Két hegedű, egy brácsa, egy bőgő és Szalóki Ági hangja – az énekesnő, megannyi vidéki dalgyűjtő út eredményeképpen népzenei műsort állított össze búzai, füzesi és szováti dalokból.
| ||
magyarnarancs.hu: Mennyire követed a világzene kortárs folyamatait?
Szalóki Ági: Csak amennyire szükségesnek érzem. Egy ideje úgy vagyok, hogy nem kell tobzódnom semmiben. Nincs szükségem arra, hogy újabb zenékkel bombázzam magam, mert akárhányszor újra visszanyúlok valamihez, amit régebben tanultam, mindig találok benne új felfedezni valót. Újdonságot máshol keresek. A jóga például sok mindent rejteget magában. Elvégeztem egy gyerekjóga-oktatói tanfolyamot, és ha csak tehetem, jógaórára járok, most ez érdekel leginkább. És közben látom, hogy idehaza rengeteg zenekar bukkant fel az utóbbi években, amiben nagy szerepe van a tehetségkutatóknak és annak, hogy létrejött a Zeneakadémián a népzenei tanszak. Érdekes szembesülni azzal, hogy amit tizenvalahány éve csináltunk mondjuk a Besh o droMmal, az ma hogyan épül be más zenekarok zenéjébe. A Szájról szájra zenéjére gyimesi iskolások táncolnak, magyarországi gimnazisták iskolai kórusversenyen énekelnek belőle, a Hallgatót pedig a Zeneakadémia oktatói hallgattatják órán a hallgatókkal. Olyan ez, mint egy folyam: árad, kiönt, anyagot épít be, hordalékot rak le. Ugyanígy tanultam én is az erdélyi öregektől és Sebő Ferenctől, Kallós Zoltántól, Sebestyén Mártától, Dresch Mihálytól: ők jelentették számomra az alapot.
Szalóki Ágival készített interjúnk itt olvasható.
