Magyarországon az első világháború után, civil szervezésű segélyakció keretében vitték a gyerekvonatok a nélkülöző, éhség gyötörte gyerekeket Nyugatra (elsősorban Hollandiába), hogy befogadó családok feltáplálják őket, míg a hányatott sorsú anyaországban valamelyest rendeződnek a viszonyok, a második világháború után azonban, hiába volt hasonló a gyerekek helyzete, nem támogatták a kapitalista Nyugat segítségnyújtását, sőt a több száz gyerek sorsát befolyásoló program maga is tabutéma lett. (A témában lásd korábbi interjúnkat.)
Olaszországban azonban a frissen megalakult köztársaságban hatalomra kerülő
Olasz Kommunista Párt és a nőszövetség akciójaként
a déli, elszegényedett nápolyi területekről kezdték el a rászoruló, félárva gyerekeket a jobb módú északra vinni.
| ||
Ebbe az időszakba nyújt bepillantást Viola Ardone Gyerekvonat című regénye. A szerző egy kitalált figura, a beszélő nevű nyolcéves Amerigo Speranza egyes szám első személyű meséjén keresztül mutatja meg, milyen is lehetett ezeknek a gyerekeknek az egyáltalán nem kitalált története. Amerigo az első segélyvonatra kerül fel, és sem ő, sem a szülei nem lehettek teljesen biztosak abban, hogy valójában kik és hova viszik a gyerekeket, és visszajöhetnek-e valaha. Persze hamar kiderül, hogy tényleg ruhát, cipőt és új életet kapnak a „vonatos gyerekek”, de ennek „áraként” közben meg kell küzdeniük az új hely szokásaival, a befogadó családban levő gyerekek féltékenységével és a csúfolódással is. A megsegítés és a szolidaritás szép gesztusai mellett kibomlik előttünk az olaszokban mélyen gyökerező észak–dél ellentét, megtudjuk, mit jelent a szegénység stigmája, s azt is, milyen a jólét hónapjai után visszatérni a nyomorba, a saját szoba után visszakerülni egy olyan életbe, ahol a gyereknek saját ágya sincsen. Hogyan lehet feldolgozni az életre szóló változásokat? Árulás volt-e a kaland? És a szülők? Ők vajon elengedték vagy ellökték a gyereküket? Hogyan látja ezt egy gyerek és hogyan a visszaemlékező felnőtt?
Ardone gyerekhangon mesél,
Amerigo narrációja pedig folyamatosan változik – fejlődik – a regény ideje alatt. Ahogy egyre távolodik a déli szegénynegyedtől, úgy lesz egyre felnőttesebb és műveltebb. Az elbeszélő hang és az egyén párhuzamos változása izgalmas ötlet, és van, hogy jól is működik, de sok helyütt kimódolt, papírízű a megszólalás. A szereplők – a zárkózott, érzelmeit kifejezni képtelen anya, a gyereknevelésbe beletanuló vénkisasszony, a nagycsaládos rokonok, a féltékeny testvér – csupa toposz, kartonfigurák, így nem meglepő, hogy a közöttük létrejött kapcsolatok ábrázolása is legtöbbször felszínes. A nagy általánosságok persze arra jók, hogy érezzük, mindez bárkivel megtörténhetett volna. Az Amerigóéhoz hasonló sorsokat azonban – az 1946–1952 közötti jótékonysági vonatok történetét – Olaszországban is elnyelte a hallgatás, a változó politikai széljárás. Ardone regénye ennek a hallgatásnak a szövetét kezdte felbontani: ahogy a magyar–holland kutatások eredményeként elkezdtek újra előbukkanni az egyéni és családi emlékezések, úgy ennek a kötetnek a legnagyobb erénye, hogy nyomában elkezdhették megismerni az olasz gyerekvonatosok valódi történeteit is.
Fordította: Todero Anna. Athenaeum Kiadó, 2020, 264 oldal, 3499 Ft
Borítókép: Fortepan/Vojnich Pál
