Konok Péter: „A nemzetellenes nem volt szitokszó”

Sorköz

A Tanácsköztársaság centenáriumán a hivatalos emlékezetpolitika leginkább az 1919-es események kiretusálásával volt elfoglalva. Annál érdekesebb, hogy a Helikon Kiadó egy Budapesten élő angol történész, Bob Dent monográfiáját hozta ki az évfordulóra. A vörös város – Politika és művészet az 1919-es magyarországi Tanácsköztársaság idején c. könyv történész fordítójával beszélgetünk.

Magyar Narancs: Sorsszerűnek tűnik, hogy az elmaradozó magyarországi megemlékezések és szakmunkák helyén keletkezett űrt egy külföldi szerző könyve tölti be.

Konok Péter: Bob Dent hosszú évek óta Magyarországon él, több könyve jelent már meg magyarországi eseményekről. Ugyanakkor valóban más perspektívából elemzi a történéseket: kevéssé érintik az emlékezetpolitikai csatározások. Úgy gondolom, a szakma húzódozását viszont éppen ezek határozták meg.

Tanácsköztársaság az úgynevezett hivatalos történetírás számára afféle ősbűnként jelenik meg, amelyet nem csupán az idealizált, előképként használt „régi Magyarország” felbomlásáért tesznek felelőssé, hanem Trianonért is. Ebben a kontextusban pedig egy történettudományos, a forrásokat tiszteletben tartó, közhelyesen szólva sine ira et studio jellegű munka is afféle árulásnak számít, egzisztenciális veszélyeket hordoz. Ma Magyarországon alig van már a történettudománnyal foglalkozó intézmények között olyan, amely megengedhet magának ilyen kalandokat.

MN: A ritka hazai példák egyike Csunderlik Péter könyve, A vörös farsangtól a vörös tatárjárásig, amelynek sommás véleménye 1919 emlékezetéről a következő: „Horrortörténetként festették meg a Tanácsköztársaság egész történetét, csak hogy elviselhető legyen.”

KP: A horror lényege a félelem a változástól – járatlan utak fenyegetnek a járt utak biztonságérzetével szemben. Ugyanakkor a horror sajátos V-effekt (Verfremdungseffekt, elidegenítési hatás – a szerk.) – a rossz dolgok, a megszokott világ vékony szövete mögött leskelődő idegen gonoszság elsősorban azokat fenyegeti, akik valamiképpen túllépnek a bevett kereteken. Ilyen értelemben pedig a horror valójában megnyugtató mese.

Konok Péter

Konok Péter

Fotó: Iván Ildikó

MN: Ez a könyv higgadt és alapos ajánlatnak tűnik az újragondolásra, de vajon van-e ilyesmire fogadókészség vagy igény ma idehaza?

KP: 1919 emlékezete tulajdonképpen minden rendszer számára problémás volt. A Rákosi-korban cseppet sem volt jó ajánlólevél a Tanácsköztársaságban való részvétel, miközben nem egy prominens káder, mindenekelőtt Révai, de maga Rákosi is „tizenkilences” volt. Az egész nemcsak a sztálini terror, hanem az 1919 utáni kommunista frakcióharcok eredménye is volt. De még az 1956 és 1990 közötti időszakban is forró témának számított a Tanácsköztársaság, és sokkal inkább azon igyekeztek, hogy üres sémává, iskolai ünnepségek unalmas tárgyává tegyék, mint hogy valóban elemezzék, értelmezzék.

a Millenniumi emlékmű fölé épített 1919. május 1-i díszlet a későbbi Hősök terén

A Millenniumi emlékmű fölé épített 1919. május 1-i díszlet a későbbi Hősök terén

Fotó: Fortepan/Marics Zoltán

 

A szaktudomány szintjén születtek fontos és az óhatatlan „vörös faroktól” eltekintve megbízható munkák, memoárok, dokumentumgyűjtemények, de ezek nemigen kerültek a szakmán kívül. Jellemző, hogy Kun Béla unokájának feljelentése nyomán Borsányi György Kun-monográfiáját visszavonták a boltokból, és az is, hogy Magyar Dezső Agitátorok című filmje dobozban maradt. Alighanem éppen ezért lenne fogadókészség a mai magyar közönség néhány szegmensében a témára. Az idei konferenciák, kerekasztalok, de a megjelent kevés számú kötet fogadtatása erre utal. Ez azonban szerintem nem elsősorban 1919 „emlékezetéről” szól, hanem éppen az aktuális helyzet következménye. A forradalmi történetek iránti igényt az „új ellenforradalmi” rendszer arroganciája teremtette meg.

MN: A Tanácsköztársaság történetét sokfelől meg lehetne közelíteni, Dent a politika és a művészetek viszonyán keresztül írja le a 133 nap eseményeit. Miért annyira jellemző ez a viszony a korabeli helyzetre?

KP: Bár a Tanácsköztársaság önképében elsősorban proletárforradalom, munkásállam volt, rettentő fontos volt az értelmiség és különösen a művészek számára. Vezetőinek nagy része is értelmiségi volt, nem egy közülük maga is művészféle. A művészek a társadalmi forradalmat a művészet forradalmaként élték meg, és ebben a forradalomban számos régi és új frontvonal húzódott és mozgott. Az avantgárd küzdött a régivel, a régi művészek igyekeztek megfelelni az új elvárásoknak, többnyire egzisztenciális okokból, de volt, aki lelkesedésből. Mindenki hevesen igyekezett újradefiniálni, mit jelent az értelmiségi lét, a művészet, az irodalom, a zene, a képzőművészet. Az újragondolás és az újrafogalmazás lázában égtek, és nem csupán maguk a művészek, hanem a Tanácsköztársaság kultúrpolitikusai is.

Ami Dent könyvéből eléggé világos: a messiásvárás olyan páratlan pezsgést hozott ebbe a világba a Tanácsköztársaság kurta időszakában, ami előtte, utána is példátlan a magyar kultúra történetében. Ez a kép persze ellentmond a ma uralkodó narratívának, éppen ezért érdekesek a Dent által egybegyűjtött források.

Bob Dent: A vörös város

Bob Dent: A vörös város

Fotó: Helikon Kiadó

MN: Az Írók Tanácsa névsorában jó pár ismerős szerzőt látunk: Nagy Lajos, Osvát, Molnár Ferenc, Móricz, Kassák, Heltai, Babits, Karinthy… Ha hozzátesszük az Írói Direktórium választmányából Füst Milánt, Gárdonyi Gézát, Déry Tibort vagy Szabó Dezsőt, még összetettebb a kép. Mi az, ami ezt a sokféle alkatú szerzőt, ha rövid időre is, de egy helyre terelte?

KP: Leginkább az a hit, hogy végre a művészek dönthetnek a művészet kérdéseiben. Hogy új közönség nyílik meg előttük, akiket korábban megfosztottak a művészettől. A könyvből az is nyilvánvaló, hogy hatott az egzisztenciális kényszer is. Ám úgy tűnik, valóban kevesen voltak, akiket kizárólag az utóbbi motivált. Egyvalami szinte mindenki számára világos volt: a dolgok nem mehetnek tovább úgy, ahogy addig, a világháborút megelőző világhoz nincs visszatérés, és nem csupán a politikában vagy a társadalomban, de a művészetben sem. Persze, egyrészt a Tanácsköztársaság sem felelt meg a kezdeti kiliasztikus várakozásoknak, és az „ántivilág” visszatérésének lehetetlensége is javarészt tévedésnek bizonyult, nem utolsósorban ezért olvassuk ma meghökkenve ezt a névsort.

MN: Vannak jó betéttörténetek is, az egyik kedvencem, hogy az Írók Tanácsáról a Vörös Lobogó megírta, túl sok benne a retrográd, a nagytőkések szolgálatából átlépő író. A szerző, aki magát a Kommunista Írók Aktivista és Nemzetellenes Csoportjának alapítójaként mutatja be, a tizenkilenc éves Márai Sándor volt.

KP: Jellemző, sokszor látott történet ez. Egy roppant fiatal, pályakezdő író lángoló lelkesedéssel vetette magát az eseményekbe, és radikalizmusában igyekezett mindenkit túllicitálni. A „nemzetellenes” szó a korban nemzetközileg is számos szervezet nevében megjelent: az internacionalizmus, sőt a nemzetnélküliség a forradalmi mozgalmak számára nem volt szitokszó.

A történet nem Márai személyisége, nem az életműve miatt tűnik problémásnak, hanem amiatt a Márai-kép miatt, ami bennünk kialakult, részben magának a későbbi Márainak, de még inkább az őt zászlóként felhasználó kultúrpolitikáknak a szándékai szerint. Ha belegondolunk, legalább ennyire meglepő lehet például Révai József életútja, aki hasonló lázadó, ifjú forradalmárból lett a totális elnyomó diktatúra egyik vezető embere – és még hány ilyen életút volt az övén kívül is! Csak a látszólagosan azonos politikai előjelek miatt ezen nem szoktunk meglepődni.

MN: A Tanácsköztársaság berántotta a kulturális élet megannyi figuráját, ám a politikai struktúra gyors erodálódása ugyanígy ki is pörgette őket. Mi lehet ennek az oka?

KP: Ki szeretne ezzel szembesülni a saját életében? Kosztolányi például igazán sosem hitt a Tanácsköztársaságban, bár kétségkívül messze nem volt annyira ellenséges, mint ahogy utóbb beállította. De azok is, akik lelkesedtek, szinte kivétel nélkül kiábrándultak. Csak néhány valódi csinovnyik, párt csinálta káder maradt intakt a problémákra: a művészi, sajtó- és szólásszabadság mind egyértelműbb korlátozására, a terrorra és arra, hogy a Tanácsköztársaság valójában képtelen volt a társadalmat gyökeresen átalakítani.

Lukács utóbb valami olyasmit mondott, hogy kétségkívül jobb szöveg lett volna A tőke magyar változata, ha Kosztolányi fordítja, de nemigen maradt volna benne Marxból. Ezt persze nem tudhatjuk, Marx pazar stiliszta volt, és A tőke első kötetének szövege sokszor inkább Lewis Carrollt idézi, mint valamiféle józanul unalmas közgazdasági szakmunkát. De világos, hogy amikor Kosztolányi jelentkezett Lukácsnál, hogy Marxot fordítana, számára ez leginkább munkaerejének felajánlását jelentette az aktuális hatalomnak. Hogy ezért utóbb bűnbánatot kellett magára mérnie, tanulságos lehet minden korban, ma pedig különösen – sőt, sokkal inkább ez a bűnbánatkényszer a riasztó, mint maga a felajánlkozás.

Budapesti utcakép plakátokkal 1919-ből

Budapesti utcakép plakátokkal 1919-ből

Fotó: Fortepan/Péchy László

MN: Az a nyelv, amit Dent használ, cizellált, de egyszersmind könnyen olvasható. Kérdés, hogy akár laikus, akár szakmabeli közönsége van-e most az efféle munkáknak, pláne egy ilyen témában.

KP: Fordítóként és szaktörténészként kifejezetten nehéz volt az elején belerázódni Dent oldott, de szabatos stílusába, szaktudományos munkákban szokatlan mesélő kedvébe. Angolszász esszé ez leginkább, ugyanakkor szaktörténeti munka is, és ez előnyére válik. Ami mind a laikus, mind a szakmai közönség számára külön izgalmas lehet, az éppen a már említett kettős nézőpont: a jól informált, a témától megérintett, ám valahol mégis külső szemlélő nézőpontja. Hogy lesz-e közönsége, nehéz megítélni.

Remélem, hogy eljut egyrészt azokhoz, akik ma is, aktuálisan, a változtatás lehetőségét keresik, de a korszakkal foglalkozó történészként számomra is akadt benne nem egy újdonság, rácsodálkozás, leginkább nem is az új tények, hanem a tények új csoportosítása, bemutatása miatt. Lehet, hogy nem egy szakmabeli és, ki tudja, talán egy-két hivatalos emlékezetgyáros is titokban, kissé pironkodva fogja elolvasni. Nem fog ártani nekik.

(Interjúnk a Magyar Narancs hetilap 2019. augusztus 8-i számában jelent meg, most újraközöljük online is. Nyitókép: budapesti utcakép plakátokkal 1919-ből. Forrás: Fortepan/Péchy László.)

Neked ajánljuk