Magyar Narancs: Sokáig csak családi emlékekből lehetett ismerni a gyermekvonatok történetét. Mit jelentett ez az akció, mi várt a gyerekekre?
Réthelyi Orsolya: Az első világháború és a forradalmak után főleg Magyarországon hatalmas hiány volt mindenből, élelmiszerből, gyógyszerből, szénből… Ennek a leggyengébbek itták meg a levét, a gyerekek. A segélyszállítmányok után ezért több ország úgy döntött, hogy nemcsak helyben kell az ellátást segíteni, hanem humanitárius akció keretében kivinnék a rászoruló gyerekeket, hogy fizikailag és lelkileg is magukhoz térjenek a szörnyűségekből. Így indult el 1920. február 8-án a Keleti pályaudvarról az első vonat Hollandiába, 600 gyerekkel. A programból széles nemzetközi összefogás lett: Svájc, Anglia, Svédország, 1923-tól pedig Belgium is csatlakozott. Több mint 60 ezer magyar gyerek utazhatott, a többségük Hollandiába vagy Belgiumba került. A kutatócsoportunk célja ennek a transznacionális történetnek a feltárása: nemcsak a magyar, hanem a holland és belga vonatkozásokat is vizsgáljuk.
| ||
MN: A bizonytalan nemzetközi helyzetben hogyan merték elindítani a gyerekeket a szülők egy vadidegen országba?
RO: A sajtóhíradások erős pozitív propagandát folytattak, ennek ellenére mindkét oldalról nagy szorongás vette körül az egészet. Hollandiából nézve Magyarország gyakorlatilag nem létezett, kölcsönösen fel kellett fedezni egymást. Az első vonatot nem is sikerült megtölteni. A holland oldalon már német és osztrák gyerekeket is láttak el hasonló akciók keretében, így rengetegen jelentkeztek befogadónak, de a magyar szülők féltek elküldeni a gyerekeiket. A gyűjtéseinkből kiderült, hogy aki mégis megtette, azt gyakran az őrült szükség vitte rá – iszonyú nyomorból kerültek ki az első résztvevők. Másrészt ezzel az első vonattal több vezető személy is kiküldte a saját gyerekét, hogy megmutassák, nem kell félni. A gyerekek kinnlétét alapvetően 4–5 hónaposra tervezték, de a befogadók sokszor kérték, hadd maradhassanak tovább. Mivel eközben a szülők nyomora Magyarországon nem csökkent, sok esetben kellett meghozni azt a döntést, hogy talán jobb a gyereknek, ha kinnmarad.
MN: A gyerekek úgy tizede valóban kint is maradt. Mi lett a hazatérőkkel?
RO: Minden történet egyedi, de vannak visszatérő elemek. A gyerekek többnyire hihetetlenül gyorsan megtanultak hollandul, ám sokuk magyarul már nehezen fejezte ki magát pontosan, az emlékeik a saját családjukról és a hazájukról hézagossá váltak. Nekik nehéz volt újra integrálódni. Volt, aki visszajött, de a nevelőszülők minden nyáron kihívták – náluk egyfajta természetes kétlakiság alakult ki. Illetve látjuk, hogy többen a nehéz történelmi helyzetekben – a második világháború után, a kommunizmus alatt vagy 1956 után – rögtön Hollandia felé indultak. Érdekes azoknak a története is, akik kinnmaradtak: még ha jó körülmények közé kerültek is, akkor is lett bennük egyfajta lelki hiány, úgy érezték, lemondott róluk a családjuk. És ezt a mély fájdalmat a gyerekeiknek, az unokáiknak is átadták. Megdöbbentő volt látni, hogy velem egykorú emberek ezt a szomorúságot, ezt az űrt mesélik még ma is.
MN: Sokan úgy tudják, hogy a protestáns egyház szervezte az akciót.
RO: Ez tévedés. Magyar részről az állam megbízásából az Országos Gyermekvédő Liga vezette, a szervezetben állami tisztviselők is képviseltették magukat, tehát miniszteri szinten tartották a kapcsolatot Hollandiával. Az OGYL intenzív kapcsolatot ápolt a felekezetekkel is, de nemcsak protestánsokkal, hanem katolikusokkal és más csoportokkal is. Kölcsönösen alapoztak ugyan a két ország protestáns egyházának hagyományos kapcsolathálójára, de befogadó oldalon is ugyanolyan nagy szerepet játszottak a katolikus csoportok, civil toborzó szervezetek. A felekezetiség inkább amiatt volt fontos, mert Hollandiában szigorúan elvált egymástól a katolikus és a protestáns népesség, és a gyerekek elosztásánál ezt figyelembe vették.
MN: Hogyan választották ki a gyerekeket, ki mehetett?
RO: Az első felhívásban 6 és 14 éves kor közöttieket vártak, a legfontosabb szempont a rászorultság volt. Orvosi vizsgálattal ellenőrizték, hogy valóban legyengült, de egészséges gyermekről van-e szó. Eleinte a németnyelv-tudás is feltétel volt; és tudni lehetett azt is, hogy a holland partner leginkább középosztálybeli gyerekeket szeretett volna. Elsősorban ugyanis a középosztály mozdult meg, akik bár szegény gyerekeket akartak, mégis elsősorban olyanokat, akik úgymond hozzájuk hasonlóak. A holland sajtó szerint ugyanis a háború miatti elszegényedés a középosztályt érintette elsősorban. Másrészt Hollandiában akkoriban a vörös terror egyházellenes rendelkezéseiről szóló hírekkel volt tele minden, ezért azt gondolták, hogy szegény gyerekek a vallásukat sem gyakorolhatják – na de majd itt nálunk! A megszabott irányvonalakat azonban a gyakorlatban sokszor felülírták. Volt, hogy 2 és fél éves gyerek vagy 14 év feletti is kikerült, a nyelvtudástól is eltekintettek. A kezdeti félelem után olyan népszerű lett a program, hogy várólistákra is szükség lett, de a szervezők azért próbálták nem tekintetbe venni a befolyásos családok kéréseit.
| ||
MN: A gyerekek utaztatása elsősorban humanitárius akció volt. Mennyire jelentett diplomáciai helykeresést a vesztes ország számára?
RO: Elsősorban a segítségnyújtás volt a cél, de Magyarország hamar felfedezte, hogy ez jó lehetőség a kitörésre a nemzetközi elszigeteltségből. A gyerek ugyanis a lehető legjobb módja, hogy megszerettesse magát egy ország. És pontosan ez történt. Nemcsak a gyerekeket, hanem a magyarokat, Magyarországot is megszerették a hollandok. A gyermekvonatok éveiben megindult a turizmus; a gazdasági, politikai, kulturális kapcsolatok megerősödtek. Fellendült a műfordítás mindkét oldalról, sőt, ekkor négy holland nyelvű magyar irodalomtörténet is megjelent, és mindegyik szerzője a gyerekvonatokhoz kötődött. Magyarország a revizionista politikáját is elkezdte exportálni, az ottani híradások pedig a magyarok iránti szeretet jeleként átvették ezt, és hangoztatták, hogy micsoda igazságtalanság történt. Tehát az ügy nagyon komplex: a legtisztább, civil kezdeményezésű humanitárius segítségnyújtástól egészen a pragmatikus napi politizálásig minden belefért.
MN: Miért épp Hollandia volt az első a befogadók között?
RO: Hollandia semleges maradt, sőt anyagi hasznot is húzott a világháborúból, ezért a hollandok a segítségnyújtást lelkiismereti okból kötelességüknek tartották. Másrészt ez erős része az önmeghatározásuknak. A reformációtól kezdve rendszeresen fogadták a Magyarországról érkező menekülteket, így a jótékonykodás, és kifejezetten a magyarok megsegítése a nemzeti identitásuk része lett. A holland gyerekkönyvekben például rengeteg magyar szereplő előfordul, ezek 90 százaléka menekült vagy befogadott. A segítségre szoruló magyar gyerek irodalmi toposz lett. Ezért is van az, hogy amikor Hollandiában előkerül, hogy a magyarok kerítést húznak a menekültek ellen, akkor nem értik, hogy ez a nép, amelynek tagjait ők mindig befogadták, hogyan nem látja, ha más szorul segítségre.
MN: Hol maradtak meg a gyermekvonatok nyomai a közös emlékezetben?
RO: Bár sok minden elveszett, megdöbbentően gazdag az anyag, gyerekkönyvek, versek, dalok, filmek, műtárgyak őrzik a program emlékét. Arról a Róth Miksa műhelyében, Nagy Sándor tervei alapján készült gyönyörű üvegablakról, amely ma a hágai királyi palotában látható, kikutattam, hogy az akcióhoz köthető ajándékként készült Vilma királynőnek, sőt gyermekvonattal szállították Budapestről Hágába. A gyermekvonatok a kulturális transzfer csatornájává váltak: 1920-tól 1930-ig mentek oda-vissza, de később a befogadó szülőknek is lettek rendszeres járataik. Persze voltak, akik kihasználták ezt, a hollandok itt-ott arra panaszkodnak, hogy egyes kísérők elkezdtek csempészni, rossz sajtót csinálván a programnak.
| ||
MN: A személyes történetekben Hollandiát gyakorlatilag tejjel-mézzel folyó Kánaánként emlegették. Hogyan élték meg a gyerekek az utat?
RO: Rengeteg vicces vagy szívszorító történet van. Nagy Barna az egykori naplójában például leírja, hogy már Hollandiába érve az egyik utastól kapott egy furcsa sárga kiflit, de nem tudott mit kezdeni vele – hiszen azelőtt sose látott banánt. Szívszorítóbb, amikor néhány szegény sorból kikerült gyerek olyan alapvető ételeket nem ismer fel, mint a tojás, a hús. A legtöbb levélben előjön, hogy a gyerekek mennyit híztak már, hogy napi 5-6 pohár tejet kapnak – a tej itthon hiánytermék volt, ezért a kinti jólét szimbóluma lett –, csokit, kakaót, cukorral szórt kenyeret…
MN: A hatvanezer gyereken keresztül nagy tömeget érintő akció miért csak most lett kutatási téma?
RO: 1947-ben Hollandia újra fogadott magyar gyerekeket, de a programnak 1948-ban vége szakadt. A kommunista országvezetés kijelentette, nem szorulunk rá a külföld, különösen a Nyugat segítségére. Csúnya lejárató akcióval állították le a programot: visszaélésnek bélyegezték, az egyház öntámogatásának. A titkosszolgálati levéltári anyagokból látjuk, hogy a felnőtteket, akik ápolni próbálták a gyerekkori kapcsolatokat, megfigyelés alatt tartották. Így ez egy tudatosan elfelejtett része lett a történelemnek. A kutatócsoportunk a 100 éves évforduló előtt kezdte el feltárni a programot. Az ELTE néderlandisztika tanszékén 2018-ban konferenciát rendeztünk, ahol a holland, belga és magyar kutatók megismerhették egymás eredményeit. Erre az alkalomra egy kamarakiállítással és ennek katalógusával készültünk, a konferencia anyagát pedig a most magyarul és hollandul megjelent kötetben publikáltuk. De a leszármazottakat is meghívtuk, hogy eddig a feltáratlan egyéni történeteket is megismerhessük. Sokféleképp gyűjtünk anyagot: interjúzunk leszármazottakkal, rendszerezzük a korábbi interjúkat, visszaemlékezéseket, korabeli forrásokat, gyereknaplókat, leveleket, levéltári adatokat. Van, aki kutatást végez a holland–magyar szótárakról, amelyek ekkor kezdtek megjelenni, első példáik az OGYL által kiosztott egylapos, gyerekeknek adott szógyűjtemények voltak. Hollandiában Maarten J. Aalders levéltári adatok alapján kiderítette, hogy a közvélekedéssel ellentétben nem a holland állami szervek és királyi család voltak a program legnagyobb támogatói, sőt a holland egészségügyi minisztérium sokáig akadályozni próbálta, a spanyolnátha ugyanis épp csak kezdett lecsendesülni, féltek nagy számban mozgatni a gyerekeket. Tehát ez egész kifejezetten alulról kezdeményezett civil akció volt. Erről a kutatás előtt nem tudtunk. Továbbra is várjuk azok jelentkezését, akik mesélni tudnak a felmenőikről, vagy leveleket, dokumentumokat őriznek. A magánforrásokból ugyanis az egyéni sorsokat próbáljuk rekonstruálni, és a néderlandisztika szakos hallgatók bevonásával építünk egy honlapot, amelyen hamarosan mindenki számára lekövethető lesz, ki melyik vonaton ment ki, hova érkezett és kik fogadták be.
| Élő híd – száz éve
A gyermekvonatok: Élő híd Magyarország, Hollandia és Belgium között az első világháború után című kötet az első gyermekvonat elindulásának 100. évfordulójára rendezett nemzetközi konferencia anyagából készült a L’Harmattan kiadásában. A Maarten J. Aalders, Pusztai Gábor és Réthelyi Orsolya szerkesztésében 2020-ban magyarul és hollandul megjelent könyv bemutatja a gyermekvonatok évtizedes történetét, megnyitva ezzel egy rendkívül izgalmas és sokrétű, eddig hallgatás övezte kutatási témát. Az I. világháború utáni humanitárius akció keretében több mint 60 ezer magyar gyerek utazhatott külföldre, és tölthetett el hónapokat befogadó családoknál.
A könyv tanulmányai és gazdag képanyaga nyomán megismerhetjük, hogyan valósulhatott meg ez a segélyprogram, és milyen hatással volt a segítségre szoruló gyerekek életére. Egyéni történetektől juthatunk el a tágabb történeti kontextusig, megismerve a gyermekvonatok révén kialakult gazdag kulturális, tudományos és gazdasági kapcsolatokat, és ezek máig ható nyomait. | ||||||
| Névjegy Réthelyi Orsolya néderlandista és történész, az ELTE néderlandisztika tanszékének habilitált egyetemi docense és vezetője, aki a gyermekvonatok kulturális emlékezete mellett a régi és modern holland nyelvű irodalom terjedésének vizsgálatával, a Németalföld és Kelet-Közép-Európa közötti interkulturális transzferrel, hatás-, fordítás- és adaptációtörténettel, valamint a migráció irodalmával foglalkozik. |
Itt a friss Narancs!
Messzelátó Török Gábor-interjúval. És mi minden van még a lapban? Rendben van-e, hogy hazaküldik idős, súlyos beteg hozzátartozóinkat a kórházakból? Mi maradt a betegek jogaiból a járványkrízisben? Mit tanácsol a jogász? A cikk szerzője Gaal Ilona, a Hospice Alapítvány munkatársa. Az aalsti maskarák. Tomboló antiszemitizmus vagy ártatlan farsangi mulatság?
