Kedves Olvasónk! A Sorköz Olvasni muszáj sorozatában megmutatjuk: a Narancs szerzői nem csak írnak, olvasnak is a maguk örömére. Olvasnak és újraolvasnak régi és újabb klasszikusokat, méltán és méltatlanul elsüllyedt szerzőket, elfelejtett, a polc mögé csúszott könyveket és korábbi korok sztárkönyveit, véletlenszerűen vagy valami különös összejátszás révén elibük sodródott műveket. És élvezik!
A tömeggyilkos is ember. Egy időre talán kivetkőzik emberi mivoltából, de később felöltözik, és így mintha jobban érezné magát. Van felesége, akivel jó házasságban él. Vannak munkatársai, köztük olyanok, akiket kedvel, másokat nem annyira. Utóbbiakat nem végezteti ki, sőt, egyik-másikban vakon bízik. Ért a gyerekek nyelvén. Neki nem lehet gyereke, mert amikor börtönben ült, a feleségét egy dohos pincében dolgoztatták, felfázott. A tömeggyilkos nézi a tévében a műsorvezetőt, aki tíz évvel korábban, egy másik politikai konstellációban kihallgatótiszt volt, és őt is kínozta. Nézi, és nem emeli fel a telefont, nem szól oda a megfelelő helyre, hogy ezt a szemetet takarítsák el végre. Nagylelkű. Lehet, tényleg félt, amikor később ezrek sorsáról döntött. Tetteinek következményein ez nem változtat, de magyarázatot ad sok mindenre.
Medgyesi Konstantin történész, szociológus az Apagyilkosság. Kádár János és Grósz Károly küzdelme című könyvben a magánszférának azt a területét mutatja be, amely hétköznapi ember esetében talán nem tartozna ránk.
Egy politikus jelleme, nem hivatalos megnyilvánulásai, emberi reakciói, szellemi hanyatlásának dokumentumai önmagukban nem is mindig érdekesek, így együtt viszont azok. Azt is jó tudni, kivel és min veszekedett a nagy tekintélyű vezető, mert nyilvánvaló, hogy befolyásolta nagyszüleink, szüleink életét, és a miénket is, és egy-egy ilyen ellentét is hozzájárult ahhoz, hogy ilyen volt az élet a „puritán szocialista királyságban”. Aki kíváncsi, az a publikus dokumentumok félmondataiból is érdekes következtetésre jut, aki alapos is, visszaemlékezéseket böngész. Medgyesi Konstantin mindezeken túl publikálatlan életútinterjúból is dolgozott, bemutatva egy-egy esemény emberi viszonyrendszerét.
Kádár János államminiszter eltűnése 1956. november elseje után nagy rejtély: a rádióban „dicsőséges felkelésnek” nevezi a forradalmat, aztán anélkül, hogy szólna bárkinek, átmegy a Parlamentből a Belügyminisztériumba, onnan Münnich Ferenccel együtt a szovjet nagykövetségre, ahonnan – valószínűleg számára is váratlanul – elviszik a Szovjetunióba, úgy, hogy nem egyértelmű, fogoly vagy tárgyalópartner. November 7-én tér vissza, az orosz csapatokkal. A Parlament kapujában ott a felesége, aki ezzel fogadja:
„Ezt a szart már hagyhattad volna a Rákosiékra! Nem neked kellene csinálni!”.
Ezt Aczél György visszaemlékezéséből idézi Medgyesi. Az is Aczél emléke, hogy Kádár János attól tartott, ha nem vállalja el a neki szánt szerepet, az oroszok tényleg visszahozzák Rákosit. Arról, hogy az addig gyakran tétovázó, elvitázgató Kádár micsoda személyiségváltozáson ment keresztül, és hogy olyan hangsúllyal beszélt, mint egy uralkodó, Feri Sándor egykori NKVD-s tiszt szavai alapján fest érzékletes képet a kötet.
A történet másik szereplőjének, Grósz Károlynak ugyanolyan kacskaringós volt az útja az 1956-os forradalom idején. Az eredetileg nyomdász, a katonaságnál felderítő kiképzést kapott morózus szürke egér eredetileg a változás híve. Részt vesz Rajk László újratemetésén, és azon tűnődik, kilép a pártból, felhagy a politikával. Úgy látja, többpártrendszer lesz, utasítást ad a pártvagyon felszámolására – ezt később az orra alá dörgölik. Ám akkor a környezetéből a legtöbb kommunista vezető meglép, és 26 évesen őt tolják előre a megmaradottak. Megjönnek az oroszok, Grósz karrierje jól alakul, párttitkár a rádió és televízió élén,
jár Vietnamban, aknára fut az autójuk, megsérül,
félreteszik, mert azt hiszik, a belső ellenzékhez tartozik: a politikát hiedelmek is alakítják. Később megint fölfelé vezet az útja. Miközben az emberek jól élnek – 1960-tól 1979-ig 3 forint 60 fillérbe kerül egy kiló kenyér –, a vállalatok már napi gondokkal küzdenek, látszik a közelítő válság, amiről a vezetés nem hajlandó tudomást venni. Grósz kellemetlen alak, mert szóvá teszi, hogy baj van, felszólítja a politikai bizottság tagjait, gondolják át, hogy mely rétegekre akarnak terheket rakni. Kádár megharagszik rá, de amikor arról döntenek, Grósznak megint el kell tűnnie, Grószné nem hagyja annyiban a dolgot. Kádárnak az asszonyt is meg kell győznie, hogy így lesz jó, és ez első nekifutásra nem is sikerül, csak másodjára. Aztán kiderül megint, hogy Grósz fegyelmezett ember, aki bántóan őszinte, de nem sértődékeny, a hátán fát lehet vágni, úgyhogy jöhet vissza Budapestre. Kádár időben elmenne nyugdíjba, de az oroszok megint csóválják a fejüket: nem, ezt végig kell csinálni. Emiatt a végjáték lelkileg minden érintett számára sokkal megterhelőbb, Kádár számára pedig megalázó lesz.
A könyv sorra veszi, kik jöttek szóba lehetséges utódként, és végül miért nem váltak be, hogyan maradt egyedül Grósz, és aztán a Kádár haláláig, majd Grósz bukásáig vezető út stációit. Az, hogy Grósz Károly, a kiválasztott utód lett volna politikai értelemben Kádár „gyilkosa”, nem a szerző következtetése: maga a főtitkár mondta egy munkatársának, amikor a főtitkári poszt helyett, amely Grószé lett, a befolyással nem járó elnöki tisztséget kapta, hogy felléptek a Brutusok. Környezetében is többen látták úgy, hogy méltatlan volt a Grósz vezette párt eljárása Kádárral szemben. A könyv idézi Grósz interjúját a Spiegelnek: a biológia törvényeit emlegette, amelyek mindenkire érvényesek. Közben a két férfi mégis találkozott olykor, beszéltek egymással, nyíltan. Kádár sírva fakad, Grósz megkérdi, mi történt, talán rosszul van-e, Kádár meg azt mondja, semmi, csak egyszerre rádöbbent, mennyire egyedül maradt. Kádár 1989. április 12-én az MSZMP Központi Bizottságának ülésén fel akar szólalni, Grósz mindenáron megpróbálja erről lebeszélni, aztán a tagságot figyelmezteti, hogy Kádár elvtárs egészségi állapota rossz, de beszélni fog, ide tart, hallgassák meg. Látszik, hogy az utód vívódott, jót akart az országnak, közben tapintatos próbált lenni Kádárhoz, és talán azzal is tisztában lehetett, hogy a változások őt is el fogják sodorni.
Aki már élt és olvasó ember volt akkor, annak is megdöbbentő most egyben látni a folyamatot. Kádár felesége Németh Miklós miniszterelnököt kéri arra, hogy haldokló férjét látogassa meg egy katolikus pap. A nagybeteg ember egyszer el akar indulni a kórházból, hogy őneki részt kell vennie „az Imre temetésén”.
Egyik utolsó, érthető mondata: „Öljenek meg!”.
Amikor kihirdeti a bíróság Nagy Imre és mártírtársai ügyében az új, jogállamhoz méltó ítéletet, a családtagok egy cetlit adnak körbe, amin az áll: „Kádár meghalt”.
A könyv nem ítélkezik, de azokat sem próbálja megbékélésre biztatni, akik okkal gyűlölik máig azt a kurzust. A szerző a maga tapintatos módján azt érzékelteti, hogy az alapos megismerés és a megértés sokkal hasznosabb emberi gesztus. Nem muszáj megbocsátani, de jó, ha tisztában vagyunk azzal, mi mindenért haragszunk örökre.
Ez már nincs benne az Apagyilkosságban, de ide kívánkozik: akik politizálnak, és ünnepi beszédeikben szeretik a maguk hasznára magyarázni a történelmet, azoknak a Harry Potter és a bölcsek köve is ajánlott olvasmány. Benne van: a kő azé lett, aki csak birtokolni akarta, de nem volt vele más terve.
Medgyesi Konstantin: Apagyilkosság. Kádár János és Grósz Károly küzdelme. Open Books, 2022
Az Olvasni muszáj sorozat korábbi részei:
