„Január 27-én huszonkét éve, hogy Ady Endre — aki talán nem is véletlenül volt magyar — meghalt. Tegnap még ő volt a Nagy Garabonciás, aki költői lénye és formája újszerűségével, merészségével kétségbeejtette a költői hagyományok némely őrzőit. Mégis, egynegyed századnál is kevesebb idő klasszikussá érlelte halála után a nagy »forradalmárt«, s nevét odavitte Vörösmarty, Petőfi és Arany neve mellé. Ennek külső jeléül pedig, mához egy évre, január 27-én a Nemzeti Múzeum megnyitja emlékszobáját" – adta hírül 1941. január 30-án a Pesti Hírlap, hangsúlyozva, hogy szerkesztőségük szerzett elsőként tudomást a jeles kezdeményezésről, ám ahelyett, hogy valamely múzeumi illetékest keresett volna fel újságírójuk, inkább Ady sógornőjét látogatta meg.
Azért őt, mert a néhány hónappal korábban megözvegyült asszony, Kaizler Anna, Ady öccsének, Lajosnak a felesége, annak a családnak volt az utolsó tagja, amely ugyan – ahogy a sajtóban is megjelent – nem halt ki, „csak éppen Ady Lőrinc-ága szakadt meg, az ő két fiának, Endrének és Lajosnak nem maradt gyermeke”. De az „Öcsémnének” nevezett sógornő nemcsak ezért lehetett érdekes. Az ő tulajdonába került az Ady-hagyaték jelentős része is, és mint az újságírónak elmondta, hogy minden intézménynek és magánosnak hálás, aki Ady Endre emlékét ápolja, „de
a Nemzeti Múzeum mégis csak a Pantheon,
a nemzeti megbecsülés legmagasabb polca, ahová nagy szellem valaha eljuthat”. Az özvegy hozzátette, meggyőződése, hogy e „halhatatlanági rang” nemcsak a költőt, de édesanyját, öccsét, sőt „az öregurat”, Ady Lőrincet is végtelenül boldoggá tenné.
„Két könnycsepp gördül végig a kék szemből a világos arcon. Meghatódottság hatalmasodik el a talpig gyászos asszonyon: nincs egy éve, hogy az ura meghalt De összeszedi magát, mint aki tudja, hogy mindazt, amit Ady Endréért tesz, az uráért is teszi” – írta a Pesti Hírlap riportere, majd leltárba veszi mindazt, ami Kaizler Anna felajánlott: levelek Lédától és Csinszkától, Ady érettségi bizonyítványa, egyetemi indexe; annak a Bibliának a fedőlapja, „amelyet halála előtt három nappal fájdalmában széttépett”, és az az ezüst Omega zsebóra is, amit férje a költőtől kapott 1913-ban. „Azután az a kis ezüstóra, amelyet anyám Banditól kapott ajándékba. Egyáltalán: anyám minden kis ékszerét a múzeumnak szánom, az aranylakodalomra, 1924-ben kapott babérleveles nagy aranygyűrűktől egészen a zöldköves kis fülbevalóig, amelyet Bandi annyira szeretett rajta” – folytatta az özvegy, aki anyósát nevezte „anyámnak”.
A beharangozott Ady-emlékszoba
– nem meglepő módon – nem nyílt meg 1942. január 27-én. Magyarország időközben belépett a világháborúba, nemcsak a Szovjetuniónak, de az Amerikai Egyesült Államoknak is hadat üzent, a hadbalépés nyomán pedig számos korlátozó intézkedést vezettek be.
Ehhez mérten különösen meglepő, hogy két évvel később – 1944. január 22-én – mégis arról számolt be az Ellenzék című lap, hogy Ady Endre halálának évfordulója megnyílt alkalmából nyílt meg – „egyelőre csak a sajtó képviselői számára” — a Nemzeti Múzeum mögötti Esterházy-palota egyik termében az Ady-emlékszoba.
| ||
„A kis terem azért különlegesen érdekes és válik majd zarándokhelyévé az Ady-rajongóknak, mert tökéletes és hű mását adja annak a lakószobának, melyben Ady és Csinszka élt valamikor. Az egyik sarokban áll Ady Endre íróasztala, melynek fiókjaiban ott hagyta a kegyelet azokat a hevenyészve ide dobált és gyakran furcsán nem ide illő tárgyakat, amelyeket a szoba lakói hagytak bennük. Ott van az egyik fiókban egy megrozsdásodott kulcscsomó, aztán Ady jellegzetes írásával odafirkált telefonszámok, kicsi, letépett papírdarabkákon. Levélmaradványok, letépett címek. egy Caritas betegsegélyző egyesületi tagsági könyv Ady Endréné névre, hajtűk s egy dobozban vattába ágyazva – néhány – karácsonyfadísz” – írta a tudósító, külön is kiemelve, hogy egy kis asztalkára Ady halotti maszkját is elhelyezték, mégis így zárta sorait: „Mintha nem is múzeum lenne ez az Ady-emlékszoba. hanem élő emberek szobája. Közvetlenül és intimen hat a látogatóra”.
A kiállítást a nagyközönség számára már nem nyitották meg,
az ostrom után pedig nem lett volna értelme. Már csak azért sem, mert az emlékszobát állítólag idegenek dúlták fel, és raboltak el értékes tárgyakat, bár arról nem szóltak az 1945-ös hírek, hogy kik voltak a tettesek és mit vittek el. Noha azt ígérték, hogy az emlékszobát helyreállítják, erre nem kerülhetett, mivel az Esterházy-palotát 1946-ban köztársasági elnöki rezidenciának jelölték ki. Ettől kezdve úgy tűnik, hogy az Ady-emlékszoba ügye (pláne a Nemzeti Múzeumban) lekerült a napirendről – noha ekkor a költő sokkal magasabb polcra került a hivatalos kultúrpolitikában, mint a háború előtt. De az, hogy mit szeretett volna Ady Lajosné, aki 16 év özvegység után, 1956 nyarán halt meg 65 éves korában, már senkit nem érdekelt. A hagyaték az ötvenes években létrehozott Petőfi Irodalmi Múzeum tulajdonába került. A budapesti Ady emlékmúzeumot, a költő születésének 100. évfordulóján, 1977-ben nyitották meg a Veres Pálné utcában, abban a házban, amelyben az első emeleti lakás „Ady első állandó lakcíme volt (…) mégpedig felesége, Boncza Berta, azaz Csinszka öröksége révén (…)a mindig oltalmat nyújtó szülői házon kívül tulajdonképpen az első és egyben utolsó otthona”.
