Előbb akarta olvasni őket, mint bárki más, így több mint ezer kéziratot csalt ki a világ leghíresebb íróitól

Sorköz

Filippo Bernardini alighanem a világ legfurább irodalomrajongója, csak az a baj, hogy ezt a bíróságon nem értékelik.

Bűnösnek vallotta magát az az olasz férfi, aki több mint ezer kéziratot csalt ki a világ leghíresebb íróitól, köztük Margaret Atwoodtól, Sally Rooneytól és Ian McEwantól. Filippo Bernardini korábban a Simon and Schuster rangos könyvkiadó szerzői jogi osztályán dolgozott Londonban. Most állítja, hogy esze ágában sem volt kiszivárogtatni a könyveket megjelenésük előtt, de „égető vágyat” érzett rá, hogy ismét szakmabelinek érezze magát.

A pénteken publikált bírósági jegyzőkönyvből az is kiderül, hogy Bernardini bocsánatot kért tetteiért, és azt mondta, a kéziratokat biztonságban tárolta:

„Olyan közel akartam tartani őket a szívemhez, amennyire lehetséges, szerettem volna az elsők között lenni, akik dédelgetik őket, mielőtt a könyvesboltokba kerülnek.”

Elmagyarázta, hogy munkájából kifolyólag korábban sok kézirattal találkozott megjelenés előtt, és olyankor nagyon közel érezte magához a szerzőket. Ezt szerette volna átélni újra.

A férfi először egy hamis emailfiókot készített egy, a könyvbizniszben dolgozó ismerőse adataival, majd elkérte egy író kéziratát. Azt mondja, olyan stílusban és nyelvezettel írta az emaileket, hogy senkinek nem tűnt fel, hogy másnak adja ki magát. „A nevemhez most már örökre ez a bűntett tapad, ezek az én skarlát betűim” – írta írásos vallomásában Nathaniel Hawthorne regényére utalva Bernardini.

Ügyvédje, Jennifer Brown védence mentségére felemlítette, hogy Bernardini magányos, zaklatott, meleg fiúként nőtt fel Olaszországban, egyetlen mentsvára a könyvek voltak. „Miért tette? Miért tesz valaki ennyi erőfeszítést, hogy megszerezzen kéziratokat, amikkel aztán nem kezd semmit. Nem adja el, nem osztja meg. Nem húz belőlük anyagi hasznot” – fogalmazott az ügyvéd, aki szerint Bernardininek máris jelentős retorziót jelent, hogy soha nem fog állást kapni a könyvkiadói szakmában, ami egy irodalomrajongónak hatalmas csapás. (via The Bookseller)

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyos valóságot arról, hogy nem, a nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésen.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.