| Horatius: Leuconoéhoz Kedves, csak ne kutasd, tudni tilos, hogy nekem és neked Mit szánnak, mi jövőt isteneink, kár Babylon sötét Számításait is kérdeni. Jobb tűrni, akármi lesz. Vagy még több telet is ad Jupiter, vagy soha látni már Nem fogjuk, ha a zord téli vihar zúg el a tengeren: Szűrd meg bölcsen a bort, balga reményt tilt az irígy idő Hosszan szőni. Amíg szánkon a szó, már tovatűnt a nap: Élvezd, míg teheted; holnapokat, Leuconoe, ne várj.
(Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása) |
A költők ércnél maradandóbb emlékművén talán azok neve áll a legfényesebb betűkkel, akiknek egy-egy sorából szállóige, szlogen lett. „Összeköti a kellemest a hasznossal”, „vajúdnak a hegyek”, „a kimondott szó nem tér vissza” – a Horatius-idézetek közül messze az a leghíresebb, amelyet latinul talán még többen is tudnak, mint magyarul: carpe diem. Ez a Leuconoéhoz írt versben szerepel, és így szokás fordítani: „élj a mának”. Ez szép tömör, ráadásul az Amorf Ördögök dalszövege szerint szerencsésen folytatható ezzel: „…ne a mamának”, de hiányzik belőle a gyümölcs leszedésének – ezt jelenti a carpo ige – képzete, amit talán pontosabban adna vissza egy ilyesféle fordítás: „harapj bele a mába”.
Az értelmezői hagyomány, bizonyára a felszólítások tartalma és határozott hangja miatt, a verset valamiféle tanácsadó darabnak tartja – Trencsényi is így fordítja –: nem szabad a jövőt kutatni, mert az bizonytalan, homályos, sötét, sőt talán veszélyes, inkább élvezzük bölcsen a jelent, amíg van rá mód. Csakhogy ez így elég tankönyvízű. Berzsenyi szebben mondja, éppen a Horác című versének végén, de az ő stílusában is van valami iskolamesteres: „Holnappal ne törődj, messze ne álmodozz, / Légy víg, légy te okos, míg lehet, élj s örülj. / Míg szólunk, az idő hirtelen elrepül, / Mint a nyíl s zuhogó patak.” Legyünk vígak, okosak, örüljünk – mintha ez csak így menne.
Ha jobban akarjuk érteni a verset, érdemes felidézni a finnyás megjegyzést, amivel Goethe Horatiust illette: „borzasztóan reális”. Ez azt is jelenti, hogy a versei gyakran konkrét szituációt jelenítenek meg, vagy azokból indulnak ki. Amikor például az Agrippának, Augustus barátjának és legfőbb hadvezérének ajánlott vers úgy kezdődik, hogy „Majd megír Varius” (Scriberis Vario), akkor nyilván arról van szó, hogy a címzett már régóta rághatta a költő fülét, hogy Maecenas, Augustus, Vergilius és a többiek után végre róla is írjon valamit. Vagy amikor egy vers elején az olvasható, hogy „jókedvű használatra tervezett boroskupákkal csatázni barbár dolog” – Natis in usum laetitiae scyphis / pugnare Thracum est –, akkor nyilvánvaló, hogy a műszubjektum épp egy verekedéssé fajuló ivászat kellős közepébe csöppent bele.
Ez a vers tiltással kezdődik. Márpedig mi másért tiltaná meg a megszólaló a nőnek, hogy a közös jövőjük iránt érdeklődjön (a latin ige, a quaesieris ebben az összefüggésben nem annyira kutatást, hanem kérdezést jelent), ha nem azért, mert Leuconoe éppen ezt firtatja? „Édesem, ugye, örökké szeretni fogsz?” És amikor a nő nem kap választ, mi mást tehetne, mint hogy elkezdi a horoszkópjaikat összehasonlítgatni? A „Babylon számításait kérdeni” (a latinban nem szerepel a „sötét” jelző) éppen ezt jelenti.
De a férfinak még ez is sok. Neki mások a szempontjai: jaj, hát minek annyit foglalkozni a jövővel, lesz, ami lesz. Vagy ahogy Horatius mai utódai mondják: „che sarà, sarà”. De itt el is unja az elvont érveket, ha ugyan érvek ezek, és a körülményekre fordítja a szót: „Most nézd meg, milyen pocsék idő van. Ráadásul jövőre talán még ebben sem lesz részünk, mert lehet, hogy a következő telet meg sem érjük.”
Hát, igen, végül is minden lehetséges. És mintha a vers itt fordulna be a célegyenesbe, amely végképp nem a filozófusok olvasólámpájának méla és halvány fénykörébe vezet.
„Szűrd meg bölcsen a bort” – a fordításban ez egy pillanatra megakaszt.
Hogyan kell „bölcsen” bort szűrni? A latin eredeti eligazít: ez két felszólítás, amit a fordító egyberántott. Vina liques – azaz „szűrj bort”, amit ma úgy mondanánk, hogy „nyiss ki egy üveggel”, vagy „tölts”, hiszen a pincetechnika sokat fejlődött az utóbbi kétezer évben, és a bort ma már nem kell fogyasztás előtt megtisztítani az üledéktől. A másik felszólítás: sapias. Ez nem holmi mély „bölcsességre” utal, hanem a józan észre. Martialis egyik epigrammájában kétszer is előfordul: „Nubere vis Prisco. Non miror. Paula, sapisti. / Ducere te non vult Priscus. Et ille sapit.” Azaz: „Feleségül akarsz menni Priscushoz. Nem csodálkozom. Paula, okos vagy. Priscus nem akar elvenni. Ő sem hülye.”
A homo sapiens sem „bölcs” embert jelent, hanem csak eszest. A sapias jelentése tehát: „legyen eszed”. Vagyis ne butáskodj, hagyd abba a jövőről való faggatózást, és inkább igyunk, hiszen „balga reményt tilt az irígy idő hosszan szőni”. Egy kicsit ez is túl van stilizálva, ahogy az egész fordítás: Babylon számításai, ahogy már volt róla szó, a latinban nem „sötét”-ek, a remény nem „balga”, és nincsenek olyan keresett szórendek sem, mint a „soha látni már”, sem olyan alliterációk, mint a „bölcsen a bort” vagy a „szánkon a szó”. Egyáltalán, a magyar változat határozottan bölcselkedőbb és bensőségesebb, mint az eredeti (a latinból például hiányzik a nő „kedves” megszólítása). Mindezt talán a fordítás születésének a körülményei magyarázhatják: 1940-ben jelent meg, amikor a jövő fenyegető bizonytalanságára talán tényleg csak a két ember bensőséges kapcsolata jelenthetett pillanatnyi gyógyírt.
Ami tehát a hosszú reményt illeti, a latin körülbelül azt mondja róla: „vágj neki rövid szárat” (spatio brevi spem longam reseces). „Amíg szánkon a szó, már tovatűnt a nap” – ez nagyon szép, nagyon berzsenyis, de a felstilizálás mintha elfedné a közlés közvetlen jelentését. Dum loquimur, fugerit invida aetas – vagyis amíg itt beszélünk, az irigy idő csak rohan.
Mert ha nem lett volna már az első soroktól fogva világos, legkésőbb itt kiderül, hogy a hosszú távú kapcsolat reményét ápoló Leuconoéval szemben a lírai én más terveket dédelget – és ezeknek az elképzeléseknek a központjában nem az elvont filozófiai eszmecsere áll.
Azaz: elég a fecsegésből! Vagy ahogy egy kétezer évvel későbbi dalnok megfogalmazta: „Come on baby, light my fire”.
____
A Sorköz a Narancs új irodalmi-könyves magazinja, ahol ugyanúgy szó eshet Marilyn Monroe-ról és az Ulysses-ről, akár mindjárt a beköszönő írásban, vagyis itt.
