„Az utókorhoz szólnak”

Vajda Júlia szociológus, pszichológus

Az Ott, akkor… – Túléléstörténetek a soából címmel megjelent könyvében a túlélők elbeszélt élettörténetén keresztül próbálja maga is megérteni s aztán velünk is megértetni a soá élményét. Ennek kapcsán beszélgettünk interjútechnikáról, előítéletekről és az emlékezet formálásának fontosságáról is.

Magyar Narancs: Tudott, hogy nem szereted a holokauszt szót, a címben is ezért szerepel a soá.

Vajda Júlia: A holokauszt égő áldozatot jelent. Az áldozat szóhoz pedig egy másik értelmezés is odatapad. Szerintem viszont nagyon fontos, hogy semmiképp nem tekinthetünk úgy ezekre az emberekre, mint akiket valaminek az oltárán feláldoztak. Ezért nem szeretem ezt a terminust. A héber soá egyszerűen vészt jelent, amit adekvátnak érzek.

MN: A könyv interjúi a narratív technikával készültek. Mit takar ez?

VJ: A módszer lényege, hogy félretegyük azt a hozzáállást, amivel a szociológus általában a tárgyához közelít, azaz az előfeltevéseket. Főképp azt, hogy kérdezőként előre tudjuk, mit kell megkérdeznünk. A szociológiában gyakran használt strukturált vagy félig strukturált interjúk abból indulnak ki, hogy a kérdező tudja, hogy mik a témában a fontos kérdések, így tudja, mi az, amit meg kell kérdeznie. De egy élet története nem ilyen. Még akkor sem, ha nem vetül rá a soá árnyéka. Én nem tudhatom kitalálni a másik életével kapcsolatban a releváns kérdéseket. A narratív interjús módszer egy pszichológustól ered, és ez nem véletlen. Egy analitikus szemléletű pszichológus ugyanis soha nem konkrétumokról kérdezgeti a hozzá megérkező pácienst, hanem elmesélteti vele, hogy miért is jött. Én is ezt teszem a pácienseimmel. A túlélőket pedig azzal keresem meg, hogy meséljék el a történetüket. Nem okoskodom, és nem akarom kitalálni, hogy mik voltak a nekik fontos momentumok. Ennél a módszernél, miközben az alany mesél, mi jegyzetelünk. Mindent feljegyzünk, amit nem fejt ki részletesen, és utána ezekre a hiányokra kérdezünk vissza. A legvégén, ha esetleg még mindig hiányérzetünk marad, feltehetünk más kérdést is. De nem szabad nyomást gyakorolni, kényszeríteni senkit, hiszen annak is oka van, ha valaki valamiről nem beszél. Mérlegelni kell, megéri-e egy olyan dologba belemászni, amiről ő nem akart beszélni.

MN: Képzett pszichológus vagy.

VJ: Nem ezen múlik. Tanítom is a narratív interjúzást, és tapasztalom, hogy a szociológus hallgatóknak is jól átadható a módszertana, amit az is mutat, hogy a könyvben több interjút az általam képzett fiatalok készítettek. Tény, a bizalmat meg kell teremteni, de ha sikerül megszólítanod az alanyodat, ha látja, hogy a saját tempójában, bizalmas légkörben és szabadon beszélhet, pszichoterápiás mélységekbe tudunk menni. Egyetlen hátránya talán, hogy sokszor nagyon sokáig tart egy-egy interjú. Az átlaghossza a túlélőkkel készült interjúimnak, amelyeket részben a tanítványaim készítettek, öt óra, de van, akivel több ülésben csaknem húsz órán át beszélgettünk. A „hagyom mesélni” nagy engedély, tényleg addig soha ki nem nyitott ajtókat tár ki. Lehet is érezni, hogy mikor kezd el egy-egy történet kibomlani. Amikor már a mesélő nem a bevált paneljeit mondja, nem a sokszor elmondott sztorit ismétli, hanem addig talán soha el nem mesélt élményekbe merül bele. Azt tapasztalom én is, a kollégák is, hogy az ilyen mesélés megkönnyebbülést okoz: talán egy olyan vallomástevőm sem akadt még, aki ne köszönte volna meg a végén a lehetőséget. Felszabadító hatással volt rájuk.

 

Fotó: Németh Dániel

MN: A könyvnek keretet ad Matild néni története, aki félt a beszélgetéstől: ahogy mondta, az előző, a Soá Alapítványnak tett megszólalását traumaként élte meg.

VJ: A Soá Alapítvány félig strukturált interjúkat használt. Előre meg volt szabva a beszélgetések struktúrája, azaz három egyenlő harmadra bontva kellett szólni mindegyiknek arról, mi történt az üldöztetés előtt, alatt és után. Ez önmagában is nonszensz, és az lett a következménye, hogy a vallomást tevőt sokszor egyszerűen megszakították, kizökkentették. Már csak azért is, mert úgy gondolták, szemben az én megközelítésemmel, hogy a „tények” a fontosak, az élmény nem igazán érdekelte őket. De hát honnan tudhatnánk, hogy egy másik ember mit érez sorsfordítónak? Egyikünk sem élte át, amit ő, és akkor is kevés a tudásunk a soáról, ha az összes szakirodalmat elolvastuk. Ezért is Ott, akkor… a cím. Szerintem ezen kell gondolkodnunk, tulajdonképpen állandóan: hogy én mit csináltam volna ott, akkor. Fájdalmas érzés volt, amikor a lányom megkérdezte tőlem, miután meséltem neki az anyáról, aki elette a gyereke elől a lágerban a kenyeret, hogy én mit csináltam volna. Nem tudom, feleltem. Szörnyű érzés volt. Iszonyú jó lett volna teljes meggyőződéssel azt mondani, hogy én bizony nem enném el az ételt a gyerekem elől. De nem mondhatom, mert nem tudhatom.