Kedves Olvasónk!
A Sorköz Olvasni muszáj sorozatában megmutatjuk: a Narancs szerzői nem csak írnak, olvasnak is a maguk örömére. Olvasnak és újraolvasnak régi és újabb klasszikusokat, méltán és méltatlanul elsüllyedt szerzőket, elfelejtett, a polc mögé csúszott könyveket és korábbi korok sztárkönyveit, véletlenszerűen vagy valami különös összejátszás révén elibük sodródott műveket. És élvezik!
Mindez 124 oldalban. Magnusson könyvének legnagyobb érdeme, hogy nem a közhelyek mentén tárgyalja az északi országot (tűz és jég, gejzírek, bálnavadászat stb. - persze ezek sem maradnak ki, csak másképpen jönnek elő), hanem saját tudását, tapasztalait, emlékeit felhasználva, mégsem túlságosan szubjektíven, tolakodóan. A német anyától és izlandi apától származó író és műfordító Magnusson Németországban és Izlandon egyaránt tanult. Pontosan tudja, mi az, hogy Izland, de el tud tőle távolodni, képes objektíven szemlélni és mértéktartóan írni róla ("egy német-izlandi szerző félig idegen, azonban így is lelkes szemszögéből", ahogy fogalmaz).
Ha most azt a kérdést tennénk fel, mi is e könyv műfaja, nehéz lenne meghatározni. Mert útikönyvnek nem útikönyv, nem is útleírás; történelmi munkának nem történelmi munka; nem is irodalmi, holott bőven van benne szó az izlandi irodalomról és történelemről - ott lyukadunk ki, hogy igen, nem más, mint használati utasítás. Ez alapján kell nézni, megérteni Izlandot. Márpedig ez sikerül is az olvasónak, mert Magnusson könyve nagyon jó könyv.
Bár Izland a kontinens része, hajlamosak vagyunk távoli és egzotikus országként tekinteni rá. Ez a kép az utóbbi jó pár évben azért valamelyest változott: Izland fővárosa, Reykjavík Budapestről közvetlen repülőjárattal elérhető, és jóllehet elképesztően drága, magyar turisták is szép számmal fordultak, fordulnak meg az országban. Magnusson munkája képletesen is közel hozza Izlandot. Hét rövid fejezetben tárgyalja történeti és földtörténei múltját, irodalmát, a lélegzetállóan gyönyörű izlandi tájat (képek ugyan nincsenek a könyvben, de nyilván mindenki látott fotókat, filmeket, olvasott útibeszámolókat az országról, ami alapján fogalma lehet az ottani természet szépségéről), a 2008-as gazdasági válságot és következményeit, a szokásokat, külön fejezetben pedig a reykjavíki mindennapokat.
Kevésbé közismert, de a ma gazdag és jólétben élő Izland még a 19. században is elképesztően szegény ország volt, a lakosság többsége középkori színvonalon vegetált. A modernizációt a 20. század első fele hozta el a halászat fejlődésével, majd a második világháború után következett újabb robbanásszerű fejlődés. Az 1980-as években az életszínvonal már semmivel sem maradt el a skandináv országok mögött. Izland ugyanakkor nem vonzotta a befektetőket: kétszámjegyű volt az infláció, a bankokat az állam tulajdonolta, a tej és a hús árát központilag határozták meg. "1989-ig pedig még a sör forgalmazása is tilos volt" - olvashatjuk a könyvben. Az ezredforduló körül privatizálták a bankokat; eljött a korábban tiltott külföldi befektetések, ezzel együtt pedig az őrült költekezés időszaka.
A Használati utasítás Izlandhoz talán legizgalmasabb része annak a folyamatnak a bemutatása, ami a 2008-as válsághoz vezetett, illetve magának a válság lefolyásának illusztrálása. Egy jólétben élő országról azt feltélezzük, hogy a lehető legjobban mennek ott a dolgok. Az izlandi példa viszont épp azt mutatja meg, miképp jut az államcsőd szélére egy gazdag ország egyik napról a másikra, de azt is, miképp sikerül kilábalnia ebből. A hitelekből túlköltekező izlandiak elképesztő felvásárlásba kezdtek külföldön: nagy-britanniai, dániai, oroszországi cégeket vettek meg. Kialakult az izlandi milliárdosok rétege, gyakorlatilag nem létezett munkanélküliség.
Elkézepzelhetjük, milyen színvonalon élhettek, amikor Magnusson azt írja: "Ezekben az években mindig úgy éreztem magam Izlandon, mint az euró-övezetből jött szegény rokon."
Csakhogy a hitelválság következtében minden összeomlott. Tüntetések követték egymást, 2009 elején lemondott a kormány, és különös jelenség tűnt fel az izlandi belpolitikában: megjelent a Legjobb Párt nevű viccpárt, ami Reykjavíkban a legnagyobb politikai erő lett, a polgármesteri helyet is megszerezve. A kormány bukása után egyébként a baloldal nyerte a választást. Az új kabinetnek olyan problémákkal kellett szembenéznie, mint a hihetetlen mértékben megugrott munkanélküliség, meg azzal is, hogy a devizahitelesek (ott is voltak ilyenek) nem tudták visszafizetni adósságukat. Mivel Magnusson könyve 2011-ben jelent meg, sajnos nem részletezi, hogyan jött ki Izland a válságból. (Talán ez a könyv egyetlen hiányossága, ha egyáltalán annak nevezhető.) Néhány példát azért említ: a karácsonyi bevásárlásaikat azelőtt Glasgow-ban és Koppenhágában intéző izlandiak kénytelen voltak otthon elkölteni a pénzüket; megélénkült a hazai kereskedelem; növekedett a vendéglátás és az idegenforgalom, mert az izlandi korona leértékelődésének köszönhetően egy csomó turista érkezett az országba. A társadalomba azonban beleégett a válság okozta félelem a jövőtől, a lakosság jelentős része gondolta úgy, a világ minden izlandit szélhámosnak tart. Ezeket azért kell megemlíteni, mert bár a helyzet nyilván változott azóta, de e jelenségek ismeretében sokkal jobban megérthető az izlandi gondolkodás, az izlandi emberek.
A könyv számos érdekes dologról szól még emellett: ma is aktív vulkánokról; sagákról; egy eldugott völgyben létesítendő erőmű kiváltotta vitákról; a reykjavíki éjszakai bulizásról, amikor a város egyik főutcáján együtt hánynak helyiek és külföldiek a hajnalig tartó ivászatok során; arról, hogyan és miért szeretik az izlandiak a hot dogot; uszodákról, amelyek az izlandi társasági élet színterei; a reykjavíki pride-ról, ahol egész családok vonulnak fel gyerekeikkel; Hallgrímur Helgason könyveiről; halászatról; ételekről - csupa-csupa olyan dologról, amiről egy Izlandról szóló használati utasításnak szólnia kell.
Kristof Magnusson: Használati utasítás Izlandhoz. Magistra Kiadó, 2017, 124 oldal
Az Olvasni muszáj sorozatának korábbi részeit itt találja:
