Kedves Olvasónk!
A Sorköz Ásatás sorozatában a Narancs régi, irodalmi tárgyú cikkeinek – recenzióinak, interjúinak, semmiségeinek – legjavát bányásszuk elő lapunk archívumából. Mit olvastunk és miért 5, 10, 20 évvel ezelőtt, és mit gondoltunk róla? Mi marad abból, amit mi írtunk (az újságba), és mi abból, amit más (az örökkévalóságnak)? Élje velünk újra a magyar írott kultúra közelmúltját!
Az alábbi remek cikk a Magyar Narancs 2005. február 24-i számában jelent meg.
Minden a helyén: a laza öltözet, fehér csíkos fekete póló, fehér vászongatya, bakancs, egyik cigi a másik után, meg a rengeteg tetkó a karján. És persze a mosolya. Ma is örökifjú lázadó: negyvenegy évesen éppúgy fest, mint másfél évtizede, amikor feltűnt az Ollókezű Edwardban. Az Arizonai álmodozók, a Gilbert Grape, A kilencedik kapu, az Álmosvölgy legendája sztárja, a szállodai lakosztályokat egykor szétverő "Vad Johnny" megtalálta a boldogságot. Csak Sherilyn Fenn, Winona Ryder és Kate Moss után "az igazi" kellett hozzá Vanessa Paradis személyében. Új filmje, a James Barrie-ről szóló Én, Pán Péter európai premierjén, a velencei filmfesztiválon találkoztunk. Szerepéért időközben Oscarra jelölték. A filmet a héten kezdik vetíteni a hazai mozikban.
Magyar Narancs: Világéletedben hidegen hagytak a hamburgermozik. Mennyi időbe telt, mire ezt felfogta Hollywood?
Johnny Depp: Kábé húsz évbe. Persze sokáig a közelembe sem merészkedtek a nagy filmek, ami a részemről totál rendben volt. Jó pár szinész végez remek munkát a kommersz mozikban, minek kellenék én is oda? Aztán engem is elkezdtek zargatni nagy költségvetésű filmekkel és a hagyományos főszerepeikkel. De én akkor érzem elememben magam, ha valami rend-hagyót nyújthatok, olyan figurát hozhatok létre, ami még nem lerágott csont.
MN: A Karib-tenger kalózait is csak hosszas győzködés után vállaltad. Bombaüzletnek bizonyult.
JD: Még mindig nem tértem napirendre a sikere felett. El vagyok varázsolva. Meg sem fordult a fejemben az anyagi siker. Egyetlenegyszer zavart be ennek a távlata, amikor
a producerek tudtomra adták, hogy nem igazán vannak megelégedve azzal, amit Jack Sparrow figurájával művelek. Be voltak rezelve, hogy tönkreteszem a mozijukat. Nagyon határozott elképzelésem volt arról, milyennek kell lennie Jack Sparrow-nak.
Azt mondtam: "Skacok, mélységesen hiszem, hogy amit csinálok, tetszeni fog az embereknek: a figura szerethető lesz, a nézők rezonálni fognak rá. Jobban teszitek, ha bíztok bennem. Hagyjatok békén, hadd tegyem a dolgomat! Ha nem vagytok erre képesek, akkor cseréljetek le, de azonnal!" Nem tették. A film sikere láttán néhányan közülük odajöttek hozzám: "Oké, tévedtünk, kösz!"
MN: Igaz, hogy Keith Richard, akiről a figurát mintáztad, egy rövid szerep erejéig felbukkan majd a második részben?
JD: Hát, szó van róla, de nem tudom, igaz-e. Remélem, összejön. Óriási lenne.
MN: Találkoztál vele valaha?
JD: Persze, az évek során egy csomó időt töltöttünk együtt. Szenzációs pasas, jó ember, igazi géniusz. Elvégre ő a Keith Richard!
MN: Azon kevés színész közé tartozol, akik utálják megnézni magukat a filmjeikben. Miért?
JD: Egyszerűen nem akarok teljes mértékben tudatában lenni a végeredménynek. Szeretek a pillanat rabszolgája lenni, mert lenyűgöz a filmkészítés folyamata, szeretek mindenestül a jelenetben létezni, anélkül, hogy az eredményre kacsingatnék. Élvezem a karakter létrehozásának folyamatával és a kollégákkal való együttműködéssel járó örömöt. Az a fontos, hogy magammal viszem ezt az élményt. Amint a forgatás véget ért, a rendező és a stúdió kezében van a film, és ez annyira messze van már tőlem, hogy tényleg semmi közöm hozzá. Különben sem élvezném a film megtekintését: soha nem jutok el arra a pontra, ahol a teljesítményem kielégítene. Azt hiszem, nem is akarok eljutni oda.
MN: Akkor hogyan rendezted és vágtad a The Brave cimű filmedet, amiben magad is játszottál?
JD: Pokoli nehéz volt. Nem mintha nem élveztem volna a rendezést, éppen ellenkezőleg, de néhány nap múlva olyan erős undorom lett önmagam nézésétől, hogy szakítanom kellett a megszokott gyakorlattal, miszerint a rendező minden este levetíti magának az előző forgatási nap felvételeit. Valósággal belebetegedtem önmagam bámulásába. Ezért az operatőrömre, Vilko Filacra (Emir Kusturica alkotótársára - K. L.) kellett hagyatkoznom. Azokat a snitteket küldtük a laborba kidolgozásra, amikre ő azt mondta, hibátlanok. Ezzel kicsit elodáztam az elkerülhetetlent: a vágószobában végül szembesülnöm kellett önmagam látványával. Szívesen rendeznék újra, de csak úgy, ha nem szerepelek a filmben.
MN: Igaz, hogy szereted a magyar cigány-zenét?
JD: Odavagyok érte. Szerintem a legtisztább zene. Vettem CD-ket mindenhonnan, Magyar-országról, Romániából, a volt Jugoszláviából.
MN: Ha már az ízlésednél tartunk: mi a kedvenc filmjeleneted?
JD: A Whitnail and I című filmből való. Angol mozi Bruce Robinsonnal. Kevesen ismerik. A nyitójelenetben azt mondja a pasas: "Nagyon elkeserítő hírem van. Elfogyott a borunk. Van valami stratégiátok, amivel változtathatunk a helyzeten?"
MN: Politikailag hogyan viszonyulsz Amerikához?
JD: Nem izgat a politika, nem sokat tudok róla. És nem szeretek olyan dolgokról beszélni, amikről fogalmam sincs. De megnéztem példuál a Fahrenheit 9/11-et. Mit is mondhatnék? Nagyon megindított. Ha olyan filmekről van szó, amiktől kis híján összecsuklik az ember és sírni kezd, hát nekem feltétlenül ez volt a legutóbbi ilyen élmény. Lesújtó volt látni. Megkönnyeztem.
MN: Miután francia nőt vettél feleségül, most tulajdonképpen hol éltek: az Egyesült Államokban vagy Európában?
JD: Itt is, ott is. Az utóbbi öt-hat évben átlagosan az év egyik felét Franciaországban, a másik felét az Egyesült Államokban töltöttük. Bizonyos tekintetben otthagytuk Amerikát, de igazából mégsem jöttünk el onnan. Los Angelesben még mindig megvan a házam. Nagyon hasznos új rálátást nyerni Amerikára: a távolság másfajta perspektíva, más szemmel nézek a hazámra, és fordítva, Európát is distanciával tudom kezelni, valahányszor visszamegyek L. A.-be. Legutóbb hét hónapot töltöttem ott, aztán Montrealban forgattam a Titkos ablakot, 2004-ben pedig huzamosabb ideig dolgoztam Angliában.
MN: Két filmben. Az egyik igen botrányszagú.
JD: Igen, a The Libertine sokaknak kemény dió. Nagyon erős film. Rochester második őrgrófját alakítom benne, aki úgy viharzott keresztül az életen, mint egy forgószél. Harminchárom éves korára belehalt a piába meg a szexbe, pontosabban a szifiliszbe. Tulajdonképpen ő volt az első punk. Ráadásul nagy költő, akit a brit irodalom történetében jócskán lebecsülnek. Pornográfnak skatulyázta be az utókor, holott a művei sokkal többről szólnak. Úgy kerültem ebbe az ügybe, hogy 1995-ben John Malkovich - akit korábban nem ismertem - meghívott, nézzem meg őt Chicagóban egy színdarabban. Elmentem. Döbbenetes élmény volt látni a The Libertine főszerepében. Kitűnően játszott. Amikor az előadás után elmentünk vacsorázni, azzal állt elő, hogy játsszam el a szerepet filmen. "De miért nem te? Neked kellene." Hevesen tiltakozott. Azt akarta, hogy én játsszam el. Különböző okoknál fogva elég sok időbe telt, mire elkészülhetett. Nagyon mély és sötét mozi, de irtó jó móka volt forgatni.
MN: Emellett szintén Angliában forgattál Tim Burtonnel, májustól indul a mozikban a Charlie and the Chocolate Factory (a Willy Wonka című kultfilm újrája) veled a címszerepben.
JD: Rajongója voltam mind az eredeti Gene Wilder-filmnek, mind a könyvnek, amiből készült. Csak úgy érdemes hozzányúlni, ha valami újszerűvel rukkolunk elő, ami mindig hatalmas kihívás. A mi filmünk nagyon gyerek orientált, míg a könyv a maga humora ellenére időnként elég zord és sötét képet nyújt, annyira, hogy az ember nem szívesen adná a kicsik kezébe. Az új Charlie and the Chocolate Factory-ben nagyon finoman adagoltan kapják a film sötét árnyalatait. Mindennek tetejébe belekezdtünk egy animációs filmbe is (Corpse Bride - K. L.), ami szintén jópofa lesz. Vékony kis virágszál ez a mozi, nagyon megható. Kapcsolatom Timmel az Ollókezű Edwardra, vagyis lassacskán tizenöt évre nyúlik vissza. Időközben kialakítottunk egy közös nyelvet. Nem kell sokat mondania, megértem, mit akar, én sem dumálok sokat. Timmel dolgozni négy-ötévente olyan, mint újra hazatérni.
MN: Rendezőid listája felér egy filmlexikonnal.
JD: A legjobbakkal kerültem össze. Mindegyiknek nagyon sajátos a látásmódja, teljesen máshogy közelítik meg a filmezést, de a lankadatlan alkotásvágy, az elnyomhatatlan odaadás és szenvedély közös bennük. Gyakran elmosódnak a határok. Valójában ki is az amerikai és ki az európai? Terry Gilliam éppúgy amerikai, mint én, mégis nehéz lenne nem európai filmesnek tekinteni. Kusturicával például Amerikában forgattuk az Arizonai álmodozókat. De teljesen a hollywoodi rendszeren kívül. Nem ragaszkodott a forgatókönyvben leírtakhoz: "Azok csak papírlapok. Az meg kit érdekel? Csakis a pillanat számít, és a potenciál, hogy mi történhet abban a momentumban." Lázba hozta a lehetőség, hogy az ember elrugaszkodhat a sztoritól, és a történet új szálait hozhatja létre, sőt új történeteket a már ismert kereteken belül. Csodálatos módja ez az alkotómunkának, mert minden nap számtalan meglepetést tartogat. Itt már nem a párbeszédek hibátlan elmondása a lényeg, hanem az, hogy a filmet menet közben hozod létre. Esküszöm, ez volt az utolsó vérbeli amerikai filmek egyike. Roman Polanski hívott Párizsba, A kilencedik kapu című filmjébe. Időnként nagyon makacs tudott lenni, megmaradt bennem annak az emléke, hogy bizonyos dolgokban nem értettünk egyet, mégis nagyon élveztem a munkát vele. Ha nem megyek akkor Párizsba, akkor talán nem ismerkedem meg Vanessával. Úgyhogy az ő meghívásából ered minden. A gyerekeim.
MN: Egy ideje már stírölöm ezt a tetoválást a kezeden, de nem tudtam megfejteni, mit jelenthet...
JD: Ó, ez? A legjobb tetkóm. A fiam rajzolta.
