„Ettől értjük meg a szovjet kolhozok eleddig utolérhetetlen eredményeit"

Kit tartottak Magyarországon világhírű sztárszerzőnek 1951-ben? 

1951. április 27-től egy héten át zajlott az intézményes magyar irodalom egyik leggyászosabb eseménye, a Magyar Írók Szövetségének I. Kongresszusa, amelyen – elvileg – részt vett a hazai kortárs irodalom színe-java, és amit számos szerző utólag szívesen legtagadott volna. Az esemény afféle sztálinista eligazítás volt, egyúttal figyelmeztetés is mindazoknak, akik nem a „kijelölt” úton indultak volna el, megkérdőjelezve az egyetlen üdvözítő műfaj, a szocialista realizmus létjogosultságát. „Az irodalomnak az a feladata, hogy tükröt tartson az ember elé, és azt mondja neki: íme nézz bele a tükörbe! Nézd meg magadat! Ismerd meg embertársaidat! Ismerd meg viszonyodat hozzájuk, tehát a társadalmat! Ismerd föl ezen az alapon saját jellemednek a lehetőségeit, a rosszakat is és a jókat is, és tanuld meg követni a jobbik énedet! Nemesedj, belenézve ebbe a tükörbe, amit az irodalom nyújt! Ne engedj rosszabbik éned csábításainak!” – figyelmeztetett a kongresszus vezérszónoka, Révai József, a korszak legbefolyásosabb kultúrpolitikusa, aki ráadásul nemcsak az imperializmus és a klerikális reakció, a de a sematizmus elleni küzdelmet is zászlajára tűzte, jókora fejtörést okozva ezzel a szerzőknek, hiszen szocreál valójában maga volt a megtestesült sematizmus.

„Amikor most fellépünk a sematizmus ellen, amikor színvonalat, mesterségbeli tudást, elmélyülést kívánunk íróinktól, akkor ez a harc nem az eszmeiségért megvívott harcunknak a visszacsinálását, hanem továbbfejlesztését jelenti. Nem arról van szó, hogy most már az irodalomnak szabad kezet adunk arra, hogy járja a saját útját és ne segítsen az államnak, a pártnak a népet nevelni és nevelődni, építeni és átformálódni, hanem épp fordítva: arról van szó, hogy még jobban segítsen” – mondta Révai – hozzátéve, hogy az olyan irodalom ellen kell fellépni, „amelyben olyan figurák szerepelnek, akikben az ember nem ismer saját magára, saját jobbik énjére, vagy az ezt fenyegető veszélyekre; az alakokkal nem tud igazán eggyé válni, szeretni vagy gyűlölni”.

Mindezt a kongresszus szervezői azzal kívánták nyomatékosítani, hogy a külföldi írókat is vendégül láttak, akiknek kijárt a sztárszerzőknek járó tisztelet. A vendégek között csak két olyan író volt, aki valóban világszerte ismert volt: a dán Martin Andersen-Nexö, aki 81 évesen már tiszteletbeli kelet-német állampolgárként élt Drezdában, illetve a brazil Jorge Amado, aki ekkoriban Prágában élte szocialista realista korszakát, amit később igyekezett eltitkolni, azonban a még jobban sztárolt szovjet szerzőkre, például Borisz Polevojra vagy Szemjon Babajevszkijre, ma már nem emlékszik senki.

Persze 1951-ben, a külföldi sztárszerzőkkel nem úgy ismerkedhettek meg a magyar olvasók, mint az utóbbi évek könyvfesztiválos díszvendégeivel. A május 3-án zárult kongresszust követően az író-vendégeket autókba ültették és meg sem álltak velük Dunapenteléig, az épülő Sztálinvárosig. De ám a dicsekvés vágya fűtötte a szervezőket, ők csak teljesítették az írók kívánságát, akiknek a lapok beszámolói szerint leghőbb vágyuk az volt, hogy megtekintsenek egy épülő szocialista várost. „Lenyűgöző látvány fogad:, mindenütt mozgás, lendület, mindenütt az építés egy-egy fázisát pillantjuk meg. Többemeletes, vöröstéglás épületek tűnnek fel s már hófehérre meszelt új házak, irodák, szállások. A falakon ott ragyog május 1-nek emlékeként a csupaszín díszítés. A Vasmű bejáratánál Lombos elvtárs, a pártbizottság titkára fogadja az érkezőket. Valóságos városban járunk már, a feldíszített új házak ablakaiban függönyök, virágok” – számolt be a május 4-i eseményről a Világosság című lap, a folytatásban pedig részleteket is megtudhatjuk:

„Borisz Polevoj elvtárs meghatottan nézi az utcasort. – Nemrégiben, a Tajgán, egy új város építkezéseinél jártam. Néhány éve építik ezt a várost, ma már villamos és trolibusz jár utcáin. Dunapentele is ilyen lesz!

– mondja az »Egy igaz ember« írója a mellette álló Babajevszkijnek és Déry Tibornak. Amint a vendégek a főutcán nézelődnek, beszélgetnek, egy fiatal, kék munkaruhás férfi egy talicska könyvet tol az utca közepén. Láda-könyvtár ez. Csupa új, nagyszerű könyv. Babajevszkij elvtárs tréfásan megszólal: »Polevoj-regény nincs?« Nem kell soká keresni: ott van az »Egy igaz ember« és Babajevszkij műve, az »Aranycsillag lovagja« is.”

 

 Az Aranycsillag lovagja eredeti kiadása

Babajevszkij oroszul 1949-ben megjelent, több mint 600 oldalas regényét a kongresszussal egy időben adták ki magyarul, és a korabeli kritika szerint a szerző épp azt tette, amit Révai kívánt a magyar íróktól: fityiszt mutatott a sematizmusnak. „Babajevszkij emberalkotó, kormegjelenítő, probléma-felderítő művészetének egyik legnagyobb varázsa: regényében mindenki egyaránt él s akire az író ráveti reflektorát, az akkor éppen meg is érdemli a fényt. Babajevszkij hősei nem típus-figurák (…), külön életet élő személyiségek mindvalahányan. A problémák tipikusak, amiket egyikük-másikuk megold. De a megoldást éppen azért fogadja el az olvasó olyan teljes meggyőzöttséggel, mert nem egy erre a célra preparált homunkulusz oldja meg őket, hanem olyan igaz ember, aki természetes fejlődése során érlelődött meg arra, hogy megoldja a maga élete égő problémáját – mindnyájunk számára megoldást hozva” – írta Bóka László, aki korábban a Nyugatnak és a Szép Szónak is dolgozott, és akit visszaemlékezések szerint „Babits ugyanolyan nagyra becsült, mint József Attila”. Húsz évvel korábban. De Bóka 1951-ben már arról áradozott Babajevszkij kapcsán, hogy „ettől értjük meg a szovjet kolhozok eleddig utolérhetetlen eredményeit”.

Sztálin halála után azonban némiképp megváltozott a szovjet irodalmi világ. Polevoj és Babajevszkij csillaga is leáldozott. Míg korábban az Aranycsillag lovagja szerzőjének háromszor is kiosztották a Sztálin díjat, 1953 után már a kollégák – köztük Mihail Solohov – osztotta ki a jeles „emberalkotó-kormegjelenítőt”. Legalábbis ez derül ki E. Fehér Pál 1969-es írásából az Élet és Irodalomban, amelyben a Népszabadság későbbi kulturális rovatvezetője arra hívja fel a figyelmet, hogy az 60 éves Babajevszkij  Solohov lesújtó kritikája ellenére sem vonult vissza, szerkesztőbizottsági tagja Oktyabr (Október) című irodalmi folyóiratnak, de további regényei jelentek. A legfrissebb akkor a Kerek a világ című kétkötetes műve volt, amelyben egy nyugalmazott területi párttitkár hősködik – ismét távol a valóságtól.

Babajevszkij 2000-ben halt meg, 91 évesen, megkeseredett emberként. Meggyőződése volt hogy nemcsak szárnyalását, úgy mellőzöttségét is híres regényének köszönhette – az Aranycsillag lovagjából Sztálin idején opera és film is készült –, Solohov és a többiek azonban megbélyegezték őt, s hiába írt később számtalan regényt, a bélyeg rajta maradt.