Kedves Olvasónk!
Ez a cikk a Magyar Narancs 2021. március 25-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.
Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.
A magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk.
Visszavárjuk!
A szerk.
Arany János: Daliás idők
(első dolgozat [1849–1853], ötödik ének)
Sajátos helyet foglalnak el Arany költészetében ezek a strófák – meg még az előző négy, de azok nem fértek ide –, különleges, félreeső helyet. A walesi tartomány, a kopár szík, a radványi sötét erdő vagy a Margit-sziget mellett akár úgy is lehet ezt a rövid részletet tekinteni, mint az életmű homályos, fülledt szeparéját.
Azt hiszem, nincs még egy jelentős költő, főleg nem ilyen terjedelmi dimenziókban, akinek életműve annyira nélkülözné a szerelem kifejeződésének azt az alanyi közvetlenségét, amelyet oly jól ismerünk Balassitól Csokonain, Petőfin, Adyn, József Attilán, Szabó Lőrincen és Radnótin át, mondjuk Petri Györgyig.
Arany erotikája? Érdemes ízlelgetni ezt a kifejezést: elsőre olyan önellentmondásnak tűnik, mint a forró jég vagy a hideg tűz.
„Jodokot én éjjel megölöm az ágyban, / Mert nem tudok érted hova lenni vágyban – búgja a fellobbant szerelmében testvérgyilkosságra vetemedő Jodovna, Toldi mélységes pincebörtönének sötétje fölé hajolva, s a szenvedélynek, ha nem is ilyen bűnös és képtelen helyzetű, de ekkora hőfokú és erejű kitörésével nemegyszer találkozunk Arany eposzaiban, még nők részéről is, bár itt kizárólag nem-magyar nők ragadtatják magukat ennyire” – írja Vas István a Nehéz szerelem Félbeszakadt nyomozás című részében.
Sumonyi Zoltán Vitéz Nagyfalui Toldi Miklós szerelme és egyéb kalandjai című esszéjéből azt is lehet tudni, hogy amikor „nem-magyar nők”-ről volt szó, Vas kikre gondolt. Egy interjúban ugyanis „hosszan idézte a példákat, s főleg a Toldi szerelméből”, és megemlítette az itt idézett epizódot is.
Tudtommal még egy költőnek tűnt fel ez az Arany egész költészetében egyedülálló jelenet: aligha tűnik kézenfekvőnek, de Pilinszky volt az, aki egy fiatal barátjának beszélt róla.
A jelenet elképesztő. Toldi a lengyel király fogadásán ismeri meg Esztert, a király szeretőjét, és még akkor is a „zsidólányon” jár az esze, amikor este egyedül próbál elaludni a szállásán: „Eszébe jut minden, annyi minden régi – / Mikor a kőből is olaj cseppent néki.” (A képhez a pubertáson átesett olvasóknak nemigen kell kommentár.) Az ágyán magányosan kínlódó hőshöz ekkor egy „vén asszony” kopogtat be, aki egy különös helyre vezeti: Eszter vörös lámpás kéjlakába.
„Nem volt abban ágy, szék, vagy más cifra holmi, / Mint az ilyen házat szokás bútorolni; / Közepéről egy mécs rózsaszinű lángot – / Piros üvegen át terjeszte világot”. Mindenhol növények vannak, a falakat tükör – ez a kéjencség csimborasszója, már az ókortól kezdve –, a földet „bolyhos bársony szőnyeg” borítja. Ez utóbbiról Arany – nyilván a falusiasan darabos Toldi benyomásait érzékeltetve – ezt írja: „Melyet a láb érez puha fris mezőnek.”
Van még egy hasonlata, a terem közepén álló medencét illetően (ennek két végén láthatók az idézetben szereplő szoborlányok): „Lejáró van oda lépcsős márvány padon, / Köröskörül, mint a bányába Váradon.” Arany költői szótárának készítői talán ebben is Toldi maflaságát látták: bizonyára egy bánya lejáratához hasonlítja a medence lépcsőit. A „bánya” szónál legalábbis nem szerepel az a jelentés, ami itt egyedül helyes: „fürdő”. A szó a görög „balneion”-ra megy vissza: ebből a latin „balneum”, az olasz „bagno”, a délszláv „banja”. Az Új Magyar Tájszótár egyébként a „bánya” „fürdő” jelentését az elsők közt épp Nagyszalontáról adatolja.
A jelenet önmagában is döbbenetes: egy rendkívüli erotikus kisugárzású, alulöltözött nő egy éppen ilyen célokra épített és berendezett helyszínen megpróbálja elcsábítani a daliás vitézt.
A mafla Toldi elsőre ezt mintha fel se fogná, legalábbis erről tanúskodik a nem éppen talányos helyzetre vonatkozó kérdése: „Asszonyom, hadd értsem, mi okon hivattál!” Nem csoda, hogy a nő kineveti a saját mulyasága miatt ekkor már szégyenkező meghívottat, és egy tréfával üti el a választ: „Hogy ezt a medencét lábam alól vedd el.”
Ahogy Toldi elkezdi „mosogatni” a vörösre festett körmökben végződő kis lábfejeket, az Arany erotikus költészetének addigi csúcsa, amit azonban rögtön a következő pillanatban meghalad. De ami akkor történik, azt a költő már ki se meri mondani, csak utal rá, igaz, nagyon határozottan.
Amikor ugyanis Toldi elveszi Eszter lába alól az ezüstlavórt, a nőnek valamit csinálnia kell a lábaival, amiket addig a rózsaszínű habbal borított vízben áztatott. Ahogy ott ül, jobb híján felteszi azoknak a szobroknak a vállára, amelyek az edényt tartották. Ahogy Arany írja: „Eszter pedig most a kőleányok vállán / Pihentette lábát, amelyek ott elől / A medencét tarták”. És ha esetleg az olvasók osztoznának a balfácán Toldinak a helyzet iránti vakságában, akkor az Elemi ösztön Sharon Stone-ját megszégyenítő – mert tartós – pózt érzékeltetve Arany hozzáteszi, minden kétséget eloszlatva a kihívó testtartást illetően: „lám mondom, kétfelől”.
Ezt nem lehet fokozni. Toldinak ezen a ponton eszébe is jut Rozgonyi Piroska, a magáról megfeledkezett Aranynak pedig talán Ercsey Julianna, és az előbbi – lássuk be, elég bunkó módon – leönti a szappanos vízzel a csábítót, az utóbbi pedig úgy kihúzza az érzékeny jelenetet a műből, hogy annak a végleges változatban nyoma se marad.
