rés a présen

„Átsétáltam tanítani”  

  • rés a présen
  • 2021. február 24.

Sorköz

B. Kádár Zsuzsanna történésszel beszélgettünk 

rés a présen: Jellemző a történészekre, hogy rendszeresen könyvet írnak?

Kádár Zsuzsanna: A Magyar Tudományos Művek Tára online adatbázisából világosan kiderül, hogy az olyan kollégákkal szemben, akik roppant gyakorisággal adnak ki köteteket, mint például 1956 szorgos kutatója, Eörsi László, vagy a nőtörténet nemzetközi szinten is látható professzora, Pető Andrea, meglehetős hátrányban vagyok. Eddig mindössze három könyvem jelent meg, és valamennyi a 21. században. A gyakoribb írástól az térít el, hogy 11 éve tanítok a Wesley János Lelkészképző Főiskolán, és felvállaltam Nagy Péter Tibor mellett a főiskola tudományos életének szervezését is. Egyébként jobban érdekel a puzzle darabkáinak az összerakása, mint a megírás. Persze mindig publikáltam különböző kutatásokhoz kapcsolódva, de dolgoztam munkacsoportokban, meg vezetek is munkacsoportot jelenleg: a Wesley-n a női adattárakat, szóval szeretek csapatban alkotni is.

rap: Hogyan kerültél „Iványiékhoz” tudományos munkatársnak?

BKZS: Egy ideig az Oltalom Karitatív Egyesület önkénteseként az akkor induló, Fair Play Roadshow társadalomérzékenyítő sportesemény-sorozatot szerveztem többedmagammal. Az Oltalom épületét kis belső folyosó köti össze a főiskolával, s átsétáltam tanítani egy olyan témában, amelyet az egyetemi éveimben kezdtem el kutatni: a cigányság társadalomtörténetét oktatom azóta is. 2015-ben talált meg a holokauszt-emlékév kapcsán egy új projekt, az Embermentők és mentettek a vészkorszakban. Ez a „szerelemgyermekem”, ha lehet így fogalmazni: azóta is rengeteget tanulok a még köztünk élő szemtanúktól, így fogadott be a Sztehlo Alapítvány kuratóriumi tagnak és nyitogathatom egy-egy újabb rétegét a holokauszttörténeteknek.

rap: A most megjelent Állam – párt – történetírás. A Magyar Munkásmozgalmi Intézet – az MSZMP Párttörténeti Intézete (1948–1989) című kötetedet kinek ajánlod?

BKZS: Ez a könyv egy letűnt egypártrendszerben fogant intézetről szól, amelynek három éven át, a rendszerváltásig magam is munkatársa voltam. Tisztában vagyok vele, hogy ha a kutatási folyamatnál segítségül hívott 87 interjúalanyom szavaiból „raktam volna össze”, talán sokkal humorosabb és intimebb olvasmány lenne. Viszont a fiatalabb generációnak már nem mondanak semmit ezek az anekdoták, így a szigorúbban vett tudományos leírást tartottam célravezetőnek, talán így hasznosabb nekik.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.