Az angolszász irodalmi gépezet ki van hegyezve a nagyot szóló pályakezdésekre, nem telhet el irodalmi évad a menő kiadóknál váratlanul berobbanó szerző, ifjú zseni, paradigmaváltó új hang nélkül.
2015-ben a 34 éves, Buckinghamshire-i Max Porter, illetve az első regénye, A bánat egy tollas állat volt a nagy felfedezés. A könyv azóta több tucatnyi nyelven jelent meg, színpadi adaptáció főszerepét az ír filmsztár, Cillian Murphy játszotta, és most itt van magyarul is, Totth Benedek fordításában a Jelenkor Kiadó jóvoltából. A fordítót kérdezzük a rendhagyó regényről.
| ||
Magyar Narancs: A sztori röviden, hogy egy varjú költözik be egy gyászoló családhoz (Ted Hughes-szakértő apa, két fiú), akik éppen az anya elvesztését próbálják átvészelni. A madár az életük része lesz, a család rezonőre, vigyázója, részben a regény narrátora is. Ez már önmagában elég szokatlan felállás, de közben Porter könyve nyelvileg is átlép sok határt. Egyáltalán próza ez vagy már inkább líra?
Totth Benedek: Nem tudok egyértelmű választ adni, érzésem szerint műfaji szempontból is billeg a szöveg. Amikor először találkoztam vele, zavart ez a besorolhatatlanság, de ahogy jobban belemerültem, imponálni kezdett a sokféle olvashatóság. A három hang (az apa, a fiúk és a varjú) között is nagy különbségek vannak. Varjú megszólalásai a legversszerűbbek, Porter belecsíp, -karmol, -váj a nonszensz vers hagyományaiba, ami azzal jár, hogy a szöveg helyenként az érthetetlenség határát súrolja. Számomra sokszor az volt a tétje a dolognak, hogy van-e egyáltalán mit megérteni. A bánat egy tollas állattal érdemes küzdeni. Még ha nem is mindig tudjuk, hogy miről beszélünk, amikor a halálról beszélünk.
MN: Azt mondtad a könyvről, „Nem csoda, ha az olvasó néha úgy érzi: ez most mocskosul túl lett tolva”. Mire gondolsz pontosan, és hogy látod ezt azután, hogy fordítóként te is a „túltolás” bűnrészese lettél?
TB: A „túltolást” arra értettem, hogy meddig mehet el egy szerző a nyelv szétroncsolásában büntetlenül. Max Porter nem kímélt senkit, feltehetően saját magát is beleértve, mégis jól jött ki a dologból. Persze ez nem jelenti azt, hogy helyenként nem érezhetjük erőltetettnek a nyelvteremtést. De fordítóként muszáj alkalmazkodni a szöveghez és a feltételezett szerzői szándékhoz. A végeredményt nem akarom megítélni, ezt a szöveget én már nem tudom kellő távolságból olvasni. De persze nagyon bízom benne, hogy sikerült lépést tartani Porterrel.
MN: Van ez a varjú, ami itt megjelenik, miközben az apa épp Ted Hughes varjúverseiről ír, a cím meg egy Emily Dickinson utalás, ha kifordítva is (Dickinsonnál a remény egy tollas állat). Metafikció és meta-meta-fikció, posztmodern és poszt-posztmodern játékok, de közben mégis zsigeri az olvasmányélmény. Hogy van ez?
TB: A megfejtést nem tudom, de ez tényleg nagy truváj. Egyrészt egy utalásokkal és irodalmi, kulturális allúziókkal (túl)terhelt, nagyon „okos” és játékos szöveg, sosem tudhatod, melyik kanyarban bukkan fel egy finom utalás, de közben mégsem csak az intellektusra hat, hanem meggyomrozza az olvasót. Pedig az alaphelyzet sok buktatót rejt, a gyászoló apa, a félárva fiúk meg ez a fura tollas állat, ami egyszer csak rájuk tör a semmiből, és valami értelmetlennek tűnő nyelven osztani kezdi az észt. Nehéz elképzelni, hogy mindezt a hagyományok mélyreható ismerete és magasról való leszarása nélkül meg lehet csinálni. Elég, ha megnézzük, mi történt a mottónak választott Emily Dickinson versrészlettel.
| ||
MN: A gyászirodalom mint hagyomány, amire te is utalsz, elképesztően gazdag, Porter mégis mintha talált volna itt egy olyan szituációt, egy olyan nyelvet, amin keresztül valami nagyon egyénit tud erről az agyonterhelt témáról elmondani. Hogy látod, melyek azok a pontok, ahol az elsőre kissé túlgondoltnak ható mű elkezd valóban működni?
TB: Bevallom őszintén, engem elsőre kis híján ledobott magáról a szöveg, felbosszantott, mert azt hittem, hogy blöff az egész. Aztán mégsem hagyott nyugodni, hogy egy hülye szóviccel éljek, befészkelte magát a fejembe. Nyilván fordítóként nem csak passzió, hanem kötelesség is megérteni, hogy mit akar mondani a „költő”. Szóval nem csak az mezei olvasó kíváncsisága hajtott, amikor egyre mélyebbre ástam magam a szövegbe, és amikor lassan összeállt a kép, be kellett látnom, hogy tévedtem, mert itt minden „értelmetlenségnek”, minden szónak súlya van, nagyon erősen sűrít a szöveg. Az persze jó kérdés, hogy miért nem omlik össze végül a szerkezet, de az biztos, hogy szó sincs semmiféle blöffről. Úgyhogy utólag megkövettem magamban a szerzőt.
MN: Mintha a magyar irodalomban ritkák lennének az efféle kisregények, vagy legalábbis egy kicsit le lenne nézve ez az elbeszélésnél hosszabb, az „egész estés” regénynél rövidebb forma. Közben, ahogy mondod, Porter épp a tömörítéssel operál, és úgy szuszakol be egy nagy történetet egy kis térbe, hogy éppen ettől telítődik fel a munka feszültséggel. Szerinted a magyar olvasók fogékonyak lesznek rá?
TB: Fordítóként elkerülhetetlenül hozzánő az emberhez a könyv, amin dolgozik, ezért nyilván drukkolok neki, de arra azért nagyobb összegben merek fogadni, hogy az olvasók egy (nagy?) részét kizökkenti a komfortzónájából. Kockázatos vállalkozás egy ilyen hibriddel indítani egy írói karriert, de úgy tűnik, hogy az olvasók díjazták Porter vakmerőségét. Az ő példája mutatja, hogy néha egészen furcsa dolgok is betalálhatnak, nem feltétlenül kell az olvasói igények után loholni. De komolyan, hogyan lesz nemzetközi sikerkönyv egy gyászoló család és egy mocskos szájú varjú „szabadversben” megírt történetéből? Talán mert az igazi irodalom kiszámíthatatlan.
Nyugtassa magát Naranccsal a keserű otthonlét idején!
Továbbra se érjék be a napi hírek özönével, hanem pillantsanak mögéjük! S tegyék ezt velünk! Járjunk együtt a dolgok végére! Kedves olvasóink, vészhelyzet van, s ilyenkor mindennél fontosabb a tisztánlátás. Ezért jó szívvel javasoljuk, hogy továbbra se érjék be a napi hírek özönével, hanem pillantsanak mögéjük! S tegyék ezt velünk!
