„A keleti nyitás, amiből nem lett semmi, csak orosz közeledés” - Bödőcs Tibor-interjú

Hét éve interjúztunk a humoristával, akinek akkor jelent meg első könyve, az Addig sem iszik. Még mindig nem számít vátesznek, mert nem jött be a víziója, amikor ezeknek „helikopterrel kell menekülni olyan jó, dél-amerikai hangulatban”.

 

Kedves Olvasónk!

A Sorköz sorozatában a Narancs régi, irodalmi, művészeti tárgyú cikkeinek legjavát bányásszuk elő lapunk archívumából.

Mit olvastunk és miért 5, 10, 20 évvel ezelőtt, és mit gondoltunk róla? Mi marad abból, amit mi írtunk (az újságba), és mi abból, amit más (az örökkévalóságnak)? Élje velünk újra a magyar írott kultúra közelmúltját!

Az alábbi remek cikk a Magyar Narancs 2017. szeptember 9-i számában jelent meg.

Paródiakötetében feltűnik mások mellett Márai, Kertész Imre és Hrabal, a NER ún. hőseit pedig Móricz szellemében ábrá­zolja. Addig se iszik című első könyvéről a Dumaszínház öltözőjében beszélgettem vele, ahol – mivel ő hozta fel a műsorában – nem kerülhettük ki Habony Árpád péniszét sem.

Magyar Narancs: Az irodalmi paródiáról egyből a Karinthy Így írtok tije ugrik be mindenkinek, ahol az a felállás, hogy van egy első osztályú író, aki más első- vagy épp másodosztályú szerzőket parodizál. A pályatársak kedves, nemritkán méltatással felérő kifigurázása később is működő minta lett a magyar irodalomban…

Bödőcs Tibor: De ha csak egy ilyen kis stand-upos klapec nyöszörög, mint én…

MN: …mondjunk inkább outsidert! Nem volt benned amiatt görcs, hogy íróóriásokat parodizálsz úgy, hogy nincs saját irodalmi munkásságod?

BT: Dehogynem. Az elején. Mondjuk, a kívülállás egy ilyen kritikai műfajnál nem feltétlenül hátrány. Nem tudom, hogy ez irodalom-e, illetve, hogy milyen színvonalú, de mindent beleadtam, élet-halál kérdést csináltam belőle, ahogy a stand-upból is szoktam. Kérdés az is, hogy az engem övező talmi népszerűség dacára olyanok is elolvassák-e, akik kifejezetten szépirodalommal foglalkoznak, vagy hogy lesz-e róla komoly kritika. Remélem, lesz. A borítóválasztásnál volt kérdés, hogy melyik arcomat „használja” a kiadó. Menjünk-e el abba az irányba, hogy a celeb írt egy könyvet, bár mondjuk nem tudom, hogy az vagyok-e…

MN: Az vagy, szerintem.

BT: Merem remélni, hogy nem. Ahhoz Jenő Hurkázója néven hentesbolthálózatot kellene indítanom a Körúton, meg kutyatápot reklámoznom. Celebnek lenni annyit tesz, mint a puszta ismertséget áruba bocsátani, celebkeltető műsorokban szerepelni, zsákban futni a feleségemmel, főműsoridőben altatni a kislányomat a tévében. Végül nem arról szól a borító, hogy a híres ember írt egy könyvet, bár a pofám rajt van.

MN: Hogy írtad meg az első paródiát, a Hamvas Béláról szólót?

BT: A Hévíz folyóirat évekkel ezelőtt megkeresett, hogy írjak valamit, de egy ideig azt válaszoltam nekik is, amit mindenkinek, hogy a Gutenberg-galaxis úgyis tele van űrszeméttel, nem akarom ezt gyarapítani. Hárman nem írunk: Jézus, Szókratész és én, ezt mondtam sokáig. Alázatos olvasó vagyok és voltam, nem gondoltam, hogy be tudok kapcsolódni az általam nagyra becsült szerzők mellé. Emellett úgy voltam vele, hogy a stand-up mellett nem fér el az írás, nem tudtam elképzelni, hogyan lehet ezt párhuzamosan csinálni. Aztán rájöttem, hogy a paródia hamarabb volt meg nálam, mint a stand-up, hiszen 17 éve paródiákkal kezdtem. Később jött a saját hang, de eszközként most is használom néha a paródiát. Hamvas Béla nálam az egyik legnagyobb szellem a magyar kultúra bölcsészvonalán Szentkuthy Miklós, Szerb Antal, Márai mellett, de ott van nála ez a kinyilatkoztatásféleség, amikor megmondja a tutit. Ez volt nekem Hamvas Béla legrosszabb értelemben vett motivációs tréneri arca, ami fel is dühített, de röhögtem is rajta, éreztem, hogy ez parodizálható. Egyik délután a feleségem elment a gyerekekkel kirándulni, volt egy üveg borom, és elkezdtem írni a paródiát. Krúdyval folytattam, és az a hat-hét ember, akinek elküldtem, nagyon pozitívan reagált. Sándor György (a Kossuth-díjas humorista – a szerk.) külön lelkesített, évek óta mondta, hogy „Tibike, ez a stand-up olyan gatyaletolás”. Sándor Gyuri ismerte a sznob filosz énemet, sokat beszélgettem vele irodalomról, kérdezte, miért nem ilyen irányba megyek. A stand-up más, többet tud gesztussal, hanggal, sokkal egyszerűbb, animálisabb műfaj, a szavak fűszere, a mondatok szerpentinjei írásban jönnek ki igazán. De nem játszanám ki a két tevékenységet egymás ellen. Egyébként a színpadnak is van egy sajátos, irodalmi jellege, mivel ott is mondatokat hozok létre, és fellépek velük több százszor, ezalatt csiszolódik minden, aztán beáll – így egy idő után, kis túlzással, olyan lesz, mint egy vers. Ha például kimarad egy jelző, vagy más lesz a ritmus, akkor már nem poén a poén.

 

Fotók: Németh Dániel

MN: Többször parodizálod az írói macsóságot, miközben…

BT: …nincs nő a könyvben!

MN: Hát nincs.

BT: Ez időhiány miatt volt, a le­adási határidő környékén vettük észre, hogy így alakult.

MN: De hát kéttucatnyi férfira csak volt időd.

BT: Szabó Magda, Kaffka Margit, Virginia Wolf, ők nagy hiányzók. Nézd, mindig random módon választottam ki, hogy ki lesz a következő, lehetett volna, igen, kellett volna több nő is. Ez novellacímnek sem rossz: Kellett volna több nő is!

MN: Tormay Cécile is remek alapanyag lett volna.

BT: A Cécile néni, igen! De nem akartunk trashbe lemenni. Na jó, ő minőségi író, hogy mit ír, hagyjuk, de azért ebbe a ligába nem fér be. A főtanácsadóm Cserna Szabó András volt, ezeket mindig átbeszéltük vele.

MN: Tehát a színvonal a választásnál alap volt.

BT: Igen, Rejtőnél volt ez a kérdés, hogy tényleg olyan jó író-e, hogy beférjen ebbe a sorba. Az újraolvasás elején meginogtam, de bőven befért. Vagy Mándy Ivánnál. Ő hatalmas novellista, minden kismesterezés nélkül. Amikor elolvastam a Fagylaltosok című novellát, egyből felraktam a legnagyobbak közé a fejemben. Orwellnél merült még ez fel: van egy YouTube-videó, amikor a halálos ágyán mondja, hogy jók voltak az ötletei, de a kivitelezéssel gondok voltak. Amikor őt olvastam, ez nekem is eszembe jutott. Ő nem olyan „író animal”, mint Márquez vagy Hrabal, inkább filozófiailag erős, a gondolatok gazdagságában, az esszé határvidékéről szökik át az irodalomba.

MN: Volt olyan, akit kifejezetten azért választottál, mert idegesít, vagy irritál?

BT: Inkább olyan, aki bosszant is, de szeretem, így egyszerre. Nincs a kötetben Szabolcska Költőcske Mihály típusú paródia, ha erre gondolsz. Volt fogás mindenkin, például Nádas Péternél a túlszálazása a dolgoknak, az igen alkalmas célpont, miközben nagyon jelentős íróról van szó. De nem csináltam paródiát senkiről azért, hogy megsemmisítsem.

MN: Mondják a magyar irodalomra, hogy alaphangon van egy komoly vagy éppen komolykodó jellege.

BT: Erre mondta Schöpflin Aladár, hogy „milyen jó lenne egy léha író, aki jó”. Mert aki jó, az nem léha, aki meg léha, az nem jó. És tényleg, van a magyar irodalomban Hrabal vagy Hašek? Örkény és Rejtő bekerült, és Esterházy is, akinek még a humorát is megbocsátották. Alapvetően nálunk a súlyos, bélkihúzó, köldöknéző, érfelvágó vonal az erősebb, a jobb. Amiben talán a történelmi klíma is benne van.

MN: És aki alapvetően jó és vicces, annál nem volt kérdés, hogy egyáltalán lehet-e, érdemes-e parodizálni?

BT: Nem. A gonzós résznél gondolkoztam rajta, hogy mikortól irodalom valami. Hunter S. Thompson szerintem nem irodalom, de gyakran súrolja, viszont Kerouac már az. A gonzóhoz őket olvastam, és sok magyart is, a Narancs hőskorából például. Hántes S. Tamás ezekből lett összegyúrva.

MN: Hol a határ? Hol lendül át irodalomba a zsurnalizmus?

BT: Erre tökéletes példa Örkény, mert bebizonyította, hogy a nyelvi talált tárgyból is lehet irodalmat csinálni. Ő ugye az újsághírből is dolgozott az egypercesekhez, én Zalai Hírlapot is olvastam hozzá. Ezért lett zalai hírlapos idézet a fejezet mottója. Örkény újságnyelvből csinált irodalmat úgy, hogy máshogy strukturálta és filozófiai töltetet adott neki, amitől egész más lett. Valahogy megemelkedett tőle.

MN: Azt tudod, hogy kié a Zalai Hírlap?

BT: Most már a Lőrincé, de amikor írtam, még nem az övé volt. Olvasom a lapot, ha hazamegyek Búcsúszentlászlóra, az egész oldalas Soros-hirdetéseket mindig megnézem. Jó kis harmincas évekbeli Németország-hangulatot árasztanak. Aztán elolvasom a végén a Garfieldet, persze.

MN: Tulajdonképpen még Mészáros Lőrincet is bevontad az irodalmi paródiába, amikor a költészet napi videódon, a te hangodon József Attila versével köszönti a miniszterelnököt. Azt a pár percet több mint félmillióan nézték meg eddig.

BT: Bevallom, az érdemek itt nem az enyémek. Kabai Dániel vetette fel, hogy mondjam el a verset Lőrinc hangján. A stand-up műsoromban van egy Lőrinc-blokk, ő látta azt, erről jutott eszébe. Mondjuk Lőrincet parodizálni az a szamárinduló vagy inkább egy hajókürt imitálása Kosztolányihoz képest, aki meg egy Beethoven-szimfónia a Lőrinc viszonylatában. Az pedig Szálinger Balázs poénja volt, hogy ha Lőrinc megnézett engem, mert szóltak neki, legalább találkozott a verssel, vagyis ez kultúrmisszió is volt valahol. Kabaival csináljuk ezeket a rövidebb You­Tube-videókat február óta, hamarosan jön a bajszos ember, a „Gyere haza, fiatal!” folytatása is. Én különben nem vagyok fenn a Face­bookon, a hivatalos oldalamat sem én szerkesztem, egy öreg Nokia telefonom van, szóval nem vagyok technikailag felvértezve. A Kabai gondolta ki, hogy a műsoromban vannak olyan egységek, amelyek rövidebben is működnének. Ennyi az egész. Magamtól biztos nem kezdtem volna el kivagdosni ezeket, azt sem tudom, hogyan kell ezt csinálni.

MN: Amikor kimegy egy ilyen videó, akkor a politikai hírportálok is megemlékeznek róla. Azt gondolnám, hogy tudatosan mész abba az irányba, hogy a NER-t összetartó Orbán-mítoszt támadod egyre erősebben.

BT: Annyira nem tudatos ez. Egyébként ők támadják az igazság­érzetemet. Amikor kivágjuk ezeket a részeket, csak annyi történik, hogy a Facebook- és YouTube-világban sokkal nagyobbat szól valami, ami már eleve megvolt. Nem gondoltam arra, hogy én leszek a NER kalapácsa, de persze mint alkotót és magánembert is felzaklatnak a közéleti események, amelyekre a saját műfajommal tudok reagálni. Ha el tudnám mondani a véleményemet komplex formában egy interjúban, akkor nem lenne szükség a stand-upra. De az több. Amikor megmutatok egy rasszista embert, akkor nem azt mondom, hogy a rasszizmus rossz, hanem bemutatom az egész természetrajzát. Ami teljesebb, mintha pusztán „csak” elítélném, és felemelném a mutatóujjamat. Ha a valóság körülöttem durvul, akkor én is durvábban ábrázolom, de a hatást nem tudom előre látni. A gyereknevelés vagy a saját, búcsúszentlászlói gyerekkorom is a műsorom része, sőt hangsúlyosabb része, csak a Narancs ingerküszöbét ez a Viktor-dolog ütötte át.

MN: Ne mondd már, hogy csak a miénket! Az Orbán–Putyin-videót egymilliónál is többször kattintották, ez a téma a mai előadásodban is előjött.

BT: Viktor és Lajos is ezen veszett össze állítólag, a keleti nyitáson, amiből nem lett semmi, csak orosz közeledés. A hét elején volt itt Putyin megint (az interjú Putyin augusztus 28-i villámlátogatása után két nappal készült – a szerk.), nekem alapvető, hogy reagáljak erre valamit. Ez a Putyin-dolog az egyik központi kérdése a NER-nek.

MN: Ott tartasz, hogy a műsorodba beépítetted témaként Habony Árpád péniszét is. Hogy is jutottál el ehhez a testrészhez?

BT: Az ilyen ötletek csak úgy záporoznak, mindig az a kérdés, hová tudom beilleszteni őket. El kell képzelnem, hogyan működhet ez az egész rendszer. Ha tetszik, írói feladat kitalálni, hogy élnek ők, minek kell ennyit lopniuk, mit csinálnak a pénzzel, hogy élik meg ezt az irgalmatlan meggazdagodást. Így jutok el ahhoz az ibizai életképhez, amelyben az említett úr szerepel. Ahol is, hogy ne szpojlerezzem szét a műsoromat, a kokain Golgotáján, az impotencia keresztjén láthatjuk a főhőst, erről szól az általad említett rész. Üvölt az ellentmondás ezekben az éle­tekben. Ott volt az a fénykép, amelyen Rogán Tóni úgy száll fel a helikopterre, mintha lucernáért menne a nyulaknak. Jobb ma egy Rogán, mint holnap megint! Nem tudom, hogy Tiborcz Pistáék mit énekelnek, amikor be vannak baszva, nem járok VIP-szektorba a Szigeten, azt viszont látom, hogy ez a gazdagság, amit ilyen gyorsan összeszedtek, nem a francia forradalom előtti önfeledt, kultúraőrző arisztokrata dolog, és nem is az, amikor az amerikai rapper ül a limójában lelkiismeret-furdalás nélkül, hiszen neki megveszik a lemezét, elmennek a koncertjére, megérdemli, hogy annyit keresett. Érdekel, hogyan magyarázzák meg maguknak, hogy ezt nem loptuk, hanem a haza érdekében, meg ha nem mi csinálnánk, megcsinálná más… Ez nekem kérdés, hogy milyen belső monológok mennek náluk. Bonyolult pszichológiai képlet lehet, amikor megmagyarázzák maguknak, miért kell lopni.

MN: Nem feltétlen ilyen bonyolult ez. „Most mi jövünk, eddig a komcsik voltak helyzetben, most mi, ki kell egyenlíteni, ez a világ rendje, megérdemeljük, lenyomtuk őket” – és hasonló cinizmusok.

BT: Ez érdekes szempont, igen. Még az is lehet, hogy nincs idejük, se kedvük gondolkodni ezen. De engem az is érdekel, hogy aki nem vesz részt benne, hátrább húzódott, mondjuk, egy Pokorni: ő mit gondol? Leéli az életét, és nem szól hozzá, pedig látja a dolgokat. Egyszer talán ebből is lehetne műsor. De nagyon érdekelne, hogy ki fogja mindezt megírni belülről.
A Rogán fia? Talán. Valakinek egyszer meg kell.

MN: Van a mostani műsorodban egy poén, amiben megpendíted, hogy Orbán talán börtönben végzi…

BT: Most is ott van. A központosuló hatalom egyre szűkebb cella, nem irigylem a csávót! Na, ez olyan, mint egy Narancs-interjú címe: „Nem irigylem a csávót”. Ezeknek a rendszereknek, ha nem is tudni, mikor lesz végük, de van úgy, hogy helikopterrel kell menekülni olyan jó, dél-amerikai hangulatban.

MN: Az ilyen poénok miatt kapsz negatív visszajelzéseket? Elég megosztó az ilyen vicc.

BT: Kapok, de kicsi az arány. A honlapomon megadott e-mailre írnak, meg kommenteket, de azoknak sokszor nincs profiljuk, úgyhogy ebből nem lehet felmérni, hogy mennyi a fizetett troll, és mennyi az őszintén felháborodott ember. Másfelől meg ne is tetsszen nekik, nekem sem tetszik, amiről beszélek.

MN: Rokonaid nem szólnak be?

BT: Van ilyen, igen, hogy más a politikai álláspont. Vagy elhallgatjuk ezeket, vagy azt mondják, hogy „Tibike, máskor inkább Szentlászlóról mesélj többet!” De szerencsére nem kell családi rendezvényen politizálnom, nincs is rá késztetésem, mert a színpadon ki­adom magamból. Ezért sem vagyok már annyira szórakoztató a színpadon kívül.

MN: Van, hogy a faluban, a kocsmában migránsoznak?

BT: Nem jellemző, de előfordul. Addig sem zsidóznak.

MN: Mit csinálsz ilyenkor?

BT: Elmondom azt a pár mondatot, amit ilyenkor el lehet. Úgysem tudom meggyőzni őket, meg amúgy sem vesznek komolyan, mert néha parodizálni kezdem az illetőt.

MN: Nem kóstolt még be a pártmédia ezekért a poénokért?

BT: Még nem, de tervezzük, amolyan preventív jelleggel a Kabai Danival, hogy csinálunk egy lejárató videót rólam. Jellemző reakció, hogy akiknek tetszik, amit csinálok, azon poénkodnak, hogy „Tibike, vigyázz, elvisznek, jön a fekete autó, mi lesz a gyerekekkel?” Ezek a reflexek benne vannak az emberekben, ezért is lehetett felépíteni, amit most látunk. És sajnos ez a minta erősebb, mint a demokráciáé, ahol sok az aprómunka, az egyeztetés, ahol természetes a vita, de itthon sértésnek veszik néha még azt is, ha valakivel nem értesz egyet. Demokraták nélkül nehéz dolog a demokrácia, és itthon sajnos még nincs kritikus tömeg a demokratákból. Az viszont tök jó, hogy ki lehet mondani dolgokat, és ki is kell, bár lehet, hogy a civiltörvény után jön a felségsértés vagy a nemzetgyalázás törvénye, és először nem mondhatok ilyeneket a médiában, aztán már élőben sem. Ezt abszolút el lehet képzelni, de talán nem jutunk el idáig. És az nem jó, hogy mindez csak azon múlik, meddig megy el a felcsúti Ramszesz.

MN: Már több mint tíz éve ugrálsz a magyar közéleten. Mennyit változtál ebben a témádban?

BT: Már 2010 előtt is nyilaztam a korrupt politikusokra. De persze én is változom, ráadásul a Rádiókabaré és a tévé itt-ott kiszedtek egy-két keményebb kiszólást. Nem tagadom, valóban sokkal szabadabban beszélek, mint korábban, de ebben szerepe van, hogy a YouTube-ról ezeket nem vágják ki, ahogy annak is, hogy időközben rám szakadt az amerikai stand-up hatása is, ahol nagyon radikálisak tudnak lenni. Azt elfogadom, hogy durvább vagyok ma már nyelvileg és a témákat illetően is.

MN: Mit kellene Botka Lászlónak tennie, hogy kiérdemeljen tőled egy paródiát? A mai ellenzék „az éppen nem náci Vona Gábort” leszámítva nemigen tűnik fel a műsorodban.

BT: Tűnjön fel a radaromon, álljon elő egy témával, ami átüti az ingerküszöböt. Az a probléma, hogy az egyszerű narratívákban – hogy okoskodjak végre egy kicsit – a Viktorék jók. Egyszerűen, primitíven felépítenek egy történetet, és azt sulykolják. De miért nem lehet ez ellen egy pozitív történetet bevetni? Miért nem lehet a Nyugatról egy pozitív mesét csinálni? Hogy például, ha beülsz bárhova, nem lesz vizes a söröd, nem szól a gagyipop, nem lesz oly heveny a húgyszag. Szóljon ez a történet a minőségről! Súlytalan embert pedig miért támadjak? Ha nem fejt ki hatást a társadalomra, akkor nekem nem érdekes. De nem akarom egy kalap alá venni a teljes ellenzéket. Szél Bernadett egyik szenvedélyes parlamenti beszéde számomra pislákoló demokráciánk villanása volt. Bár nem tudom, hogy csak ezért rájuk szavaznék-e. Nem tudom, kire szavazok jövőre.

MN: Ha megcsörrenne a telefonod, és beleszólna Andy Vajna, hogy lenne egy lyuk a TV2 műsorán, nincs-e kedved valamivel betölteni, Tibor, engedd el a fantáziádat – elengednéd?

BT: Nem akarok televíziós lenni, nem akarok a tévében sokat szerepelni. Szeretem ezt a kis műhelyt, szeretem szép lassan kidolgozni az adott műsoromat, és felvenni, ha végre kész van. Külön tévéműsor nem érdekel, és Andy sem.

MN: És ha nem külön műsor lenne, hanem valami rugalmasabb dolog?

BT: No!

MN: „Tacskó Horthy, tescós Napóleon, Barbie Hitler…”

BT: Ezek azért elég megosztó poénok voltak. „Tibike, inkább a kocsmát kéne...”

MN: Amikor londoni fellépése­den ezekkel tömted a közönséget majdnem két percen át, abból mennyi volt impró?

BT: Először kettő volt, aztán a színpadon mindig eszembe jutott még valami. Végül körülbelül tíz lett. A túltolás mindig kérdés, az írásban is, itt is. Nem lenne elég csak öt? Most már úgy látom, hogy viktoros jelzőkben kicsit eljuhászferencesedtem, de a túlzásnak is megvan az esztétikája.