Kellerwessel Klaus: Becsapódás
Gyermekkoromban féltem a darazsaktól, pedig egy se csípett meg soha,
de nyaranta csak hosszúnadrágban és pulóverben voltam hajlandó kimenni az utcára,
és minden virág közelében ájulás kerülgetett,
szüleim megnyugtattak, hogy darazsak csak akkor jönnek a közelembe, ha valami édeset eszem,
úgyhogy 5-6 nyaram fagyi nélkül telt
Féltem a kutyáktól is, amikor télen sötétedés után kellett végigsétálnom
a gyéren közvilágított utcán, a házőrzők kerítésszaggató rohamai közben,
többször visszarohantam a buszmegállóba, és telefonáltam anyámnak, hogy vigyen már haza,
pedig a házunktól csak 5 percnyire voltam,
de a szüleim megnyugtattak, hogy ne féljek, mert a kutyák megérzik a félelmet,
úgyhogy a buszmegállóban aludtam
De mindezek ellenére,
gyermekkoromban legjobban
a meteorittól féltem
Mert az bármikor, és mert az mindent…
úgyhogy percenként fölkeltem, mert nem mertem álmomban meghalni és
nemegyszer atmoszféraelpárolgás lángjainak néztem a napfelkelték vörösét,
szünetben az iskolaudvari hinta rozsdás oszlopát szorongattam, és félkancsal szemeim a
meteoritnak hitt repülők útvonalához szegeztem, mint rómaiak a kereszthez Jézust a képes bibliámban,
és arra gondoltam, hogy ilyen érzés lehetett utolsó áldozatát marcangoló T-rexnek lenni,
várni a becsapódást, várni, hogy megszűnjön minden,
a nyár az utca a fagyi a sötét a kerítés a hinta a rozsda a nap
és sírtam, és jöttek a többiek kicsúfolni
és sírtam, és jöttek a tanárok lepisszegni
és sírtam, és jöttek a szülők, nagyszülők, pszichológusok, pszichiáterek megnyugtatni
és sírtam, mert megszűnnek majd ők is
és nem is tudnak róla
álmukban fognak meghalni
a meteor meg csak röhög
Ma már tudom,
én vagyok az a meteor
A művészet értelmezése és értékelése alighanem egyidejűleg zajlik, ráadásul több szinten is. A jó műalkotások hatását talán egy paradoxonnal lehet érzékeltetni: a műnek, legalább bizonyos részleteiben, az újdonság erejével kell hatnia, miközben, ezzel teljesen egyszerre, akár ugyanazokkal az eszközökkel, azt az érzést is kelti, hogy elementárisan, zsigerileg, mélyen ismerős. Ilyenkor lehet az olvasónak, a nézőnek, a hallgatónak az a benyomása, hogy a mű csak neki szól, hogy az egyszerűen nem lehet, hogy, Heltai Jenő szavával, „a többi bamba” is ugyanazt érezze, mint ő.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
