"Magyar Naracs: Tizenhat éves korában írt Gorkij-esszéje Lukács György kezében landolt, aki elhívta a szemináriumaira. Kész filozófiai csodagyerek volt!
Almási Miklós: Álljon meg a menet! Nem vagyok filozófus, illetve, semmiképpen sem a szó megszokott értelmében. Én mindig is azt imádtam, hogy olyasmit csinálok, amihez hivatalosan alig értek. Nemrégiben például írtam egy egyelőre fiókban lévő könyvet Óriások kertje címmel hét magyar szürrealista képzőművészről, köztük El Kazovszkijról, Vajda Lajosról, Rozsda Endréről. Rozsda Endre megvan? Nem mindenki ismeri, pedig világhírű festő, csak disszidált ’57-ben. Aczél adott neki útlevelet, de egy munkára még visszajött: az inotai erőmű mellett kialakított kultúrházba készített mozaikokat. Az egyik fölé még az évszámot is odaírta. Máig rejtély, hogyan engedték ezt neki akkoriban! Kondor Béla utolsó festménye, A szentek bevonulása a városba varázsolt el annyira, hogy komolyabban rácsavarodtam a képzőművészetre. A Kiscelli Múzeum raktárában egészen közelről fotóztam az óriási, mintegy 12 méter széles pannót, amelyet Kondor eredetileg a kereskedelmi dolgozók szakszervezetének székházába tervezett, csakhogy nem fogadták el. Észrevették ugyanis, hogy gúnyrajz: reneszánsz kalapos szentek vonulnak, kezük lopó mozdulatot tesz, bemennek a mennyországba, ahol pálcikaemberek rohangásznak és ütik egymást. Mondják, hogy képzőművészetről valódi szakértőnek kellene írnia, de hát mit csináljak, ezt szeretem! Engem egész pályám során a művészet – az irodalom, a film, a színház – érdekelt, esztéta vagyok, nem filozófus. Mindig tartottam is némi távolságot a filozófusköröktől, kissé magába zárkózó és önjáró voltam. Jó, papíron filozófus vagyok, de szívesebben nevezem trendkutatónak magamat, mert abba minden belefér, és én mindenevő vagyok. A filozófia ma már szűk szakma, vannak Platón-kutatók, Heidegger-kutatók és Kant-monográfusok, de engem mindig a totalitás érdekelt. Amit én tanultam a filozófiából az pont az, hogy a filozófus a világot egy emelettel feljebbről nézi. Abból a perspektívából sokkal tágabb a kép, benne van a gazdaság, a kultúra, a szociológia, az elmúlt szellemi korok és az elkövetkező szellemtelen korok összessége. Trendkutatóként mindig az a jelenség és téma érdekelt, amelyik éppen csak feltűnt, és még nem voltak meg a saját szakértői.
MN: Tavaly megjelent könyvében, a Pisztoly a könyvtárban című életútinterjúban, Nádra Valériával beszélgetve, végigmegy az életén. Mire a legbüszkébb, ha visszatekint?
AM: Utálok visszatekinteni, mégis vonzott a múlt, no meg meggyőztek, hogy másnak is van memoárja, hát legyen már nekem is. Azért írtam 30 könyvet, mert nem bírok írás nélkül élni. Két napig kitart a megjelenés öröme, de a harmadikon már muszáj írnom valamit, különben idegeskedni kezdek. Ugyanilyen szenvedélyem a tanítás. Az esztétikán ’78-ban lettem tanszékvezető, ahol ott volt vagy odajött később Poszler, Spiró, Fodor Géza, Bacsó Béla, Szilágyi Ákos, Balassa Péter, Zoltai Dénes, György Péter, Kovács András Bálint, Hargitai Henrik… Ezt az aranykort a kor hullámverése hozta magával. Egyszer kiírták a szobánk ajtajára, hogy „nyomul az esztétika”. Akkor még a piarista házban volt két szobánk, onnan költöztünk át a Múzeum körútra. A piarista házban nem kedveltek minket, azt mondta valaki – hagyjuk most, hogy ki –, hogy rendes ember ez az Almási, kár, hogy zsidó. Csak zárójelben: valójában kálvinista családból jöttem."
A teljes interjúban szóba kerül még egy irodába becsempészett pisztoly, a szakállas maoisták, az ELTE-s esztétika és a kommunikáció tanszék alapítása és a digitális forradalom kritikája. Vegyék a bátorságot, vegyék a Narancsot!
Magyar Narancs
Kedves Olvasóink, köszönjük kérdésüket, a körülményekhez képest jól vagyunk, és reméljük, Önök is. Miközben hazánk a demokrácia érett, sőt túlérett szakaszába lép, dolgozunk. Cikkeket írunk otthon és nem otthon, laptopon, PC-n és vasalódeszkán, belföldön, külföldön és másutt, és igyekszünk okosnak és szépnek maradni. De mit hoz a jövő?
