Kedves Olvasónk!
A Sorköz sorozatában a Narancs régi, irodalmi, művészeti tárgyú cikkeinek legjavát bányásszuk elő lapunk archívumából.
Mit olvastunk és miért 5, 10, 20 évvel ezelőtt, és mit gondoltunk róla? Mi marad abból, amit mi írtunk (az újságba), és mi abból, amit más (az örökkévalóságnak)? Élje velünk újra a magyar írott kultúra közelmúltját!
Az alábbi remek cikk a Magyar Narancs 2020. október 22-i számában jelent meg.
A Magyar Narancs négy évvel ezelőtt látogatta meg Sajdik Ferencet, aki akkor töltötte a kilencvenet. A Ludas Matyinál töltött évtizedekről, a Charlie Hebdóról, a nemzetközi helyzetre fittyet hányó medvékről és természetesen Pom Pomról beszélgettünk vele.
Magyar Narancs: Tettamanti Béla eredetileg restaurátor szakra jelentkezett, Marabu könyvtáros volt, ön nyomdászként kezdte. Karikaturistaképzés vagy szakirány nem létezik. Taníthatatlan lenne?
Sajdik Ferenc: Azt hiszem, erre valószínűleg születni kell. Érdekes módon elég sok nyomdász volt közöttünk, Brenner Gyuri is nyomdászként kezdte. Pusztai Pali, aki a híres Jucika-sorozatot (háromkockás frivol comic trip – a szerk.) csinálta, vasutas volt, forgalmista. Balázs-Piri Balázs pedig mérnök. Persze akadt azért, aki a képzőművészeti főiskoláról érkezett a pályára, de ők inkább a naturális megjelenítéshez ragaszkodtak. Nekem viszont Byssz Róbert – régi karikaturista, az ő helyére kerültem a rádióújsághoz – nagyon határozottan azt tanácsolta, hogy ne menjek a főiskolára. Azt mondta, a főiskolán csak rontanak a karikatúrákon. Valahogy úgy kezdődik, hogy az ember hályogkovács módjára elkezd rajzolni. Hetven százalék az ötlet, a többi a stílus.
MN: Az ön nagy iskolája a Ludas Matyi volt, 1965-ben került a laphoz. Az ott töltött három évtized alatt két vezetést is megélt, Tabi László és Árkus József főszerkesztőségét. László Ferenc e lap hasábjain megírta a Ludas Matyi történetét (lásd: Az élccsapat, 2006. december 21.; Vese, velővel, 2007. január 25.), amelyből kiderült, hogy a Patyolat, a BKV, a rádió és a tévé, illetve a vendéglátóipar rovására megengedett volt a viccelődés, de a magasabb szintekkel, a nagyobb vadakkal nem lehetett szórakozni.
SF: Amikor odakerültem, már nem igazán kellett politikai karikatúrákat készíteni, de Árkus idejében volt egy-két ilyen jellegű botrány, el is küldték őt fejtágítóra. Később a résztvevőktől azt hallottuk vissza, hogy nagyon örültek Árkus jelenlétének. Mert Árkus elvtársnak friss Playboy-ai voltak, azokat lapozgatta a fejtágítón, miközben az előadó a politikáról értekezett. Volt egy tévéműsora, a Parabola, gondolom ahhoz kellettek a magazinok, a szakmai felkészüléshez. Közte és Tabi László között nagy volt a különbség. Tabi olyan volt, mint egy osztályfőnök. Jóban voltunk ugyan, de megkövetelte a távolságtartást. Árkus azonban mintha egy lett volna közülünk.
MN: Volt, hogy egy-egy rajzát visszautasította a főszerkesztő?
SF: Persze hogy volt, de öreg rókák voltunk, mindenki tudta, meddig mehet el. Tudtuk, hol a fal, nem mentünk neki fejjel. Volt egy politikai és egy pikánssági határ is. A Jucika-rajzok például Lettországban és Észtországban be voltak tiltva a sikamlósságuk miatt. Pedig hát igazán szolid rajzok voltak. Egyszer én is belefutottam egy esetbe, de nem a pajzán vonalon. A címlapot a szerkesztőség mindig közösen találta ki, ha ilyenkor állatok kerültek szóba, már tudtam, hogy veszélyben vagyok. Ha például csinos nő kellett a címlapra, már láttam is Pusztai Pali arcán, hogy kezd elkeseredni. Rögtön tudta, hogy neki kell megcsinálni. A címlapkészítésért senki sem lelkesedett, mert akinek kiadták, az leadta csütörtökön a rajzát, majd mehetett be pénteken is. Február eleji lapszámra készültünk, medvés címlap kellett, persze rám sózták. A szöveg valami olyasmi volt, hogy épp most jön ki a medve a barlangból. A bökkenő csak az volt, hogy az oroszok nemrég vonultak be Afganisztánba. Árkus behívott, hogy ez így nem fog menni, változtassuk meg a szöveget. Én azzal érveltem, hogy hagyjuk így, nagy dobás lesz. Végül átírták valami másra.
MN: A Pom Pom meséi a Ludasban futó sorozatából, a Jövő század állataiból nőtt ki. Volt, ami átkerült ezekből a lényekből a mesékbe?
SF: Már egy-másfél éve rajzoltam a lapba a sorozatot, minden héten kinyögve egy pár állatot. Sivó Máriának, a Corvina kiadó szerkesztőjének támadt az az ötlete, hogy mesekönyveket is lehetne ezekből csinálni, de kellett egy író, aki életet lehelne az ötletekbe. Mind a ketten Csukás Istvánra gondoltunk. Végül csak a Benzinszívó Szúnyog került át a Pom Pomba, az összes többi Csukás kitalációja.
MN: A Pom Pomban először Körmendi János volt Gombóc Artúr magyar hangja, utána Csákányi László. Kellett valamit alakítani a csokoládézabáló madár külsőségein a színészváltáskor?
SF: Nem kellett. Hihetetlenül profi színészek voltak. Csákányi is nagyon jó volt, de a Körmendi hangja nekem egy fokkal jobban tetszett. A színészválasztás a rendező, Dargay Attila érdeme volt.
MN: A Pom Pom meséi a Magyar Televízió megbízásából készült. A jogokkal ki rendelkezett?
SF: Egy ideig náluk voltak a jogok, aztán a rendszerváltás után született egy rendelet, amely visszaadta az alkotóknak a jogokat. De ha kivesznek egy kockát a rajzfilmből, az a televízióé. És ha ismétlik, akkor kap az ember néhány száz forintot. De mindennek, amit ezen kívül rajzolok, a joga az enyém.
MN: Csukás Istvánnal harmonikus munkakapcsolatot ápolt. A barátságukat sem a Lesbőltámadó Ruhaszárítókötél, sem a politikáról alkotott nézeteik nem tépázták meg?
SF: A Lesbőltámadó Ruhaszárítókötél csak ugratás volt a Pistától, hogy nesze, ezt rajzold meg. Én meg megrajzoltam. Mi soha két rossz szót nem szóltunk egymásról. És nem is gondoltunk. Egyszer azzal hívott, hogy most kössem fel a gatyám, mert írt egy színdarabot Gombóc Artúrról, ennek az egyik figurája pedig a Nulla Kilométerkő. Én terveztem a darabhoz a jelmezeket is, hát, valahogy megcsináltam. Politikáról pedig soha nem esett szó köztünk, pedig hát hetente, kéthetente beszéltünk. Így is néha, ha csöng a telefon, reménykedem, hogy a Csukás Pista hív, de hát hiába várom.
MN: Mint mondta, a hazai karikaturisták közül Kaján Tibor munkásságát tartja a legtöbbre, a külföldiek közül pedig a francia Sempét kedveli.
SF: Sempé filozófiai mélységekig hatol a rajzaiban. Kedves, jó munkái vannak. A könyvét a Saint Tropez-i nyaralókról különösen kedvelem.
MN: A francia karikatúrakínálat másik végén helyezkedik el, amit a Charlie Hebdo képvisel. Ismeri a rajzolóikat?
SF: Mellbe vágott a tragédia, különösen mert Wolinskit (Georges Wolinski karikaturista – a szerk.), aki ott volt az áldozatok között, személyesen is ismertem még Berlinből. Tudtunk egymásról, követtem a rajzait, valószínűleg ő is látta az enyémeket. Nagyon kedves ember volt. Én egyébként nem kedvelem, amikor a karikatúrák ennyire kigúnyolnak másokat, arra mindig is nagyon vigyáztam, hogy senkit se sértsek meg a rajzaimmal.
MN: Követi a hazai karikaturisták fiatalabb generációinak működését?
SF: Nem nagyon követem, mert én még mindig újságrajzolónak vallom magamat, és már csak nagyon kevesen vannak, akik még rendszeresen dolgoznak lapokba. Megszűntek a közös szerkesztőségek. A rajzfilmeseket látom néha, a kecskemétieket – nagyon ügyesek, nagyon jók.
MN: Most dél van. Ma már rajzolt?
SF: Még nem, de csak azért, mert későn szoktam felkelni. Eljön az ideje. Egyszerre két-három félét is rajzolok, de mivel most aktuálisan Dunakeszire (ahol Sajdik a gyerekkorát töltötte – a szerk.) várnak tőlem egy kiállítást, leginkább erre készülök. Azt a régi Dunakeszit szeretném megidézni, próbálok elmélyülni, igyekszem előkeresni az emlékeimben, mi lehetett a gyerekkoromban.
