„A feladó könyvet cserélne sajtra, ráadásul trappistára”

Sorköz

Szilágyi Zsófia Emma színészként indult, novellistaként folytatta, most regénnyel jelentkezett. A Szonja egy Szegedről Budapestre költözött fiatal lány története, aki keresi a csecsemőkorában őt elhagyó apját és önmagát. A merész, sok szexszel és iróniával átszőtt mű kapcsán generációs kérdésekről, a fiatal írók lehetőségeiről és tervekről is beszélgettünk.

magyarnarancs.hu: Susan Forward a Mérgező szülők című alapművében azt írja, célszerű egy szüleinek címzett levelet írni a bántalmazott - és ez alatt értem az elhanyagolást is - gyermeknek, még akkor is, ha azt soha nem adja oda, vagy a szülő már nem is él. Ez a regény egy elveszett apához szól ‒ értelmezhető így is? Honnan jött ez a forma?

Szilágyi Zsófia Emma: A forma írás közben alakult ‒ mint nagyon sok minden más‒, menet közben vette fel a levélvallomás alakot. De miután felvette, rendesen meg is mártóztattam benne Szonját: a forma elkezdte átalakítani őt, egészen felszabadult, teljesen másként kezdett el beszélni, sokkal természetesebbé vált. Ez érthető is. Másképp fejezed ki magadat, ha valakivel beszélsz, vagy ha valakinek írsz. Utóbbi sokkal őszintébb, sokkal felszabadítóbb. A beszédszerűséget mindenképpen tartani akartam, mert a hangzás itt kulcsfontosságú. Olyan szöveget akartam írni, ami elhangozva is működik.

 
Szilágyi Zsófia Emma
Fotó: Tillai Tamás, Helikon kiadó

magyarnarancs.hu: Ranschburg Jenő az egyik előadásán egyszer úgy fogalmazott, hogy az apák legfontosabb szerepe a gyermekek átemelése a küszöbön. Az apa az, aki megmutatja, hogyan mennek a dolgok a családon kívül. Itt az apa hiánya van jelen, de mégis: a lány átjut a küszöbön. Ilyen folyamatot akartál ábrázolni?

SzZsE: Ha nincs senki, aki átsegítsen bennünket a küszöbön, akkor is meg kell találnunk a helyünket a világban. Nincs baj, ha csak magunkra számíthatunk. Szonja, bár csecsemő volt, amikor az apja elhagyta, felelősnek érzi magát a történtek miatt. Pedig nem mindig kell felelősséget vállalnunk azokért, akik elhagynak bennünket, pláne nem utálnunk magunkat emiatt. És nem feltétlenül csak a fizikai elhagyásról beszélek. Ha például egy apa vagy anya belecsúszik valamilyen függőségbe, akkor gyakorlatilag lemond a szülői felelősségvállalásról.

magyarnarancs.hu: Az anya szinte nincs is jelen. Sok anyuka elköveti azt a hibát, hogy úgy gondolkodik és viselkedik: „vagyunk mi ketten egymásnak, és ketten vagyunk a világ ellen”. Szándékos volt, hogy kiszorítod az anyát a könyvből?

SzZsE: Szonja az apjának írja ezt a regényt. Nem akarja megosztani vele az anyjával történteket, hogy jól van-e vagy éppen rosszul megy neki – ezért van az anya lefátyolozva a történetben. És Szonja anyja öntudatlanul elkövet egy hibát: azt az érzést kelti a lányában, hogy útban van ahhoz, hogy ő újrakezdhesse. Többek között ezért is költözik Szonja Budapestre, hogy kevésbé legyen láb alatt, hátha jobban boldogul így majd az édesanyja.

magyarnarancs.hu: Olvastál-e szakirodalmat a témában?

SzZsE: Nem volt rá szükség, nem akartam diagnosztizálni Szonját.

magyarnarancs.hu: Nagy íve volt sokáig az aparegényeknek, jellemzően férfiak írták őket. Aztán jött az anyaregények hulláma. De sok Budapest-regény is született. A könyvedben rengeteget írsz konkrétan is Budapest szépségeiről.

SzZsE: Budapest olyan erős, pozitív érzéseket vált ki belőlem, amiket nem lehet annyival letudni, hogy a város szép. Kimondom, hogy szép, és úgy érzem, nem fejezi ki eléggé azt, amit érzek. Budapestnek valamiféle spirituális ereje van. Olyan miliő, amit ez a város megteremtett az elmúlt 150 év alatt, csak nagyon kevés helyen van.

magyarnarancs.hu: Kétféle levél tehát a könyved: szerelmeslevél Budapesthez is. Te Debrecenből jöttél. Miért változtattad meg a várost? Holott debreceninek lenni más, mint szegedinek.

SzZsE: Szonja akár debreceni is lehetett volna, lényeges okból mégis elvetettem ezt az ötletet. Annyi mindentől megfosztottam szegényt, azt szerettem volna, ha hegye nem is, de egy legalább egy folyója legyen. Az Alföldhöz viszont ragaszkodtam, így jött képbe Szeged. Jó élmények fűznek oda: színjátszó fesztiválok és előadások, barátságok. Csodálatosan szép, szabad szellemű, rendkívüli város. De tényleg más a szegedi és a debreceni ember. A debreceniek rettentően gyakorlatiasak, segítséget ritkán fogadnak el, az érzelmeknek pedig csak indokolt esetben adnak helyet. Van annak ereje, amikor a semmi közepén, hegyek, folyók vagy városfal védelme nélkül, a történelem állandó viharai közepette kinő a porból egy város. Az ember itt csak magára, meg a közelében lévőkre támaszkodhatott. E miatt a kiszolgáltatottság miatt a debreceniekben természetesen kialakult egyfajta zárkózottság. A mai fiatalokban ezek a vonások már nehezen érhetők tetten, de néha magamon is érzem, hogy dolgozik a vér.

magyarnarancs.hu: Van-e hosszú távú irodalmi stratégiád? Az irodalmi szocializáció terepei megváltoztak ‒ neked kik segítettek, kik formálták a pályád?

SzZsE: Az írónak akkor is dolgoznia kell, ha semmi nem inspirálja, ha nincs kiforrott ötlete. Mégis sokan azt hiszik, akkor könnyű írni, ha van inspiráció. Holott épp akkor vagy megfosztva a szabadságodtól. Ahhoz viszont, hogy legyinteni tudj az inspirációra, rengeteg tapasztalat kell. 27 évesen ez elég ijesztő, mert nincs túl sok tapasztalatom, de ez kompenzálható olvasással, figyeléssel, kérdezéssel, hallgatással. A kulcs a nyitottság és az érzékenység. Szeretek nálam okosabb, világlátottabb emberekkel beszélgetni, hogy szélesedjen, gazdagodjon a világom. És fiatalként egyáltalán nem lehetetlen ma labdába rúgni. Különböző műhelyek, mentorprogramok, alkotói szervezetek vannak, csapatokba verődve és magányos farkasként is lehet szerencsét próbálni. Nagyon sok helyen megfordultam magam is. Állami Íróakadémia, Fiatal Írók Szövetsége, egyetemi kreatív írás kurzus, drámaíró workshop. Vadul kerestem és most is keresem azokat az embereket, akiknek szintén az írás a mániájuk. A Szonjával párhuzamosan már dolgoztam a következő kötetemen, szeretném, ha 2024 tavaszára könyvalakot öltene.

magyarnarancs.hu: Sokáig színházban dolgoztál, színészként. Miért hagytad ott?

SzZsE: Tinédzser koromban szerettem volna valami hobbit, és a színház volt a legolcsóbb lehetőség Debrecenben. Aztán az évek alatt az alternatív színházi társulatoktól kezdve egészen a kőszínházi világig elkalandoztam. Sokat köszönhetek ennek az időszaknak. Még mindig él a tévhit, hogy kizárólag annak van szüksége színészi tapasztalatokra, aki a színpadra vágyik. Pedig a színjátszásból rengeteg mindent megtanulhatunk, ami a hétköznapi életben is segít boldogulni. Megtapasztalhatjuk például, hogy milyen más szerepében lenni, milyen több nézőpontból megvizsgálni egy helyzetet, reflektálni problémákra. Eközben észrevétlenül fejlődnek a kommunikációs és vitakészségeink. Nem szabadna léteznie egyetlen olyan közoktatási intézménynek sem Magyarországon, ahol nincsen erre lehetőség. Az egyetemeken ugyanolyan fontosnak kellene lennie, mint a kötelező két féléves testnevelés. A színház elméleti oldalával egyébként mai napig foglalkozom, de a gyakorlati részét befejeztem. Annyira izgalmas, annyira gazdag világ, hogy egy idő után azt éreztem, jobban átformál, mint amennyire szeretném.

magyarnarancs.hu: Novellistaként indultál ‒ miért regénnyel debütáltál? Használtál fel novellákat a regény szövetében?

SzZsE: A szöveg majd eldönti, mit akar. Nem én döntöm el, egy szöveg hány karakter lesz, hol kerekedik le, vagy egyáltalán lekerekedik-e. Csak annyit tudok tenni, hogy írok. Értem, hogy az olvasóknak, kritikusoknak mankót ad, ha tudják, mivel van dolguk, de kizárólag műfaji definíciók felől közelíteni a művekhez korlátozza a befogadást. Nagyon vagány, amikor a különböző szövegek, karakterek állandó mozgásban vannak – egy író életművén belül. Számomra követendő példa, amit Ottlik csinált. Egyik regényéből a másikba szökdösnek át a szereplők. Csodálatos! Egy író nem (csak) könyveket hoz létre, hanem univerzumot teremt. Egy jó író nem azért nyúl korábbi szövegeihez, viszi át egyik-másik szereplőjét az új írásaiba, mert nincs ötlete, hanem mert megteheti.

magyarnarancs.hu: A könyvben nagy szerepe van a zenének ‒ ez honnan jött?

SzZsE: Tizenhárom éves voltam, amikor édesanyám bemutatta nekünk az új barátját, aki térdig érő, fekete bőrkabátot, széttaposott Adidast és csomó ezüstgyűrűt viselt. Megérkezett az életembe a metál. A zene identitáskérdéssé vált számomra, a legtöbb szövegemben helyet is kap valamilyen módon. Szonja a Rolling Stoneson keresztül próbálja megismerni, megérteni az apját, akiről az egyetlen információja, hogy szerette a Stonest. Ezért hallgatja a számaikat, próbálja az élete részévé tenni őket, hátha ezáltal rálelhet az apjára.

magyarnarancs.hu: A humor-irónia-önirónia nyelvét hozod ‒ a humor gyanús kortárs irodalmunkban. Te hogy vagy ezzel? Kik a kedvenc, példaadó humoros szerzőid?

 SzZsE: Alapvető bizonytalanság határoz meg mindent, ennek ellenére mégiscsak abban hiszünk, hogy meg tudjuk szervezni az együttélésünket. Humánus meg humanista módon próbálkozunk, mégis minden önkénybe, terrorba fordul. Elképesztő ambivalenciája ez a kortárs létezésnek. Ezt nem tudom másképp kezelni, csak humorral. Ez a "new normal"-generáció sajátja. Azoké a fiataloké, akik már nem csodálkoznak rá annyira az őrületre, pontosan tudják, érzik, hogy az abszurd, a szürreális az új normalitás, és ebben fogan a művészet. Nem is csoda, hogy a fiatalok körében újra hódít az érzelmektől túlcsorduló stílus, a vallomásos forma és a humoros hangvétel. Most jön egy olyan generáció, akik az őrület közepén írnak szerelmes verseket és oldják fel humorban a borzalmakat.

magyarnarancs.hu: Erős a gasztrovonal is a könyvben. Ez honnan jött?

SzZsE: Egy alufóliába csomagolt párizsis zsemle elmajszolása többet elmond egy karakterről, mint ha leírjuk, milyen színű a szeme, a haja, milyen ruhát hord. Ahogy az is, hogy egy karakter tud-e, szeret-e főzni, vagy sem. A gasztronómia ugyanolyan lényeges eleme az irodalomnak, mint mondjuk a szerelem. A regényben arról is írok, mennyire fontos a testünk mellett a lelkünk táplálása is. Szonja talál egy hirdetést: a feladó könyvet cserélne sajtra, ráadásul trappistára, és ez szíven ütni. Pedig szerintem nem ennyire vészes a helyzet. A könyvpiacnak vannak jobb és rosszabb időszakjai, de mindig lesznek olvasók, mint ahogy könyvek is. Az olvasás létszükséglet, az irodalom ma is az egyik lehetséges útja a túlélésnek.

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Neked ajánljuk