: 2014-ben, Tamás halálának ötödik évfordulóján – minden évben igyekszünk valamilyen formában megemlékezni róla, főleg ha a fesztivál napjai közé esik augusztus 7-e, a halála napja –, kitaláltuk, hogy mindenki vonuljon le a focipályára, megtanuljuk közösen a Csönded vagyokot, mindenki kap egy héliumos lufit és 5 óra 4 perckor elkezdünk énekelni, az utolsó verzénél pedig felengedjük a lufikat. Eljött az augusztus 7., szakadt az eső, ami egy szabadtéri fesztiválnál kellemetlen. Eljött az 5 óra, a vízözön ellenére kiálltunk a focipályára, kezünkben lufit szorongatva, kezdett enyhülni az eső, eljött a verze, akkor már csak csepergett, és a végén, ahogy felnéztünk, több száz színes lufi szállt az égre, és egyszer csak szétszakadtak a felhők, és kisütött a nap. És akkor férfi, nő, gyerek zokogott. És azon a Katlanon onnantól gyönyörű idő volt…

BL: A másik védnök Törőcsik Mari, aki egyik évben velünk töltött 5 napot, ő nyitotta meg a fesztivált. Tőle kaptuk a jelszavunkat, hogy „nem vagyunk normálisak”. Azóta a megnyitókon telefonon szoktuk kapcsolni, mert ahhoz már nagyon idős és most beteg is, hogy odajöjjön, de élőben tárcsázok, felveszi a telefont, hogy „Igen, Törőcsik Mari vagyok”, ott ül kb. 500 ember és együtt üvöltjük, hogy nem vagyunk normálisak, ezzel köszöntjük Marit. De ez a zárása is a fesztiválnak, minden romantika közepette, hogy jók legyünk meg szépek, ott van ez a viccelődős „nem vagyunk normálisak” is, és mikor a záró Kiscsillag-koncert van, a ráadás előtt Lovasi szól, és 4-5000 ember együtt üvölti újra, hogy nem vagyunk normálisak. Azt nem tudom, hogy az ott csápolók fejében éppen akkor mi van, de a mi fejünkben – és szerintem sokakéban – az van, hogy mi igenis normális emberek vagyunk egy nem normális országban. Mert az a normális, ahogy a Katlanban létezünk: derűsek vagyunk, szeretettel fordulunk a másikhoz, befogadóak vagyunk, szabadok, bátrak és bízunk a fiatalságban. Nem lehet így élni, ahogy a hétköznapokban élünk, annyi jó van az emberekben, muszáj valahogy kihozni belőlük.

KM: Lehetne nagyon sok konkrét programot is felsorolni, mert a Galapiat Cirque előadása például óriási volt, vagy a Bartók Concerto: kortárs tánc és nagyzenekar, kupolaként ránk boruló csillagos ég… De ilyenből felsorolhatatlanul sok van. A rengeteg szereteten túl, ami az emberekből árad, jó érzés, hogy a fellépők is visszavágynak.

magyarnarancs.hu: Mi az, ami a legnagyobb fejtörést okozza számotokra a fesztiválszervezés során?

KM: A színházi előadásokra bejutást biztosító sorszám. Amit idén megpróbálunk orvosolni. Két dolgot tehetünk: minél több színházi előadást szervezünk, ezen rajta vagyunk, de korlátozottak a befogadóképességek. Már tavalyelőtt is az volt, hogy többen nem 10 órakor jöttek sorszámért, hanem lement a Quimby-koncert, és sorba feküdtek a faluközpontban az infópult előtt az emberek hálózsákkal, polifoammal. Ez falunként 30-40 embert jelentett, ami nagyon megtisztelő, akkor is, ha a nem normálisság égisze alatt történik. Idén lesz egy mobil applikáció, 10 órától azon keresztül lehet majd jegyet szerezni, de megmarad a fapados verzió is. A másik problémás kérdés a szállás.

BL: Sok minden van, ami fejtörést okoz: szállás, közlekedés, mobilvécé és így tovább. Romantikázunk, de rengeteg megoldandó feladat van. De jól van ez így, a fesztiválszervezés ezzel jár. Nyilván fejtörést okoz az is, hogy nagyon sokan, akik egyébként nagyon jók a maguk műfajában, fel akarnak lépni, de mindenkit nem lehet meghívni.

KM: Minden évben azt érezzük, hogy na, ez volt az eddigi legjobb fesztivál, és van az a nyomasztó érzés, hogy akkor ezt kellene megugrani, hogy legalább ilyen vagy még jobb legyen a következő is. Önmagunkat meghaladni minden évben, ez a derekas kihívás.

BL: Az, hogy kilenc Ördögkatlant megcsináltunk, talán nagyképűség nélkül kimondhatjuk, sikeresen, semmire sem garancia. Olyan ez, mint mikor egy új előadást kezdünk próbálni a színházban: nulláról kell mindig indulni, hiába van tapasztalatunk. Ehhez az kell, persze, hogy mi magunk is új dolgokat akarjunk létrehozni.

KM: Ezért is törekszünk arra, hogy minden évben legyenek olyan produkciók, amik „csak itt, csak most” láthatók, ilyenek a komolyzenei nagykoncertek, a helyspecifikus előadások, egy-egy koncert. Fontos, hogy legyen teremtés is a fesztiválszervezői válogatás mellett.

false

magyarnarancs.hu: Mi lesz kiemelkedő program az idei fesztivál eseményei közül?

BL: Verdi: Requiem a Nemzeti Filharmonikusok közreműködésével, Dinyés Dániel vezényel, és négy nagyszerű szólista (Fodor Bernadett, Kolonits Klára, Brickner Szabolcs, Gábor Géza) énekel.

KM: Lesz egy nagyszabású Cseh Tamás–Leonard Cohen-est, amire a legkülönbözőbb zenei területekről kértünk fel előadókat, hogy dolgozzanak fel egy-egy dalt: a 30Y-tól Alexander Bălănescun és Dresch Mihályon át ott lesz Földes Eszter és Lovasi András, a Budapest Bár, Kiss Tibi vagy Kollár-Klemencz László.

BL: Az irodalom továbbra is főszereplő: Krasznahorkai Lászlótól Háy Jánosig, Térey Jánostól Peer Krisztiánig tudjuk bizonyítani, hogy bizonyos műfajok, amik a hétköznapokban mintha perifériára kerülnének, a Katlanban a középpontban vannak.

KM: Díszvendég lesz Hajdu Szabolcs.

BL: Újra lesz Both Miklósnak ukrán udvara.

KM: A tizedik jubileum alkalmából visszahívtuk a Galapiat Cirque francia újcirkusz-társulatot, akik évekkel ezelőtt voltak már nálunk, most egy másik produkcióval érkeznek.

BL: A k2 Színház maratonnal készül.

magyarnarancs.hu: Mi az, amit a legjobban vártok?

KM: Az utolsó napot, az 5-e éjszakát várom, mikor elköszöntünk, vége a Kiscsillag-koncertnek, elkezd az after helyszínen a francia rezesbanda, immár barátaink, a Wombo Orchestra a sörpadokon és asztalokon játszani, tombol a tömeg, és reggelig táncolunk. Ahogy tapintani tudod, „az ennek az estének, napnak, 5 napnak ne legyen vége” érzést a levegőben, és ez lüktet bennem is.

BL: Minden évben fixen tudok erre a kérdésre válaszolni: a beremendi strandot. Ha vége van a fesztiválnak, másnap délben átmegyek a beremendi strandra, iszom egy sört vagy egy fröccsöt, és egy fél órára beülök a medencébe. Persze, azt a jó érzést is várom, hogy „basszus, ez most volt a legjobb”. Így szeretnék abba a medencébe beleülni.

magyarnarancs.hu: Milyen a viszonyotok a helyiekkel?

KM: Lényegében közösség szerveződött a falvakat képviselő emberekből, akik a települések lelkei, a praktikus dolgok lebonyolítói. Derűsek, odaadóak, sugárzik belőlük a tetterő, azt tapasztaljuk, hogy ez a pár nap nekik is a mindenük. Lehet, hogy „Irénke néni vagy Józsi bácsi” szerint tök hangos a fesztivál, és felmerül a kérdés, minek jönnek ezek ide. De ezek a hangok nem jutnak el hozzánk, pedig a szervezés különböző folyamatai során ott vagyunk a helyszínen, a fesztivál ideje alatt pedig 5 napig az utcákon pörgünk fel s alá. Voltak súrlódások a kezdetekben, de megoldottuk a problémákat. A helyiek éppúgy nélkülözhetetlen elemei a fesztiválnak, hogy minden gördülékenyen és jól alakuljon.

BL: Az egy másik beszélgetés témája lehetne, kik, milyen szemlélettel hoznak létre vagy tartanak fenn fesztivált. Van, ahol kifejezetten az a szándék, hogy a helyiekkel jobb nem törődni, sőt egy kerítéssel kizárják őket, esetleg munkát adnak nekik. Mi mindenképpen a helyiekkel együttműködve dolgozunk. Tény, hogy ha lenne ott egy kis házunk, és a mindennapokban is részt vennénk, azért más lenne a helyzet. Viszont megpróbáljuk elkerülni, ami a helyzetből adódna, hogy „jönnek a városiak, és buliznak egyet”. Biztos vannak, akik így gondolják, de azt tapasztaljuk, hogy a többség nem így viszonyul az Ördögkatlanhoz. Sőt, nagyon várják. Őszintén szólva 2008 tavaszán, az első Ördögkatlan előtt én azt sem tudtam, hogy van olyan hely a világon, hogy Nagyharsány vagy Kisharsány, aztán véletlenül odakeveredtünk, és most már nem csak én tudom, de százezrek tudják, hogy vannak ezek a helyek. És el tudom képzelni, hogy Beremendről sem csak a cement jut már az emberek eszébe, hanem Beethoven vagy Verdi.

magyarnarancs.hu: Mikor létrehoztátok az Ördögkatlant, a Művészetek Völgye épp anyagi gondokkal küzdött, ezért léptetek. Kevés pénzből, gyorsan csináltatok fesztivált. Milyen most a fesztivál anyagi helyzete?

BL: Pályázunk agyba-főbe, és szokva vagyunk ahhoz, hogy az egyik nyer, a másik nem. Ezt régebben nagyon nagy drámaként éltük meg, hogy valamikor nem nyert a pályázatunk, de mostanra megszoktuk. Miközben több a sikeres pályázat. Igazából két lábon állunk, több lábon kellene, de eddig ez nem sikerült: az egyik az állami pénz, a másik pedig a jegybevétel. Akadnak kicsi támogatók, de főszponzort nem sikerült eddig szerezni. Nagyon sok rossz van ebben az országban. Az ember amúgy is hajlamos a panaszkodásra, de őszintén meg kell mondjam, az a pénz, ami rendelkezésre állt 2008-ban, olyan 5 millió forint, amiből hirtelen csináltunk valamit, és a jegybevétellel kiegészült kicsikét, az 2017-re 150 millióra duzzadt. És még soha senki nem szólt bele abba, milyen programot állítunk össze Mónival. Nincs okunk panaszra. De ezért teszünk is rengeteget.

Neked ajánljuk