Éjjel újraéleszteni az aluljáró hideg kövén, nappal elugrani a hányás elől

Sorköz

Milyen lehet ötödéves orvostanhallgatóként megélni a vörös zónát és a szombat estét egy mentős műszakban? Mindez kiderül Imolya Patricia könyvéből.

„És a hullazsákok a kórházon túlra is követnek. Látod őket álmaidban, amelyekből hideg verejtékben ázva ébredsz, miközben a szíved majd kiüti a bordakosarad.” Ezek a sorok származhatnának a világ bármely pontján élő, a koronavírus-járványt a frontvonalból megélő egészségügyi dolgozótól. A pandémia két és fél éve alatt számtalan beszámolót olvashattunk arról, mi folyik a Covid-osztályokon, láthattunk videókat Bergamoból, Dunaszerdahelyről, Aradról.

Elképzelni el tudtuk, milyen lehet ott dolgozni, szkafanderszerű ruhát húzni és a védőöltözettől alig levegőt kapva segíteni azoknak a betegeknek, akik nem a védőruha miatt nem kapnak levegőt, de valójában fogalmunk sem volt, mit érezhetnek azok, akiknek hosszú hónapokig ez volt éjjelük és nappaluk. Magyarországon ez különösen igaz volt, hiszen a kórházakba nem engedték be a sajtót (hiába kérte nyílt levélben 28 magyarországi szerkesztőség, köztük lapunké is), orvosokat és ápolókat maximum név nélkül lehetett megszólaltatni, az információhiány és éhség óriási volt.

Többek között ezért is hiánypótló Imolya Patricia Esetlapok című könyve. Imolya Patricia orvostanhallgatóként önkéntesnek jelentkezett az egyik mentőszolgálathoz, a Covid-járvány alatt pedig sürgősségi osztályokon dolgozott. Évek alatt szerzett változatos tapasztalatait gyűjtötte össze abban a húsz rövid történetben, amit Kórháznovelláknak nevezett el. Olvashatunk nehezen lélegző 120 kilós betegről, akit a negyedik emeletről kell lecipelni és még akkor sem hisz a koronavírusban, amikor alig kap levegőt; folyosókat megtöltő fekete hullazsákokról; összehányt és levizelt mentősnadrágokról; arról, hogy fizikailag és lelkileg is mennyire tud fájni egy mentősnek az újraélesztés, főleg ha egy aluljáró hideg kövén történik, ahol egy 25 éves friss apuka fekszik; drogokról, alkoholról és arról, hogy milyen érzés egy gyászoló családi kör közepén várni a halált.

Vannak olyan könyvek, amelyek azért izgalmasak, mert olyan világba engednek bepillantást, amiről egyébként nincs és nem is lehet közvetlen élményünk, de az exkluzivitáson túl nem tesznek hozzá mást az életünkhöz. Az Esetlapok első néhány történetének elolvasása után azt gondoltam, ez is ilyen könyv. Érdekes, mert fellibbenti a fátylat arról, ami előlünk rejtve van, de semmi több. Aztán továbbolvastam, és beszippantottak a történetek.

Ezekben a Kórháznovellákban ugyanis nemcsak egy mentőegység vagy egy sürgősségi osztály mindennapjairól kapunk információkat, hanem arról is, hogy az ott dolgozó emberek mit éreznek, és hogy bírják ezt az egészet ép ésszel. Nemcsak a koronavírus-járvány alatt, hanem egy egyszerű péntek délután. Hogy milyen érzés az, amikor a még nem végzett orvostanhallgató egy öngyilkos-jelölthöz siet a mentővel, de közben ő maga sem tudja, mi értelme élni. Hogy milyen az, amikor az értelmetlen halállal találkozva azt mondja, kiszáll, nem csinálja tovább, aztán egy hét múlva újra a szirénázó autóban ül, mert nem tud nem ott lenni, nem tud nem segíteni.

Az Esetlapok fontos könyv, tele drámával, vidámsággal, periférián élő emberekkel és kiváltságosokkal, emberekkel, akik segítenek, akik segítségre szorulnak, és akik mi magunk is lehetünk bárhol, bármikor. Imolya Patricia olyan dolgokat ír le, amiket mindenkinek tudnia kellene, ha másért nem, akkor azért, hogy jobban megértsük a magyar egészségügyet és a benne dolgozókat. Hogy ne csak egy világjárvány első két hónapjában tapsoljunk nekik, hanem becsüljük meg őket minden percben. Mert ők azok, akik éjjel kettőkor is addig nyomják az eszméletlen ember mellkasát egy koszos aluljáróban, amíg vissza nem tér belé az élet, és ők azok, akik ezeknek az élményeknek a terhét akár életük végéig is cipelik.

Imolya Patricia: Esetlapok – Kórháznovellák, Athenaeum Kiadó, 2022, 208 oldal

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Neked ajánljuk