Glasvegas
A hivatalosan első napnak (bár ez már kezdi jelentőségét veszteni a Szigeten) nevezhető szerdán 16.30-kor az a Glasvegas lép fel a Pop-rock Nagyszínpadon, amelynek neve láttán a napnál is világosabb, hogy a zenészek a Glasgow és Las Vegas városneveket turmixolták össze. A skót Allan testvérek, a szigorúan felföldi akcentussal éneklő James és a gitáros Rab vezette zenekar szűk öt éve robbant be a köztudatba a szívszaggató Daddy's Gone slágerrel, melyet 2008-ban követett a Velvet Underground és a földiknek számító The Jesus & Mary Chain hatása alatt megszült, cím nélküli debütalbum. Ezután jöttek a féktelen turnézások, a droghegyek és a tagcserék, hogy végül a megtisztult tesók új kollégáik oldalán egy méltó folytatással, a Euphoric Heartbreakkel térjenek vissza a klubokba és a fesztiválokra. Ja, és ha ez bármennyit is számít: az Oasis befutásában is oroszlánszerepet játszó Alan McGee szerint a Glasvegas a legjobb skót zenekar, ha a fent említett elődöket nem számítjuk.
Anna Calvi
A koncertet követően érdemes átszivárogni az A38 Színpadhoz, ahol 18.00-kor lép színpadra Anna Calvi. Az angol hölgy napjaink kevés női gitárvirtuózainak egyike (talán még az érdekes nevű Kaki Kinget említhetjük mellette), ráadásul ő nem a szokványos le-föl, hanem a körkörös pengetés híve a hangszeren. A harminc körül járó és hegedűművészként sem utolsó énekes-dalszerzőnő 2011 elején jelentette meg első, cím nélküli lemezét, amely kivétel nélkül remek kritikákat gyűjtött be, és a dalok hallatán sokan máris PJ Harveyt és Siouxsie Sioux-t kezdték emlegetni – pedig Anna olyan zenei jogelődöket nevezett meg, mint David Bowie, Jimi Hendrix, Captain Beefhart, Nina Simone és a Rolling Stones.
Anna Calvi után ugyanitt a Magyarországon legutoljára idén tavasszal fellépő és általunk is meginterjúvolt alternatív rockzenekart, a dEUSt ajánljuk (A38 Színpad, 19.50). A derék belgák, mióta legutóbb nálunk jártak, kiadtak egy új lemezt, a Following Sea-t, amit könnyű lenne azzal elintézni, hogy csupán a tavalyi Keep You Close albumról lemaradt dalokat tartalmazza, ami végül is igaz, de nagyon is jó számokról van szó. Aki nem fért be az A38 hajóba tavasszal, most befurakodhat a jóval nagyobb A38 sátorba, hogy az újabb darabok mellett végigőrjöngjön olyan vitathatatlan dEUS-klasszikusokat, mint a Suds & Soda, a Hotellounge, a Little Arithmetics, a For The Roses, az Instant Street, a 7 Days 7 Weeks, a Favourite Game, az Architect, vagy akár a főműnek is tekinthető Popular Culture.
Van, akik szerint lassacskán már a Placebo (Pop-rock Nagyszínpad, 21.30) is megkaphatná a magyar állampolgárságot, de a velük meglehetősen rokon lelkületű Depeche Mode-hoz és mondjuk a Prodigyhez hasonlóan Brian Molkóéknak is simán bérelt helyük van bármilyen komoly külföldi fesztivál headlinereként. Lehet, hogy az utóbbi időben már nem olyan lemezeket gyártanak, mint a torzult fejű gyereket ábrázoló debütalbum, a nagy-nagy befutást meghozó Without You I'm Nothing vagy a magas lécet még utoljára átvivő Sleeping With Ghosts, de az biztos, hogy a fiatal Steve Forrest 2008-as érkezése felfrissítette a korai glambandáktól oly sokat tanuló zenekart. Az amerikai dobossal kiegészült trió koncerten amúgy hattagúra duzzad, és a Szigeten valószínűleg előad egy-két számot a készülő hetedik lemezről, meg persze jó pár régi slágert, köztük talán a Pure Morningot is, a Placebo Smoke On The Waterét, amit pont ezen okok miatt a 2003-as turné óta eléggé hanyagolnak.
Metal
Ministry
A metálnap összes fellépőjénél vállalhatóbb az amerikai Ministry, amelyet szerencsére most nem zavarnak ki a Nagyszínpadra délután fél négykor, mint 2006-ban, hanem kaptak egy tisztességes időpontot az A38 Színpadon. A rideg, indusztriális zenéből gitárcentrikus, de még mindig hideg és irgalmatlan indusztriális metálzenekarrá avanzsálódott, mostanában is korrekt lemezeket gyártó zenekar neve egyet jelent Al Jourgensen gitáros-énekes-heroinista-megmondóemberrel, aki pár éve már feloszlatta egyszer a bandát, úgyhogy érdemes őket elcsípni, hátha megint meggondolja magát (A38 Színpad, 21.40).
Tánczene
A mérhetetlenül dilis, ugyanakkor minden határon túl energikus berlini (elektro)punkkollektíva, a Bonaparte (A38 Színpad, 15.00) mindenekelőtt meghökkentően extravagáns élő fellépéseiről híres. Minderről már megbizonyosodhatott a magyar publikum is, hiszen tavaly májusban egyszer már felléptek (frenetikus közönségreakciókat kiváltva) a Merlinben – a cikkíró speciel egy mobil EKG-egységgel a nyakában nézte végig az attrakciót, folyamatosan attól parázva, mikor törik össze a pogózók a drága berendezést. A Bonaparte amúgy nem kímélte a lemezvásárlókat sem: eddig két albumuk jött ki, legutóbb pedig egy dupla élő lemezzel kedveskedtek a kitartóan addikt vinilgyűjtőknek. A csapat számos kitüntetést is elnyert, de a koncertlátogatók számára biztatóbb hír, hogy nagyon üt, amit a színpadon művelnek: félig kabaré, félig csaknem állathecc. S ha nem említettük volna, a punkból energiát merítő kollektíva maga a Berlint oly jellemző, megtestesült multikulti és nemzetköziség: a karizmatikus zenekarvezető/frontember, a szerzőként és előadóként is jeleskedő Tobias Jundt például svájci, de akad a csapatban lengyel, francia, panamai, brazil, új-zélandi, sőt mutatóba még német is.
Saint Etienne
Az 1990 óta létező Saint Etienne (Aréna, 19.30) az angol zenei színtérnek a maga látszólagos könnyedségében csodálatra, játékosságában tiszteletre méltó intézménye – tagjai élő klasszikusok, akik manapság is buzgón és eredményesen alkotnak, ami a legjobb recept a puszta nosztalgia-zenekarrá válás ellen. A nevét a maga korában menőnek és szexinek számító francia futballcsapat után választó zenekart az addig újságíróként jeleskedő (kritikusként még a Stone Roses első albumát méltató) Bob Stanley és a dj-ként is respektált Pete Wiggs alakította, közvetlenül a második szerelem nyara után, s annak határozott örököseként. Kezdetben az volt a koncepció, hogy minden számot más énekeljen, de kisvártatva egyértelmű lett, hogy Sarah Cracknell az ideális választás – az ő bársonyos hangja nélkül a lényeg veszne el a Saint Etienne-ből. Receptjüket nem egyszerű definiálni: annyi biztos, hogy a diszkó- és funkhagyomány, a hatvanas-hetvenes évek alkalmazott és alkalmi easy listening muzsikája, a nyolcvanas-kilencvenes évek elektronikus tánczenéje egyesül a nagyon is személyes és tipikusan brit dalszerzői (pop)tradícióval. Az alkotórészek egyensúlya időről időre változhat – volt, amikor majdnem folkos, erősen retró jellegű tánczenék készültek, máskor jóval erősebbnek bizonyult a kortárs diszkókultúra, a house hatása. De a legfontosabb, hogy pályafutásuk során többtucatnyi remekbe szabott és mellesleg jól táncolható dalt írtak! Az idei, a kritika által már az egekbe menesztett Words and Music by Saint Etienne is bizonyítja, hogy még mindig tudnak okos, intelligens, szellemes és szórakoztató tánczenét gyártani – sőt ehhez még jól is jön a sok évtizedes tapasztalat.
Világzene
A Pop-rock Nagyszínpad idén azzal a japán ütősegyüttessel indít (Gocoo, 15.00), amely öt éve még a világzenei programot vezette fel, látványosan demonstrálva a fogalom szinte parttalan rugalmasságát, a választóvonalak elmosódását. Ezt a feladatot most a bosnyák Dubioza Kolektiv (VN, 16.00) kapta – nos, az ő fellépésük sem volna meglepő a másik helyszínen. Ez egy – részben – szarajevói csapat, a délszláv háború „gyermekei”, akikről kötelező ismeretanyag, hogy egyesek közülük először még a polgárháborús fegyverropogás közepette vettek a kezükbe hangszert. Wild Wild East című legújabb és immár nemzetközi szinten elismert lemezükön már angolul – afféle hangulatosan és önfeledten akcentusos kiejtéssel – énekelnek. Ügyesen kevert, sokszínű zenei világukban, amely kicsit reggae meg ska, itt-ott pedig egyszerűen rockos színezetet ölt, miközben határozottan hiphop, markánsan jelen vannak az ezerfelől ismert balkáni motívumok is. Egyszerre vagyunk tehát egy kicsit mindenütt, teljesen azonban sehol, és ezt a gyökértelenséget a szövegek is aláhúzzák, a hangsúlyt kissé a külső-felső erők felelőssége irányába tolva az önként és erőteljes hangon dalolva vállalt dacos kívülállás felől.
Az Amsterdam Klezmer Band (VN, 17.15) az elmúlt években már két ízben transzba kergette a Roma Sátor közönségét. A hosszú évek óta együtt játszó, hajszálpontos, érzékeny, ugyanakkor fergeteges holland hangszeresek önmagukban is teljes értékű, az első pillanatoktól csúcsra pörgetett klezmert játszanak, amit a szaxofonos (Job Chajes) rappeléssel tol át egy még szédítőbb dimenzióba. Alec Kopyt, az énekes, aki egészen kicsi cintányérok összeütögetésével feszíti a hangulatot, mielőtt belekezdene alapfeladata ellátásába, Odesszából indulva, néhány évi ausztráliai kitérőt követően csatlakozott a csapathoz. Elképesztő, ahogy így együtt a legvaskosabb valószerűséggel képesek felidézni egy letűnt világot, amelynek a kikötővárosi változatát tartják ébren az orosz nyelvű szövegek.
Este a Roma Sátorban érdemes új benyomásokat szerezni, egyrészt a Los Angeles-i Fishtank Ensemble (22.00) hallgatása közben, amely egyfajta keverék műfajjal kísérletezik. Remélhetőleg nem idő előtti pacsirtázással, meszecsinázással keresik majd a kedvünket, hanem bemutatják hangszeres képességeiket, és azt, hogy milyen kellemes keverék állítható össze flamencóból, mánus szvingből és kelet-európai roma zenéből. Valami hasonló várható a tapasztaltabb, francia–szerb O'Djila együttestől is (RS, 23.45).
