Éjjel újraéleszteni az aluljáró hideg kövén, nappal elugrani a hányás elől

Sorköz

Milyen lehet ötödéves orvostanhallgatóként megélni a vörös zónát és a szombat estét egy mentős műszakban? Mindez kiderül Imolya Patricia könyvéből.

„És a hullazsákok a kórházon túlra is követnek. Látod őket álmaidban, amelyekből hideg verejtékben ázva ébredsz, miközben a szíved majd kiüti a bordakosarad.” Ezek a sorok származhatnának a világ bármely pontján élő, a koronavírus-járványt a frontvonalból megélő egészségügyi dolgozótól. A pandémia két és fél éve alatt számtalan beszámolót olvashattunk arról, mi folyik a Covid-osztályokon, láthattunk videókat Bergamoból, Dunaszerdahelyről, Aradról.

Elképzelni el tudtuk, milyen lehet ott dolgozni, szkafanderszerű ruhát húzni és a védőöltözettől alig levegőt kapva segíteni azoknak a betegeknek, akik nem a védőruha miatt nem kapnak levegőt, de valójában fogalmunk sem volt, mit érezhetnek azok, akiknek hosszú hónapokig ez volt éjjelük és nappaluk. Magyarországon ez különösen igaz volt, hiszen a kórházakba nem engedték be a sajtót (hiába kérte nyílt levélben 28 magyarországi szerkesztőség, köztük lapunké is), orvosokat és ápolókat maximum név nélkül lehetett megszólaltatni, az információhiány és éhség óriási volt.

Többek között ezért is hiánypótló Imolya Patricia Esetlapok című könyve. Imolya Patricia orvostanhallgatóként önkéntesnek jelentkezett az egyik mentőszolgálathoz, a Covid-járvány alatt pedig sürgősségi osztályokon dolgozott. Évek alatt szerzett változatos tapasztalatait gyűjtötte össze abban a húsz rövid történetben, amit Kórháznovelláknak nevezett el. Olvashatunk nehezen lélegző 120 kilós betegről, akit a negyedik emeletről kell lecipelni és még akkor sem hisz a koronavírusban, amikor alig kap levegőt; folyosókat megtöltő fekete hullazsákokról; összehányt és levizelt mentősnadrágokról; arról, hogy fizikailag és lelkileg is mennyire tud fájni egy mentősnek az újraélesztés, főleg ha egy aluljáró hideg kövén történik, ahol egy 25 éves friss apuka fekszik; drogokról, alkoholról és arról, hogy milyen érzés egy gyászoló családi kör közepén várni a halált.

Vannak olyan könyvek, amelyek azért izgalmasak, mert olyan világba engednek bepillantást, amiről egyébként nincs és nem is lehet közvetlen élményünk, de az exkluzivitáson túl nem tesznek hozzá mást az életünkhöz. Az Esetlapok első néhány történetének elolvasása után azt gondoltam, ez is ilyen könyv. Érdekes, mert fellibbenti a fátylat arról, ami előlünk rejtve van, de semmi több. Aztán továbbolvastam, és beszippantottak a történetek.

Ezekben a Kórháznovellákban ugyanis nemcsak egy mentőegység vagy egy sürgősségi osztály mindennapjairól kapunk információkat, hanem arról is, hogy az ott dolgozó emberek mit éreznek, és hogy bírják ezt az egészet ép ésszel. Nemcsak a koronavírus-járvány alatt, hanem egy egyszerű péntek délután. Hogy milyen érzés az, amikor a még nem végzett orvostanhallgató egy öngyilkos-jelölthöz siet a mentővel, de közben ő maga sem tudja, mi értelme élni. Hogy milyen az, amikor az értelmetlen halállal találkozva azt mondja, kiszáll, nem csinálja tovább, aztán egy hét múlva újra a szirénázó autóban ül, mert nem tud nem ott lenni, nem tud nem segíteni.

Az Esetlapok fontos könyv, tele drámával, vidámsággal, periférián élő emberekkel és kiváltságosokkal, emberekkel, akik segítenek, akik segítségre szorulnak, és akik mi magunk is lehetünk bárhol, bármikor. Imolya Patricia olyan dolgokat ír le, amiket mindenkinek tudnia kellene, ha másért nem, akkor azért, hogy jobban megértsük a magyar egészségügyet és a benne dolgozókat. Hogy ne csak egy világjárvány első két hónapjában tapsoljunk nekik, hanem becsüljük meg őket minden percben. Mert ők azok, akik éjjel kettőkor is addig nyomják az eszméletlen ember mellkasát egy koszos aluljáróban, amíg vissza nem tér belé az élet, és ők azok, akik ezeknek az élményeknek a terhét akár életük végéig is cipelik.

Imolya Patricia: Esetlapok – Kórháznovellák, Athenaeum Kiadó, 2022, 208 oldal

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.