magyarnarancs.hu: A most megjelent Az utolsó magyarok című köteted első novellájában egy „nemalkotói” ösztöndíjról írsz, aminek az a célja, hogy az írók ne írjanak, ugyanis túltermelés van és sok a középszerű alkotás. Tényleg így van?
Cserna-Szabó András: Mindig is így volt. Ami egy korszakból később fönnmarad – ötven, száz vagy ötszáz év múlva –, elenyésző töredéke annak, ami megjelenik. Ha jól működik az irodalom, és nincs valamilyen módon felülről szabályozva, korlátozva, akkor szerencsére túltermelés van. Sőt, már a Kádár-rendszerben – amikor az irodalmat felülről szabályozták, némileg korlátozták is (pl. a fiatal írók „késleltetése”) – is hihetetlen túltermelés volt. Valószínűleg így működik ez a dolog, kell ez az óriási dömping, hogy a kevés remekművek megszülethessenek.
Gondoljunk bele, milyen furcsa lenne, ha egy nagy szépirodalmi kiadó azt mondaná, mostantól tíz évente csak egy regényt adunk ki, a Remekművet.
Most is, mint minden irodalmilag szerencsés korszakban, óriási túltermelés folyik, rengeteg író működik. Csak egy példa. Az a folyóirat-struktúra, ami még a rendszerváltás előtt alakult ki (minden megyeszékhelynek van egy irodalmi lapja, Pécsnek a Jelenkor, Szegednek a Tiszatáj, Debrecennek az Alföld stb.), nagyrészt még ma is működik, sőt sok új folyóirat is született, nem is beszélve az internetes irodalmi fórumokról. Ezeket minden hónapban tele kell pakolni irodalommal. Hihetetlen mennyiségű irodalom jelenik meg ezeknek a folyóiratoknak köszönhetően. Ez bődületes mennyiségű betű! És akkor még a könyvekről, kiadókról nem is beszéltünk! Vagy még egy példa. Nem lehet annyi „íróiskolát” nyitni, hogy ne legyenek dugig. Rengetegen szeretnének írók lenni, amin én mindig meglepődöm. Én örülnék, ha nem lennék az. Ha bármi máshoz értenék, biztos, hogy nem írnék.
magyarnarancs.hu: Miért?
Cs-SzA:
Mert szerintem szörnyű dolog írónak lenni. Pszichésen is nagyon kemény meló, nem véletlenül van ennyi lelkibeteg és függő ebben a szakmában. Gyakorlatilag egész nap ülsz egy szobában egyedül és a saját lelkedet boncolod.
Nincs főnököd, aki megszervezi a munkádat, kijelöli a feladataidat, eldönti, jól dolgoztál-e. Nincsen beosztottad, akinek kiadhatnád a dolog egy részét. Egyedül vagy, csak te dönthetsz. Mindent neked kell kitalálni, mindent neked kell megvalósítani. Senkire nem foghatod rá a hibáidat, senki nem segíthet. Totális magány. Nincs csapatépítő buli, tizenharmadik havi fizetés, borravaló, cigizés a kollégákkal kávészünetben.
magyarnarancs.hu: Ez kicsit sem jó? Van aki örülne ennek.
Cs-SzA: Amikor az ember például regényt ír, bemegy egy barlangba, és nagyrészt elveszíti a külvilággal a kapcsolatot. Másképpen sajnos nem megy. Amikor egy ún. „íróiskolában” találkozom emberekkel, akik írók szeretnének lenni, a magam részéről mindig elcsodálkozom, hogy biztos egzisztenciával, jól fizető állással rendelkező polgárok miért vágynak erre a minden szempontból bizonytalan és lélekőrlő állapotra. Néha eljátszom a gondolattal, mi lenne, ha nekem is „biztos egzisztenciám” lenne. Mindig arra jutok, hogy ha lenne pénzem, abban a pillanatban beszüntetném az írást.
magyarnarancs.hu: Tényleg?
Cs-SzA: Nem tudjuk, mert soha nem volt még annyi pénzem, amennyi elég lett volna, tehát mindig írnom kellett.
magyarnarancs.hu: A kezdő novelládban egymillió a havi „nemalkotói” ösztöndíj. Az elég lenne, hogy abbahagyd?
Cs-SzA: Írás közben sokszor más konklúzióhoz jut az ember, mint az életben. A kezdő novellában minden problémámat megoldja a havi egymilliós nemalkotói ösztöndíj. Majd folytatódik a könyv azokkal a történetekkel, amiket a nemalkotói ösztöndíj alatt alkottam. Tehát az „írásdühöm”, a legerősebb függőségem mindent legyőz.
magyarnarancs.hu: És mi lennél, ha nem „kellene” írónak lenned?
Cs-SzA: Gyönyörű, változatos, színes, hasznos, társas életet élnék. Csinálnék például egy kocsmát vagy fogadót, ahol a rég elfelejtett rusztikus magyar és balkáni konyha fogásai és híres irodalmi ételek lennének az étlapon (tűz, parázs, füst, bogrács, grill, kemence stb.) Lemezboltot nyitnék (csak bakelit). Sokat ülnék az OSZK-ban, és összeraknék egy magyar gasztronómiatörténetet. Borítókat terveznék. Az asztalosmunka, a szobafestés, a kertészkedés vagy a sörfőzés is érdekelne – sajnos, egyikhez sem értek.
magyarnarancs.hu: Az egyik novelládban említed, hogy minden írónak van alkotói válsága, de neked sosem volt. Ez tényleg így van?
Cs-SzA: Nem, ez hazugság. Sokszor vannak olyan időszakaim, amikor vagy nem találok új témát, vagy elakadok valamiben. A gasztronómia ilyenkor sokat segít, mert amikor nem tudok írni, akkor ez mindig ott van nekem. És hihetetlenül élvezem a gasztrotörténeti kutatásokat. Leggyakrabban akkor tör rám az „alkotói válság”, miután befejeztem egy könyvet. Hiába tettem ki az utolsó pontot, a könyv még dolgozik bennem, nem akar „kimenni” belőlem. A Zerkót öt-hat évig olvastam-írtam, és addig az V. században éltem, kellett egy kb. év, mire kikecmeregtem belőle. Aztán van úgy, hogy kerget egy téma, de te folyamatosan menekülsz előle. Engem most egy ilyen téma ért utol, már nem menekülök, de sokáig futottam a feladat elől. Szinte soha nem írtam személyes dolgokat, úgy értem családi, magánéleti témájú szövegeket.
Az ún. „valóság” nem nagyon érdekelt soha, nekem mindig csak egy pici valóságtrambulin kellett, onnan aztán elugrottam.
Bächer Iván azt mondta, kétféle író van: a kitalálós író, meg a blogger. Ő volt a blogger, én meg a kitalálós író.
magyarnarancs.hu: Az önéletrajz írásnak ma van egyfajta divatja. Ilyesmin dolgozol te is?
Cs-SzA: Nem saját magamat, hanem az anyai nagyanyámat írom. Meg a nagyapámat, meg a két anyámat, meg a Csernákat. Az anyám Ingolstadtban született, amerikai hadifogságban. A nagyapám hadiorvos volt, ’44-ben Kecskemétről Budára, Budáról Ingolstadtba telepítették át a hadikórházat, ahol szolgálatot teljesített. Az anyám először megszületett ’44 karácsonyán, aztán 29 nap múlva meghalt, de ’46 januárjában újra a világra jött ugyanazzal a névvel: Ester Elizabeth von Vasarhelyi. Amikor ötvenéves lettem (márciusban), felkerestem a családom ingolstadti helyszíneit, és ez elindított bennem valamit, áttört egy gátat, azóta ezt írom gőzerővel. Szerencsém van, mert apám hihetetlenül részletes családfakutatást végzett, rengeteg anyagom van. Csak követnem kell a szálakat.
magyarnarancs.hu: Az ösztöndíj kapcsán eszembe jut a Térey-ösztöndíj, ami akkoriban nagy port kavart. Miért fogadtad el?
Cs-SzA: Én már a második vagy a harmadik szórásban voltam benne, amikor már volt egy ösztöndíj bizottság, ha jól tudom, Bazsányi Sándor volt a vezetője, mindenesetre biztosan benne volt, az ő neve például nekem garancia volt, hogy szakmai döntés született. Megnéztem a neveket is, hogy kik kapták rajtam kívül, ez is vállalható volt, úgy éreztem, nem keveredek korpa közé.
magyarnarancs.hu: Ha a kezdetekkor lettél volna a listán, akkor is így döntöttél volna?
Cs-SzA: Nem tudom, szerencsére akkor nem kerültem döntési helyzetbe. Lehet, hogy nem, mert számomra tökéletes volt a káosz Térey-ügyben, abszolút nem láttam át, hogyan működik ez, hogy akkor most ki jelölt kit (nagyjából mindenki mindenkit), és ki dönt, és főként milyen szempontok alapján. Tulajdonképpen örültem, hogy ebből kimaradtam. Miközben a Térey-ösztöndíj alapgondolatát nagyon is helyeseltem, hogy legyen egy támogatás a középnemzedék számára, ami kicsit elárvult, mert elég sok támogatás/díj van fiatal és idősebb íróknak, de a középgeneráció valahogy légüres térbe került. Az idősebb íróknak a Kossuth-díjtól a Digitális Irodalmi Akadémiáig (DIA) sok minden van. A DIA-t nem támadták soha úgy, mint a Téreyt, pedig az a pénz is ugyanonnan jön, csak a DIA tagjait nem egy bizottság jelöli ki, hanem a régi tagok választják az újakat. (Ha még így van, sajnos nem követem.) Ezen is lehetne vitatkozni, hogy ez mennyivel objektívebb, politikamentesebb, „igazságosabb” módszer. Van igaz módszer?
Az irodalom szubjektív dolog, nem olyan, mint a versenyúszás. Olyan bizottság sose volt és sose lesz, ami teljesen objektív, mindenkinek tetsző döntést tud hozni.
Ma általában az van, hogy aki valamit kap, az azt mondja, megérdemeltem, és különben is, ez az adófizetők pénze. Ha más kap, akkor azt mondja: na, ez is lefeküdt nekik, elfogadta a júdáspénzt. Én azt az elvet követem, hogy mindent elfogadok, és azt mondom, hogy ha cserébe valamit kérnek, ami nekem zsenánt, akkor majd visszaadom. A József Attila-díjamat például még Hiller minisztertől vettem át. És egyébként még soha nem kért senki semmi „irodalmon kívülit” tőlem cserébe egy díjért. Hiller se kérte, hogy vegyek részt az MSZP kampányában, és Demeter Szilárd se, hogy támogassam a Fideszt. Nagyon szívesen választanám az állami támogatás helyett a magándíjakat, de hát ilyenek gyakorlatilag nincsenek, vagy alig vannak. Az pedig csak ábránd és délibáb, hogy egy író működhet teljesen politikamentes térben. Ha meghívnak egy fesztiválra, egy könyvvásárra, egy művelődési házba, egy iskolába, egy könyvtárba stb., akkor most nyomozzak, hogy a honoromat honnan kapom, milyen pártállású az igazgató, milyen pénzekből valósul meg a rendezvény...
magyarnarancs.hu: Mennyire van átpolitizálva az írótársadalom? Vannak ebből konfliktushelyzetek?
Cs-SzA: Én nem nagyon járok írók közé, ha nem muszáj. Tagja vagyok ugyan a Szépírók Társaságának, de az üléseken nem szoktam részt venni. Szokás ezt harsogni, hogy teljesen átpolitizált, két részre szakadt az írótársadalom, de én ezt nem nagyon érzékelem. Mondjuk, nem is találkoztam még az „írótársadalommal”, csak X és Y írókkal szoktam. X-nek olykor más a politikai véleménye, mint Y-nak, de szerintem ez normális. És összehasonlítási alapom sincs, nem tudom, hogy a pékek, az ácsok vagy a szoftvermérnökök mennyire vannak átpolitizálva. Persze ez egy fura, sőt feszültségeket generáló helyzet, hogy a pénz jobbról jön, a kánon pedig bal oldalon készül. Ettől sokan frusztráltak. Én inkább attól vagyok frusztrált, ahogy az ideológiák (jobbosak és balosak is) beszivárognak az irodalomról való beszédbe. Sőt, gyakran már nem az irodalomról beszélnek az irodalom kapcsán, hanem arról, hogy az a saját társadalmi hitüknek mennyiben felel meg. Sokan felháborodtak Nádas meg nem kapott díján, hogy az ideológiai szempontok nyíltan felülírták az esztétikai érveket. Nem tudom, ezen miért lepődtek meg ennyire, régóta ez folyik. Engem hihetetlenül idegesít például, hogy rengeteg olyan kritikát olvasok, amiben nincsen irodalmi szempont. Mintha nem is egy irodalmi művet elemezne a kritikus, folyamatosan ideológiai és politikai rendszerek szerint közelít a könyvhöz. Volt olyan kritikus, aki azt írta, hogy micsoda dolog az, hogy nincs közélet a regényemben, hogy közélet helyett a mindennapi tapasztalatainkat próbálom irodalommá gyúrni. De hát nekem nem közéleti tárcát kell írnom, hanem novellát és regényt. Nekem nem egy igazságot kell képviselnem, nem ez a dolgom. A regény a többszólamúságnak, a többigazságnak a műfaja. Az a regény, ami egy igazságot képvisel, didaktikus, az propagandaregény, az termelési regény. Nem irodalom. Az irodalom nem a propagandának az egyik alműfaja.
magyarnarancs.hu: Ezek szerint olvasol kritikát.
Cs-SzA: Persze, hazudik minden író, aki azt mondja, hogy nem olvassa a könyvéről írt bírálatokat.
Mindenki olvassa, és mindenki szomorú, amikor szart írnak róla, és mindenki Balzacnak érzi magát, amikor megdicsérik, mert az írónál hiúbb dög nincs a világon.
Ráadásul itthon a 90-es évek óta eluralkodott egy olyan kritikusi hangnem, ami irodalomkritika címen a szerző nyilvános sárba taposását műveli, vagyis nem egy adott művet értékel, hanem – ha nem illik bele a mű a komfortzónájába – akkor a szerző és életműve megsemmisítését tűzi ki célul, az eszközökben nem válogatva, személyeskedésektől sem mentesen és istentudattól mámorosan. Ezeket egy idő után az író megtanulja feldolgozni. Vagy felköti magát.
magyarnarancs.hu: Olvasod a kortársakat?
Cs-SzA: Egy időben nagyon sokat olvastam kortárs szerzőktől, már csak azért is, mert tíz évig voltam a Hévíz folyóirat prózaszerkesztője.
magyarnarancs.hu: Miért nem vagy már ott?
Cs-SzA: Szerintem egészséges, ha néha váltás van, és nem ugyanaz az ízlés uralkodik évtizedeken keresztül. Együtt dolgoztam két nagyon tehetséges fiatal költővel, Fehér Renátóval és Vajna Ádámmal, már ők csinálják a lapot, nagyon másképpen, mint ahogy mi csináltuk, de ez így van rendjén. Régebben sokkal jobban érdekeltek a kortársaim, és sokkal több időm is volt rájuk. Ma már kevés kortárs dolgot olvasok el. Tavaly mindössze négy-öt könyvet az össztermésből, köztük Kácsor Zsolt és Vida Gábor új regényét. Van egy polcom, amin azokat a könyveket gyűjtöm, amiket szeretnék elolvasni, de nem tudom elolvasni őket, mert folyamatosan ahhoz kell olvasnom, amit éppen írok. Most éppen Ingolstadthoz olvasom a különböző Faust-verziókat, a Frankensteint és mindent az illuminátusokról, miközben legszívesebben Horváth László Imre Rosseb című új regényét falnám. Nem mintha a Faustok olyan rosszak lennének…
magyarnarancs.hu: Ha meglátom a legújabb könyvedet, ezzel a címmel, hogy Az utolsó magyarok, arra gondolok, hogy ez a kötet közéleti kérdésekkel is foglalkozni fog. Ez szándékos volt?
Cs-SzA: Ha közéleti kérdések alatt aktuálpolitikai fejtegetéseket értesz, akkor ki kell ábrándítsalak, ilyenek nincsenek benne. Ez egy novelláskönyv. Márai szerint az író ne politizáljon a szó „krajcáros” értelmében, ezzel így egyet is értek, de azért minden jelentős próza egyik fő témája a társadalom jelenideje. Van ebben a kötetben olyan novella, mely a háború kellős közepébe került ukrajnai magyarokról szól, egy másik a modern nyugati társadalom egyik alapélményéről, az unalomról, amiről ugyan hajlamosak vagyunk megfeledkezni, de például a Covid rendesen az arcunkba tolta. Az utolsó magyarok című novellában az utolsó magyar nő és az utolsó magyar férfi az utolsó útjukon beszélgetnek. Az egész könyvet áthatja egyfajta apokaliptikus hangulat, nyilván azért, mert nem is lehetne másképp, hiszen éppen egy világvége szélén csücsülünk. Ez is egy társadalmi kérdés egyébként, egy egész nyugati civilizáció csinál úgy, mintha az a rendszer, amiben élünk, fönntartható lenne, miközben tudjuk, hogy nem az. Ennek a társadalomnak az a működési elve, hogy folyamatosan növelni kell a fogyasztást, ehhez aztán folyamatosan növelni kell a termelést is. Mindenki tudja, hogy ez az egész nem fenntartható, nem visszafordítható (nem is akarja komolyan visszafordítani senki), hogy közel a vég, de úgy csinálunk, mintha minden oké lenne, van itt egy csomó vészmadár, károgjanak, addig én veszek még egy okostelefont és egy Big Macet, most lesz ám csak gyönyörű az élet! Hogy ebben még 5 év van, 50 vagy 500, nem tudom. De könnyen lehet, hogy tényleg mi vagyunk az utolsó magyarok.
magyarnarancs.hu: Milyen a magyarsághoz való viszonyod?
Cs-SzA: Ez a viszony a munkám, ezzel a viszonnyal foglalkozom napi sok órát. A magyar nyelvű mondataimat kalapálom, régi és új magyar emberekről írok, a magyar gasztronómia történetével foglalkozom stb. Ez utóbbi például egy nagyon szomorú történet, mert a magyar konyha elengedésével az identitásunk egy részéről is lemondtunk. Szóval nekem ez a munkám egyfelől, másrészről eszembe jut az a Bojtár-szöveg [Bojtár Endre irodalomtörténész - a szerk.], amit Esterházy idéz A halacska csodálatos élete című könyvének elején: „Kelet-Európával foglalkozom. Ez a hányaveti kijelentés ugyanolyan, mintha az ütött-kopott, rozsdafoltos fürdőkádba zárt, s szenteste kivételével némaságra kárhoztatott halacska így szólna: a fürdőkáddal foglalkozom.” Szóval azt gondolom, erről a fürdőkádról sok magasztos és sok alantas dolgot összeírtam már.
magyarnarancs.hu: Többnyire a múltról írsz, de mi van a jelennel?
Cs-SzA: Szerintem elég sokszor írok a jelenről is, ennek a kötetnek például a nagy része jelenidejű történet, sőt van benne három jövőidejű is. Amikor a múltról írok, akkor sem történelemkönyvet írok, hanem csak felhasználok bizonyos történelmi kulisszákat a történetekhez. Elsősorban nem a múlt érdekel akkor sem, mert Lukács György óta tudjuk, hogy a történelmi regény is csak akkor érdekes, ha a jelenről szól. Másrészről azt gondolom, hogy igaz az a közhely, ami szerint a múlt nélkül nem érthetjük a jelent. És a mi fürdőkádi múltunk egy elhallgatott múlt, a halak némasági fogadalmat tettek. Egy hallgatáskultúrában nőttünk fel, a nagyszüleink kedélyes anekdotákkal maszatoltak, a lényeges dolgokat mind elhallgatták. Most pont egy ilyen könyvben vagyok, próbálom összepuzzlézni, kik voltak az anyai nagyszüleim. Úgy érzem, ezt a melót nem lehet megúszni ahhoz, hogy továbbmenjünk, tudnunk kell, mire építünk. Miért kell bocsánatot kérnünk, és mire kell büszkének lennünk.
magyarnarancs.hu: Miért fontos neked Kolozsvár? Írtál ott huzamosabb ideig, ha jól tudom.
Cs-SzA: Mert kicsit én is kolozsvári vagyok, tekintve, hogy apám 1943-ban és a nagyapám 1914-ben Kolozsváron született. Sokszor járok arra most is, de 2012-ben fél évig éltem ott egy ösztöndíjjal, folyamatosan könyvtárban, levéltárban, kocsmában ültem, és kolozsvári történeteket írtam, amikből aztán nem lett regény, de lett jónéhány novella. A kolozsvári nagyapám története is egy szanaszét hallgatott sztori, de ennek a megírására még nem értem meg. Egyébként azt hittem, Cserna nagyanyám történetének megírására sem vagyok kész, sőt úgy gondoltam, lehet, hogy sosem leszek kész, de ez nem baj, majd kitalálok valamit. Elugrom a valóságtrambulinról. De aztán ez a sztori rám törte az ajtót, és kiabált velem. Nagyon furcsa, mert most mégiscsak a saját nevemről írok. Nem a születési nevem ugyan, 22 évesen vettem fel.
magyarnarancs.hu: Miért?
Cs-SzA: Azt éreztem, nemcsak az apám ágához, a Szabókhoz tartozom, hanem a meglehetősen balsors tépte Csernákhoz is, nagyanyám családjához, akik a háború előtt nagybirtokosok voltak Szentesen. Praktikus, ám igazságtalan dolog, hogy egy gyerek csak az apja nevén van, miközben én pont annyira vagyok Szabó, mint Cserna, Vásárhelyi, Mátéffy, Kispál, Benes stb. Szokták kérdezni, hogy a Cserna művésznév-e. Nem az. Még azelőtt vettem fel, hogy művésznévre szükségem lett volna. A Cserna és a Szabó közötti kötőjelhez azért ragaszkodom, mert az egy híd, ami összeköt két teljesen más világot a nevemben. Nagyon leegyszerűsítve Erdélyt a Barbaricummal.
