„A világot elpusztítja a nárcizmus, és most egy egyedülálló lehetőséget kaptunk arra, hogy szembeszállhassunk vele” – fogalmazta meg a Narancsnak David Graeber antropológus (aki nagyhatású könyvet írt az adósság kultúrtörténetéről is), mi várhat a világ legértelmetlenebb munkáira a koronavírus-járvány idején. A London School of Economicson tanító Graeber Bullshit Jobs című 2018-as könyvében (és az alapjául szolgáló 2013-as tanulmányban) azt állította, a manapság végzett munkák jelentős része teljességgel felesleges, kamu, vagy ahogy ő mondja bullshit.
Különösen zavarják a HR tanácsadók, a kommunikációs koordinátorok, a pénzügyi stratégiaépítők, a lobbisták, a vállalati jogászok, és azok, akik bizottságokat állítanak fel annak érdekében, hogy más, teljesen felesleges bizottságok munkáját értékeljék. De az Oxford Egyetem kommunikációs osztályáról sincs jó véleménye: mégis minek győzködni az embereket, hogy az Oxford egy jó egyetem, ha amúgy is sokszoros oda a túljelentkezés? (Ugyanakkor már itt érdemes megjegyezni: Graeber nem a munkát végző embereket tekinti problémásnak, csupán a kamu munkát, amit végeznek.)
| ||
.jpg "David Graeber")
Eláraszt a bullshit
Az eredeti esszé megjelenését követően a YouGov közvéleménykutató felmérést végzett az Egyesült Királyságban, amelyben arra volt kíváncsi, hogy az ott élők mennyire tekintik értelmesnek a munkát, amit a megélhetésükért végeznek. 37 százalék azt válaszolta, nem érzi úgy, hogy a munkájának bármi létjogosultsága is lenne, 13 százalék pedig nem volt teljesen biztos benne. (Graeber megemlíti, hogy később a Schouten & Nelissen hollandiai felmérése is hasonló eredményt hozott.) A szerző postafiókját pedig elárasztották a vallomások mindazoktól az emberektől, akik napi szinten elgondolkoznak azon, hogy jobb hely lesz-e a munkájuk miatt a Föld.
Ilyen volt például az a német hadseregnek dolgozó informatikus, akinek az a feladata, hogy kilométerek százait autózzon, csak azért, hogy jegyzőkönyvezhesse: ezt vagy azt a számítógépet átköltöztették A irodából a húsz méterrel arrébb található B-be. Egy történész végzettségű brit rendszergazda pedig elmesélte, csak azért vették fel egyetem utáni első munkahelyére, hogy a munkáltatója azt mondhassa, van valaki, aki dolgozik a régóta követelt számítógépes fejlesztéseken (miközben valójában nem állt érdekében, hogy a munka tényleg sikerrel járjon, ezt pedig leginkább egy bölcsész alkalmazásával tudta elérni).
A kamu öt árnyalata
A szerző azokat a munkákat tekinti bullshitnek, amelyek elsősorban – vagy teljes egészében – olyan feladatokból állnak, amelyeket a feladatot végzők értelmetlennek, feleslegesnek vagy épp károsnak találnak. Olyan munkák, amelyek el is tűnhetnének a föld színéről, senkinek nem hiányoznának úgy igazán.
A könyvében öt fő kategóriáját különbözteti meg ezeknek a legtöbbször nagyon is jól fizetett, fehérgalléros, csak épp értelmetlen munkáknak (a kékgalléros munkáknak szerinte, bár rosszul fizetik őket, szinte mindig van társadalmi hasznuk, így azok nem a bullshit, hanem a shit job, azaz szar munka kategóriába esnek): a lakájokat (flunkies), a zaklatókat (goons), a szigszalagozókat (duct tapers), a kipipálókat (box tickers) és a feladatmestereket (task masters).
- A lakájok azok az emberek, akiknek alig van más feladatuk, mint hogy jelen legyenek: ilyen a portás, aki nyitogatja az ajtót a tehetős lakóknak, a recepciós, aki csak azért ül egy cég bejáratánál, mert az emeli egy cég renoméját, vagy bárki más, akit csak azért vesznek fel, hogy a középmenedzserek azt érezhessék, van valaki fölött hatalmuk.
- A zaklatók feladata, hogy olyan termékeket sózzanak rá az emberekre, amire alapvetően semmi szükségük. Ide sorolja többek között a PR-osok és hirdetők nagyrészét és a telefonos értékesítőket.
- A szigszalagozók feladata, hogy kijavítsanak olyan hibákat, amelyeknek eleve meg se szabadna történniük (vagy eltereljék a figyelmet róluk). Graeber itt megemlíti azt a munkavállót, akinek táblázatba kell pakolnia a felettesei rendezetlenül továbbküldött munkáit vagy azt a telefonos ügyintézőt, akinek az a feladata, hogy kifogásokkal álljon elő, miért nem sikerült még elvégezni a kívánt munkát (ahelyett, hogy az ő alkalmazására költött pénzből valaki olyat vennének fel, aki valóban meg is oldja a problémát).
- A kipipálók azok az emberek, akik lehetővé teszik egy cég vezetésének, hogy úgy tegyen, mintha csinálna valamit, miközben esze ágában sincs megtenni. Erre legjobb példa, amikor az államigazgatásban vagy egy cég tevékenysége során valami komolyabb hiba történik, esetleg egy magasbeosztású alkalmazott visszaél a hatalmával, mire az intézmény úgy dönt, vizsgálóbizottságot állít fel az eset felderítésére. A vizsgálatot végzők ilyenkor körbenéznek, kipipálnak minden kritériumot, majd nem történik az égvilágon semmi.
- A feladatmestereket azért alkalmazza egy cég, hogy tennivalókat adjanak az alkalmazottaknak. Ennek a munkának két fajtája van: Az egyszerűen csak felesleges esetben a feladatmester olyan feladatokat oszt ki az alkalmazottaknak, amelyeket anélkül is elvégeztek volna, hogy valaki felszólítja őket rá. A károsabb feladatmesterek viszont azzal vannak elfoglalva, hogy az alkalmazottaknak mindig legyen valami tennivalójuk – ha ez épp azt jelenti, hogy felesleges feladatokat kell sózzanak rájuk, akkor azt teszik.
A hatalom öncélú ünneplése
Mivel a jelenlegi járvány és gazdasági válság hatására már most is emberek tízmilliói váltak munkanélkülivé, azt kérdeztük Graebertől, lehetségesnek tartja-e, hogy a bullshit munkák egy része is áldozatul esik majd a gazdasági összeomlásnak. És ha igen, mely kamu munkaköröket fogják a munkáltatók innentől feleslegesnek bélyegezni.
| ||
„Szerintem az über-kategória a lakájok. Ahogy a közszférában egy csomó munka arról szól, hogy a szegény emberek lehetőleg érezzék magukat rosszul a bőrükben (könyvében azt hozza fel példának, mennyire nehéz és megalázó folyamaton kell végigmenniük azoknak, akik elvesztették állásukat és segélyt szeretnének igényelni – BSK), úgy az üzleti világban rengeteg munkát fektetnek abba, hogy a gazdag emberek fényezhessék magukat. Azok az üvegfalú felhőkarcolók, amelyek a nagyvárosokban körbeveszik az embert, tulajdonképpen az ego monumentumai. Gondoljunk csak arra, mennyi belső gyártású magazin van például az üzleti világban, amelyek csak azért léteznek, hogy a cégvezetők hízelgő portrékat olvashassanak magukról (még ha amúgy senki nem is olvassa ezeket rajtuk kívül). Gondoljunk csak bele, mennyi ember dolgozik ezeken a helyeken, mennyi széndioxidot bocsátanak ki azzal, hogy munkába kocsikáztatják őket, közben felfűtik az épületeket, ahol dolgozhatnak, és megépítik nekik a felhőkarcolókat... Azt hiszem – vagy legalábbis remélem –, hogy azoknak a munkáknak a nagy része hullik majd el elsőként, amelyek másról se szólnak, mint a hatalom öncélú ünnepléséről, ahol a magas rangú vezetők leintegetnek az ötszáz alattvalójuknak, és azt mondják: Íme a birodalmam!” – mondta Graeber, majd hozzátette: „Könnyen lehet, hogy a zaklatók lesznek a másodikak – főleg a telefonos értékesítők és a többi olyan szakma, amely arról szól, hogy olyan termékek vásárlására beszél rá embereket, amire semmi szükségük.”
Videokonferenciák kamutlanítása
A járvány miatt számos munkavállaló (főleg a privilegizáltabb munkákat végzők, mint a már korábban bullshitnek kikiáltott vállalati jogászok, a PR-osok, a kommunikációs koordinátorok és sokan mások) home officeból dolgozik – sőt, lehet, hogy egy részük a jövőben is többet fog majd otthonról dolgozni, hogy a munkáltató ezáltal spórolhasson az irodaköltségeken. De vajon ez a kamu munkáknak előnyére vagy hátrányára válik?
Ha nem a munkavállalók jelenlétén mérik, hogy ki dolgozik, akkor könnyen lehet, hogy az output alapján értékelik a munkavállalókat – de persze itt sem kizárt, hogy a minőség helyett a mennyiségre helyezik a hangsúlyt. Ráadásul a jelenlét korábban sem volt feltétel – Greaber is megemlíti könyvében azt a spanyol közszolgát, aki közel egy évtizedig anélkül kapta a fizetését, hogy egyáltalán bejárt volna dolgozni. Helyette otthon Spinoza-szakértővé képezte magát. Végül azért bukott le, mert felettesei díjat akartak neki adni a sokévtizedes kitartó munkájáért – csak épp nem találták meg.
„A spanyol közszolga egy vízmérnök volt, és valójában be is ment minden olyan alkalommal a munkahelyére, amikor valami probléma felmerült, csak arra nem volt hajlandó, hogy ott üljön minden nap az íróasztalánál, tétlenül, arra várva, hátha lesz majd valami. Ez szerintem teljes mértékbe érthető. – válaszolta Graeber – Van egy barátom, aki a pénzügyi szektorban dolgozik, és jelenleg home office-ban van. Megkérdeztem, mennyi valódi munkát végez egy nap. Azt mondta, nagyjából 15 percet (matematikus, szóval a munkája értelmes, csak épp nincs sok feladata), de mindennap van legalább két félórás zoom-meetingje, aminek semmi értelme nincs, azon túl, hogy a semmirekellőbb kollégáinak valami feladatot adjon. Szóval ez egy négy az egyhez bullshit arány. Mielőtt otthonról dolgozhatott, ez az arány 31:1 volt. Mondhatjuk tehát, hogy lényegesen javult a helyzete."
"Az igazán nagy problémát azok jelentik, akik nem csinálnak egyáltalán semmit: a lakájok csak arra szolgálnak, hogy növeljék valakinek a kíséretét. Az ő helyzetük home office-ból teljesen tarthatatlan, ezért is mondtam azt az előbb, hogy az ő munkájuk szűnik meg elsőként. Viszont, ha belegondolunk abba, mennyi értékes művészeti alkotást, zenét, játékot vagy bármi más projektet hoznak létre az emberek, amikor egyedül otthon maradnak, akkor arra kell gondolnom, hogy mindenkinek sokkal jobb lesz, hogyha elengedjük a lakájokat, és megadjuk nekik azt a szabadságot, hogy azzal foglalkozhassanak, amit tényleg szeretnek.”
Valami elindult
A könyve vége felé azt írja, akkor következhet be a világban változás, ha végre megbecsülik a valódi, értékes munkát – köztük az ápolók és gyógyítók munkáját, amelyre még az automatizált, robotizált világban is hatalmas szükség lesz. Tekintve, hogy napról napra egyre többeknek lesz nyilvánvaló, mekkora áldozatot hoznak az orvosok és ápolók azért, hogy minél többen átvészelhessük a mostani nehéz időszakot, ez talán nem lesz lehetetlen.
Konkrét közpolitikai lépésként a feltétel nélküli alapjövedelem bevezetését javasolja, amely megtörné a kapcsolatot a munka és a pénzügyi kompenzáció között. Ha alanyi jogon járna mindenkinek – nemtől, kortól, etnikumtól függetlenül – annyi pénz, amely pont elég a megélhetéséhez, akkor senki nem kényszerülne kamu munkákat vállalni.
Aki pedig ambiciózusabb, vállalhatna munkát pluszpénzért és maga dönthetné el, heti negyven órát akarna-e dolgozni, vagy annak csak egy töredékét. Mivel a technológia fejlődésének és az automatizációnak köszönhetően rég nincs arra szükség, hogy mindenki teljes munkaidőben dolgozzon, az így pluszban vállalt munkák bőven elegendőek lennének Graeber szerint ahhoz, hogy kielégítsék a társadalom szükségleteit. Bár az elképzelés még mindig utópikusnak hangzik, a járvány idején Spanyolországban már bejelentették egy alapjövedelem-program elindítását (még ha ez nem is univerzális, hanem rászorultságon alapul, a kifizetett összeg pedig önmagában nem feltétlenül elegendő a megélhetéshez).
„Szerintem minden azon múlik, mi történik miután kimondták, hogy a járványnak vége. Soha nem látott gazdasági válságot jósolnak. Ha maradunk a régről ismert gazdasági indikátoroknál, elvárásoknál és átfogó keretrendszereknél, akkor igaz lesz az az állítás, hogy egy gazdasági katasztrófa kellős közepén találjuk majd magunkat. Másrészről viszont, ha úgy döntünk, hogy váltunk egy olyan gazdasági rendszerre, ami nem hajszol minket az emberi faj öngyilkossága felé, akkor ugyanezeknek a mutatóknak egy része rögtön pozitív fényben tűnne fel. Masszívan csökkentenünk kellene az elvégzett munka mennyiségét, akárcsak a kibocsátott széndioxidot, valamint lassítanunk kellene és újra kellene orientálni a pénzügyi rendszerünket. Ezek egy része már elkezdődött. Nem szabadna hagyni, hogy a dolgok visszatérjenek a régi kerékvágásba” - mondja David Graeber.
