A mozdulattal, amivel letaglóz, valamiképp fel is emel. Mi ez, ha nem katarzis?

Sorköz

Mindannyian meghalunk, és ezt mindannyian tudjuk is. De mégsem lehet a halál állandó tudatával élni: meg is bolondulnánk.

Tandori Dezső

(1938–    )

„(…s) egyszer csak ringani kezd velünk, csak velünk!

kifelé a ladik.”

(Illyés Gyula)

 

Itt egyensúlyozok

egy gondolatjelen,

nem kérdés: „Átérek-e valahára...”!

Egy hídfő már amott

olyan szilárdan áll.

(Várhatsz, zárójelem!)

Beülök egy Canal

Grande-parti teára.

 

Híd- s palotasorok:

így-úgy megismerem

cikcakkotok, már másodjára járva.

Ki-be fordulgatok;

canarino-madár

kis énekét lesem,

míg várok a Canal

Grande-parti teára.

 

Cölöpön víz lotyog,

csónakfenekeken;

s egy cukorpapírt ejtek a Canal-ra.

Valami hogy lobog!

S fénylik egy kiskanál,

míg citromszeletem

árnya hull a Canal

Grande-parti teára.

 

Hogy bealkonyodott!

Hűvösség a vizen,

s a Rialto bazárjain fatábla.

Ugye, maradhatok?

(Ha már — ! Ha már — ! Ha már — !)

Kitől kérdezhetem?

...Most egy hajó beáll,

válaszomra se várva.

 

Azt hiszem, korszakos jelentősége van 2019. február 13-nak. Tandori Dezső halálának napja máris lexikonadat, de irodalomtörténeti hatása túlmutat egy mégoly nagy – Weöres halála óta alighanem a legjelentősebb – magyar költő pályafutásának lezárulásán is.

Most majd újra ki kell mérni a kortárs magyar költészet kezdő pontját. A nulla kilométert ugyanis, egészen a múlt hétig, 1968 jelentette, a Töredék Hamletnek című kötet megjelenése.

false

Tandori tehát megszűnt kortársunknak lenni. Vajon máris klasszikus lett? Márai azt írta, az olaszok olykor érzik egy-egy különleges emberen a szentség szagát: ugyanígy tudtuk, hogy Tandori élő klasszikus, de akik egy levegőt szívtak vele, azt hiszem, mégsem fogják soha egészen klasszikus klasszikusnak érezni. De ez a kérdés persze nem is a költők művéről, életéről és haláláról szól, hanem az olvasók – költők, írók halálával is megjelölt – idejének a múlásáról. Tandori szeretett Kosztolányijával szólva: „Mert aki meghalt az időben, úgy van fölöttem, mint az ég.”

„Hallottam: boldogság. És azt mondták, hogy az nincsen” – írja a csodálatos Néked szólban Tandori egy másik szeretettje, Szép Ernő, akit éppen ő szerzett vissza nekünk a feledéstől, vagy ennek a gyászos istennőnek a még kártékonyabb nővérétől, a félreismeréstől. Ezt a sort, illetve a következő elejét – „De hiába mondták meg” – többször is idézte. Feledhetetlen verselemzéseinek egyikében így írt róla: „Tehát ebben az életben mindent csak hallomásból ismerünk. Mondanak ezt-azt, hallunk valamit; akkor az állítólag van. Halljuk: nincs; és jogunk van máris aszerint élni, hogy nincs. Ő azonban, hiába mondták »meg« neki, mégis keresi, ami állítólag van. Ez a megmondás is groteszk.”

Mindannyian meghalunk, és ezt mindannyian tudjuk is. De mégsem lehet a halál állandó tudatával élni: meg is bolondulnánk. Az irodalom éppen arra, illetve arra is jó, hogy újra és újra megtudjuk ezt és a hozzá hasonló evidenciákat, de közben mégse kelljen megőrülnünk. Tandori szép verse, az (1938–   ) is ezt közli, ezt mondja meg nekünk, de a költészet olyan különleges eszközeivel, hogy pontosan ugyanazzal a mozdulattal, amivel letaglóz, valamiképp fel is emel, a saját szintünknél ráadásul magasabbra. Mi ez, ha nem maga a katarzis?

A versnek már a formája is különleges: áttetszően dallamosnak tűnik, de közelebbről nézve nagyon bonyolult. A harmadik versszak második felét leszámítva például nincs benne egyetlen olyan sorpár sem, amely ne lenne önmagában értelmes. A soroknak ez a ritmusa sajátos lüktetést ad a versnek, és a rímelése is egészen különlegesen pulzál. A harmadik és nyolcadik sor rímszava például olyan távolságra van egymástól, hogy miközben a válaszrímre várunk, a negyedik sorban megkapjuk az első sor rímére adott választ, a hatodikban a másodikét, az ötödik és a hetedik sorban pedig hívó- és válaszrímmel egy komplett, új rímpárt. A versszakok két utolsó sora ráadásul – a negyedik szakaszt kivéve – refrénszerűen visszatér.

Olyan zavarba ejtő ez a szerkezet, mint a geometria öt szabályos vagy platóni testének egyike, az oktaéder: ha kiterítjük a síkban, kész feladvány megmondani, hogy a lapjait képező háromszögek által formált egybefutó csúcsok közül melyik is lesz melyikkel szemben.

A vers formája leginkább valami rafinált francia trubadúrtalálmánynak tűnik, pedig gyanús, hogy nem maga Tandori alkotta-e. Illyésnek az a verse ugyanis, a Kháron ladikján, amelyből a mottóban olvasható idézet származik, nemcsak témájában előképe Tandoriénak, hanem szerkezetében is. A teljes versszak így hangzik: „Ülünk barátaink s fáink közt, nevetünk / – vidám vita folyik – / s egyszer csak ringani kezd velünk (csak velünk!), / kifelé a ladik.” Már ennek a versnek a formája is bravúros: a hosszabb sorait lehet hangsúlyosan olvasni, felező tizenkettesnek, mint a Toldit: „s egyszer csak ringani | kezd velünk (csak velünk!)” és: „Mármost Toldi Györggyel | lakhelyet cserélünk”, de úgy is, mint egy franciás alexandrint, a hosszú és a rövid szótagok váltakozását hangsúlyozva, „Ülünk barátaink | s fáink közt, nevetünk” és „vágott s szúrt sebeket | láthat rajtuk szemünk” (Victor Hugo/Kálnoky).

Mintha ezeket a hosszú sorokat bontaná kettőbe és a rövideket hosszabbítaná meg Tandori az ő versében, a végét megtoldva még két rövid sorral, és a rímelést is áttervezve.

És akkor ez még csak a versforma. „Csak.”

A cím vizuális ötlete szerint a záró zárójel szilárd pillér, de a híd második felének íve 
hiányzik előle: létezik az évszám, csak még nem értünk el odáig. De hogy lesz ebből Velence? Illyés velencés verse, az ott visszafelé megtett hajóút, az ottani révész nélkül a híd, a hajók, Kháron és Velence dekadens, törékeny valószerűtlensége nem simulhatna ilyen harmonikus egységbe egy teázás erejéig sem.

De Tandori verséhez képest a Kháron ladikján szinte mozgalmas. Mert itt kevés dolog történik, inkább csak kulisszákat látunk, drámát nem: palotasorokat, hidakat, kanárit, lobogást, fényt, majd alkonyt, betáblázott kirakatokat. Lotyogó vizet, amely éppen mulandóságában állandó. A dráma – ha egyáltalán ez a jó szó – végül is épp a kulisszák folytonos változásából bomlik ki, abból, ahogy bealkonyodik, ahogy beáll egy hajó, mintegy válaszul a további maradásra vonatkozó kérdésre, egyúttal maga is – nem is kérdésként, hanem egyenesen felszólításként, amely nem is vár választ.

És mégis: ezt a választ már maga az óvatos kérdés mellett álló zárójeles megjegyzés előrevetíti: a három gondolatjel ott mintha hiányjel gyanánt állna, és egy másik (nem canarino, de azért rendszertanilag énekesmadaras) versből károgna ide: „Soha már!”

__

Eredeti megjelenés: Magyar Narancs 2019. február 21.

Figyelmébe ajánljuk

Tendencia

Minden tanítások legveszélyesebbike az, hogy nekünk van igazunk és senki másnak. A második legveszélyesebb tanítás az, hogy minden tanítás egyenértékű, ezért el kell tűrni azok jelenlétét.

Bekerített testek

A nyolcvanas éveiben járó, olasz származású, New Yorkban élő feminista aktivista és társadalomtudós műveiből eddig csak néhány részlet jelent meg magyarul, azok is csupán internetes felületeken. Most azonban hét fejezetben, könnyebben befogadható, ismeretterjesztő formában végre megismerhetjük 2004-es fő műve, a Caliban and the Witch legfontosabb felvetéseit.

„Nem volt semmi másuk”

Temették már el élve, töltött napokat egy jégtömbbe zárva, és megdöntötte például a lélegzet-visszatartás világrekordját is. Az extrém illuzionista-túlélési-állóképességi mutatványairól ismert amerikai David Blaine legújabb műsorában körbejárja a világot, hogy felfedezze a különböző kultúrákban rejlő varázslatokat, és a valódi mesterektől tanulja el a trükköket. 

Játék és muzsika

Ugyanaz a nóta. A Budapesti Fesztiválzenekarnak telefonon üzenték meg, hogy 700 millió forinttal kevesebb állami támogatást kapnak az együttes által megigényelt összegnél.