Magyar Narancs: Két regény között rendre visszatér a költészethez. A versírás jó bemelegítés egy-egy nagyobb lélegzetű regény előtt?
Margaret Atwood: Ez sosem valami szándékos, eltervezett dolog. Megeshet, hogy írtam egy verset mondjuk, a hatvanas években, majd egy harminc évvel későbbi regényem valamiképp kapcsolódik ehhez a vershez.
MN: Verseskötet volt az első könyve is, egy vékonyka füzet, 1961-ben jelent meg a Double Persephone – mindössze 220 példányban, magánkiadásban.
MA: Az még csak hagyján, hogy én magam adtam ki, de én voltam a kéziszedő is, egy íves nyomógépen dolgoztam. De ezzel nem voltam egyedül, sok fiatal költő csinálta így azokban az időkben.
MN: Amikor tavaly megjelent A Szolgálólány meséje folytatása, a Testamentumok, csak az első hónapban több mint 250 ezer fogyott belőle az Egyesült Királyságban. Néha nem érzi úgy, hogy a verseit csak abból a kiadói megfontolásból jelentetik meg, hogy oké, jöhetnek a költemények, ha jönnek a regények is?
MA: Persze, hogy éreztem már ilyet. De korábban ez a fajta irodalmi árukapcsolás nem létezett: a kezdő költő olyan kis kiadókat keresett meg, amelyek kifejezetten költészettel foglalkoztak. Vagy maga alapított kis kiadót. Többen is így tettünk a hatvanas években, és az általunk alapított kiadók kezdetben kizárólag költészettel foglalkoztak.
MN: Lendít a költészet eladhatóságán, hogy az irodalmi Nobel-díjat az idén egy költő, Louise Glück kapta?
MA: Ha megnézi a korai köteteit, látni fogja, hogy sok közülük nincs kereskedelmi forgalomban. Felteszem, most újra ki fogják adni azokat, de az általános szabály mégiscsak az, hogy a verseskötetek feltűnnek és eltűnnek. Ha a költő nem adja fel és sikerül valamiféle nevet szereznie magának, egyszer talán kiadják az összegyűjtött vagy a válogatott verseit.
MN: Öntől nem verssorokat idéznek, hanem A Szolgálólány meséjének egyik bekezdését: „Aztán felfüggesztették az alkotmányt. Azt mondták, átmenetileg. Még csak zavargások sem voltak az utcákon…” (Fordította: Mohácsi Enikő – a szerk.)
MA: Igen, ismerős szöveg. Elég hajmeresztő, nem? A prózát a napi valóság hozza elő, a költészetnek ezzel szemben nagy erénye, hogy túlmutat a pillanatnyi valóságon. Persze nem véletlen, hogy a Szolgálólány ilyen kelendő lett manapság. Az emberek aggódnak, hogy az Egyesült Államok elindul egy autoriter, totalitárius rendszer felé: megvannak a jól kivehető tünetek. Az egyik ilyen, ha tüntetőket lőnek le az utcákon. A másik, ha támadni kezdik vagy elfoglalják a független médiumokat. Ha a bíróság a kormány meghosszabbított karjává válik. Mindez épp az Egyesült Államokban, ahol ezt sokan és sokáig elképzelhetetlennek tartották.
MN: A regény és a belőle készült tévésorozat disztópikus világában Kanada vágyott menedékhelynek tűnik az Egyesült Államokban létrejött Gileád Köztársaságból nézve. Nem csoda, hiszen Gileád vallási fanatizmusra épülő, militáns, teokratikus diktatúra.
MA: A történelem folyamán Kanada számos alkalommal bizonyult ilyesfajta menedékhelynek. Aki rabszolgaként idemenekült az amerikai polgárháború előtt, az a törvény szerint is szabad emberré válhatott. Számos amerikai várta ki a polgárháború végét Kanadában, és hasonlóképpen tettek azok, akik nem akartak harcolni a vietnami háborúban. A kétszázezret is elérhette azok száma, akik a sorozás elől érkeztek oda. És még folyathatnám. De e pillanatban is kelnek át emberek a kanadai határon, oly mértékben megváltozott az Egyesült Államok hozzáállása a bevándorlókhoz. Tudja, semmi olyasmit nem írok bele a könyveimbe, ami ne történt volna már meg valahol, valamilyen formában a világban.
| ||
MN: Sok magyar is érkezett Kanadába…
MA: Az ’56-os menekültek közül sokakat ismertem. Az egyiküknek szerkesztője is voltam, George Jonasnak hívták. Egyesek az irodalom, mások a filmkészítés felé fordultak. Például John Kemeny, A tűz háborúja című film producere.
MN: A magyar irodalmat ismerik Kanadában?
MA: Bizonyos részeit. Hacsak nem vagy kétnyelvű, minden attól függ, mit fordítanak le a kiadók. És milyen minőségben. E téren a kiadók kezében vagyunk. A magyar pedig nehéz nyelv. A rokona, a finn se könnyű. George Jonas a magyar írók elkötelezett híve volt, fordította is őket. Faludy volt az egyik nagy kedvence.
MN: Túlélés a címe annak a kötetnek, amelyet a kanadai irodalom áttekintésének szentelt. Nekem két kanadai ugrik be elsőre: Stephen Leacock és Mordecai Richler. Mindkettőjük humorban utazott. Elnyerték az őket megillető helyet az irodalmi panteonban?
MA: Mordecai nagyon népszerű Európa bizonyos részein, különösen Olaszországban. Stephen Leacock után pedig elneveztek egy díjat is, amelyet humoros írásokkal lehet elnyerni. Iskoláskoromban valamit mindenkinek el kellett olvasni tőle. De az írói hírnév kiszámíthatatlan: hol erőre kap, hol gyengül. A szerzőnek erre semmi ráhatása nincs. Mordecait volt szerencsém személyesen is ismerni. A szivarfüst és a skót whisky elmaradhatatlan tartozékai voltak. Csak úgy lehetett leülni vele egy vacsoraasztalhoz, ha rágyújthatott a szivarjára. De tőlem szerencsére nem követelte meg a szivarozást.
MN: A Szolgálólány meséje 1985-ben jelent meg. Azóta voltak olyan idők, amikor vad kitalációnak, a fantázia szüleményének hatott egy olyan elnyomó rezsim, mint Gileád kialakulása?
MA: 1984-ben írtam a regényt, még tartott a hidegháború, állt a berlini fal. ’89-ben a fal leomlott, az emberek olyan sületlenségeket kezdtek mondogatni, hogy itt a történelem vége, győzött a kapitalizmus, éljen a globalizáció, mindenki menjen vásárolni. Hát, ez nem jött be, de a hangulat tíz éven át kitartott. Korszakok jönnek-mennek, és ahogy jönnek a nehéz idők, a totalitarianizmus könnyebben erőre kap. Megoldást ígérnek a nehézségekre, bármi is legyen az. De mindig hazugság, amit ígérnek.
MN: Néhány napja aktivisták tüntettek Washingtonban a tévésorozatból ismert vörös szolgálólánykosztümben Amy Coney Barrett ellen, akit Trump jelölt legfelsőbb bírósági tagnak.
MA: Trump megválasztása óta zajlanak ezek a demonstrációk, de már előtte is volt rá példa. A szolgálólányruha feltűnő jelenség, erős, hatásos kép.
MN: Csatlakozna valamelyik szolgálólány-tüntetéshez?
MA: Mégis melyikhez? Mert más és más ügyekben tiltakoznak. Ha nem a saját házad táján, a saját országodban zajlik a tüntetés, könnyen megvádolhatnak azzal, hogy olyasmibe ütöd az orrodat, amihez semmi közöd. Te sem szereted, ha a hazád ügyeibe avatkozunk, akkor miért is avatkoznál a mi dolgainkba?
MN: Azért van saját szolgálólánykosztümje?
MA: Nincs, de rendelkezem néhány kedves kis kötött szolgálólánnyal, egy ugyancsak kötött Testamentumok-figurával, és vannak kötött csirkéim is. Az egyiket The Henmaid’s Tale-nek hívják (szóvicc a The Handmaid’s Tale és a „hen”, azaz a „tyúk” szavak összevonásából – K. G.).
MN: Trump 2016-os megválasztása valóban megdobta A Szolgálólány meséje eladásait?
MA: Kétség sem férhet hozzá. De ami még ennél is nagyobbat dobott az eladásokon, az a tévésorozat volt, amelynek még nincsen vége. Ha Hillary Clintont választották volna meg, fantáziavilágként néznék. De mert nem őt választották meg, és a sorozat a novemberi választást követő tavasszal került adásba, sok aggódó amerikai szemében a valóságot jelképezte.
MN: A MaddAddam-trilógiája egy olyan világban játszódik, ahol egy globális járvány kipusztította az emberiség java részét. A koronavírus-járvány hasonlóan jótékonyan hatott a trilógia eladásaira, mint Trump eljövetele A Szolgálólány meséjére?
MA: A trilógia újrafelfedezése azért nem olyan látványos, mert nem készült még belőle tévésorozat. Több kísérlet is volt rá, most is alakul valami, de erről többet nem mondhatok. Az biztos, hogy sokkal nehezebb feladat lesz tévésorozattá alakítani, mint A Szolgálólány meséjét. De van egy számottevő különbség a regény és a valóság között. Én egy ember alkotta vírus következményeiről írtam, amelyet szándékosan szabadítottak az emberiségre, de azt a vírust, amelyik itt van velünk, a természet produkálta, és ez akkor is így van, ha netán egyesek mást állítanak.
MN: A Szolgálólány sorozatváltozatában feltűnik egy pillanatra. És rögtön lekever egy nagyot a főszereplőnek. Milyen érzés volt a hatalmat gyakorló „Nénik” egyikeként felpofozni a leghíresebb regényalakját?
MA: A leghíresebb regényalakom egyre csak felém fordult, és azt hajtogatta, hogy nagyobbat keverjek le neki. Hiába ellenkeztem, hogy az fájni fog, ő csak erősködött, hogy gyerünk, üssél! Utólag azért hangeffekteket is raktak hozzá, hogy még nagyobbnak hasson az a pofon.
MN: A gileádi elnyomók közül Lydia néninek jó esélye van a leghevesebb utálatnak örvendő szereplő címére.
MA: Az embereket lenyűgözi az alakja, ezért is lett ő az egyik narrátora a Testamentumoknak. Kifejezetten érdekelnek azok az emberek, akik ilyen-olyan okból belülről akarják lebontani a rendszert, legyen az autoriter vagy totalitárius rezsim. Számtalan példát tudnék mondani. A kettős ügynökök közül, akik pénzért vagy ideológiai okokból álltak a rendszer szolgálatába, engem azok érdekelnek, akiket az ideológia vezérelt.
MN: A regény fogadtatásához szorosan kapcsolódik, hogy előszeretettel tiltják be az iskolákban. Mikor tiltották be utoljára?
MA: Ön szerint nyomon követem a betiltások sorát? Az Egyesült Államokban be-betiltják a Szolgálólányt, nem is kevésszer, de azért nagy különbség van a teljes betiltás és aközött, hogy nem tanítják az iskolákban. A kettő nem ugyanaz. A betiltás a könyvégetésnek felel meg, hogy nyoma se maradjon.
MN: Volt, hogy elégették valamelyik könyvét?
MA: Valószínűleg előfordult. De mint mondtam, nem követem az efféle eseményeket.
MN: A Testamentumokban eljutunk Gileád bukásáig. A valóságban mire számít a diktatórikus rezsimek esetében? Hogyan fognak megbukni?
MA: Nagy általánosságban igaz, hogy megvan ezeknek a rendszereknek a lejárati idejük, de ez az idő azért jó sokáig elhúzódhat. Vannak vezérek, akik egyik pillanatról a másikra buknak meg, mint például Ceaușescu, mások viszont kihúzták a természetes halálig, lásd Sztálint. Aztán ezek az időszakok véget érnek, és elkezdődik valami más, de ami ezután jön, nem feltétlenül ad okot az örömre. Először jött a francia forradalom, aztán jött egy olyan köztársaság, amelyben átnevezték a hónapokat, és micsoda idióta nevekre! Aztán jött Napóleon. Szóval, nem törvényszerű, hogy ha megdöntöd a rendszert, elérkezik a mennyország. Rendszerint nem így történik. Persze jöhet a korábbinál egy jobb világ, amely távolról sem lesz tökéletes. Mi, emberek nem a tökéletességbizniszben utazunk.
MN: Saját találmánya, a LongPen egy kifejezetten a jövőbe mutató technika. És különösen jól jön a pandémia idején.
MA: Amikor feltaláltuk, még sehol nem volt az a technológia, amit ma alapvetésnek veszünk. A találmányunk lényege, hogy az íróknak nem kell jelen lenniük ahhoz, hogy dedikálhassák a könyveiket. Megtehetik bármekkora távolságból. Szóval, ez egy könyvipari találmány. Mivel a könyvgyűjtőknek a legapróbb részletre is kiterjed a figyelmük, először is meg kellett bizonyosodnunk arról, hogy e távolból történő gépi aláírás mindenben egyezik a kézírásommal. Ma már az üzleti élet is lecsapott a technikára, hiszen a szerződés aláírásának még nagyobb piaca van. Most valóban meg is nőtt a kereslet iránta.
MN: 2016-ban Bob Dylannek adták az irodalmi Nobelt. Ha már mindenképpen zenésznek akarták adni, adhatták volna honfitársának, Leonard Cohennek is.
MA: Miért aggódik ennyire a díjak miatt? A svédek szemében a dalszerző és a klasszikus költő alakja nem válik el egymástól, gondoljunk csak a híres dalszerzőjükre, Bellmanra. De mi történt Dylan Nobel-díja után nem sokkal? Jött az amerikai elnökválasztás. Azt hiszem, Dylan díja egy kis üzenet volt az amerikai népnek, hogy inkább a bennük lakozó Bob Dylant hívják elő a trumpi énjük helyett. Mint tudjuk, a kísérlet nem sikerült. Egyébként ismertem Leonardot is, ő sem követelte meg, hogy szivarra gyújtsak a társaságában. Elég idős vagyok ahhoz, hogy elmondhassam, ismertem ezeket az embereket.
