„Ettől értjük meg a szovjet kolhozok eleddig utolérhetetlen eredményeit"

Sorköz

Kit tartottak Magyarországon világhírű sztárszerzőnek 1951-ben? 

1951. április 27-től egy héten át zajlott az intézményes magyar irodalom egyik leggyászosabb eseménye, a Magyar Írók Szövetségének I. Kongresszusa, amelyen – elvileg – részt vett a hazai kortárs irodalom színe-java, és amit számos szerző utólag szívesen legtagadott volna. Az esemény afféle sztálinista eligazítás volt, egyúttal figyelmeztetés is mindazoknak, akik nem a „kijelölt” úton indultak volna el, megkérdőjelezve az egyetlen üdvözítő műfaj, a szocialista realizmus létjogosultságát. „Az irodalomnak az a feladata, hogy tükröt tartson az ember elé, és azt mondja neki: íme nézz bele a tükörbe! Nézd meg magadat! Ismerd meg embertársaidat! Ismerd meg viszonyodat hozzájuk, tehát a társadalmat! Ismerd föl ezen az alapon saját jellemednek a lehetőségeit, a rosszakat is és a jókat is, és tanuld meg követni a jobbik énedet! Nemesedj, belenézve ebbe a tükörbe, amit az irodalom nyújt! Ne engedj rosszabbik éned csábításainak!” – figyelmeztetett a kongresszus vezérszónoka, Révai József, a korszak legbefolyásosabb kultúrpolitikusa, aki ráadásul nemcsak az imperializmus és a klerikális reakció, a de a sematizmus elleni küzdelmet is zászlajára tűzte, jókora fejtörést okozva ezzel a szerzőknek, hiszen szocreál valójában maga volt a megtestesült sematizmus.

„Amikor most fellépünk a sematizmus ellen, amikor színvonalat, mesterségbeli tudást, elmélyülést kívánunk íróinktól, akkor ez a harc nem az eszmeiségért megvívott harcunknak a visszacsinálását, hanem továbbfejlesztését jelenti. Nem arról van szó, hogy most már az irodalomnak szabad kezet adunk arra, hogy járja a saját útját és ne segítsen az államnak, a pártnak a népet nevelni és nevelődni, építeni és átformálódni, hanem épp fordítva: arról van szó, hogy még jobban segítsen” – mondta Révai – hozzátéve, hogy az olyan irodalom ellen kell fellépni, „amelyben olyan figurák szerepelnek, akikben az ember nem ismer saját magára, saját jobbik énjére, vagy az ezt fenyegető veszélyekre; az alakokkal nem tud igazán eggyé válni, szeretni vagy gyűlölni”.

Mindezt a kongresszus szervezői azzal kívánták nyomatékosítani, hogy a külföldi írókat is vendégül láttak, akiknek kijárt a sztárszerzőknek járó tisztelet. A vendégek között csak két olyan író volt, aki valóban világszerte ismert volt: a dán Martin Andersen-Nexö, aki 81 évesen már tiszteletbeli kelet-német állampolgárként élt Drezdában, illetve a brazil Jorge Amado, aki ekkoriban Prágában élte szocialista realista korszakát, amit később igyekezett eltitkolni, azonban a még jobban sztárolt szovjet szerzőkre, például Borisz Polevojra vagy Szemjon Babajevszkijre, ma már nem emlékszik senki.

Persze 1951-ben, a külföldi sztárszerzőkkel nem úgy ismerkedhettek meg a magyar olvasók, mint az utóbbi évek könyvfesztiválos díszvendégeivel. A május 3-án zárult kongresszust követően az író-vendégeket autókba ültették és meg sem álltak velük Dunapenteléig, az épülő Sztálinvárosig. De ám a dicsekvés vágya fűtötte a szervezőket, ők csak teljesítették az írók kívánságát, akiknek a lapok beszámolói szerint leghőbb vágyuk az volt, hogy megtekintsenek egy épülő szocialista várost. „Lenyűgöző látvány fogad:, mindenütt mozgás, lendület, mindenütt az építés egy-egy fázisát pillantjuk meg. Többemeletes, vöröstéglás épületek tűnnek fel s már hófehérre meszelt új házak, irodák, szállások. A falakon ott ragyog május 1-nek emlékeként a csupaszín díszítés. A Vasmű bejáratánál Lombos elvtárs, a pártbizottság titkára fogadja az érkezőket. Valóságos városban járunk már, a feldíszített új házak ablakaiban függönyök, virágok” – számolt be a május 4-i eseményről a Világosság című lap, a folytatásban pedig részleteket is megtudhatjuk:

„Borisz Polevoj elvtárs meghatottan nézi az utcasort. – Nemrégiben, a Tajgán, egy új város építkezéseinél jártam. Néhány éve építik ezt a várost, ma már villamos és trolibusz jár utcáin. Dunapentele is ilyen lesz!

– mondja az »Egy igaz ember« írója a mellette álló Babajevszkijnek és Déry Tibornak. Amint a vendégek a főutcán nézelődnek, beszélgetnek, egy fiatal, kék munkaruhás férfi egy talicska könyvet tol az utca közepén. Láda-könyvtár ez. Csupa új, nagyszerű könyv. Babajevszkij elvtárs tréfásan megszólal: »Polevoj-regény nincs?« Nem kell soká keresni: ott van az »Egy igaz ember« és Babajevszkij műve, az »Aranycsillag lovagja« is.”

 

 Az Aranycsillag lovagja eredeti kiadása

Babajevszkij oroszul 1949-ben megjelent, több mint 600 oldalas regényét a kongresszussal egy időben adták ki magyarul, és a korabeli kritika szerint a szerző épp azt tette, amit Révai kívánt a magyar íróktól: fityiszt mutatott a sematizmusnak. „Babajevszkij emberalkotó, kormegjelenítő, probléma-felderítő művészetének egyik legnagyobb varázsa: regényében mindenki egyaránt él s akire az író ráveti reflektorát, az akkor éppen meg is érdemli a fényt. Babajevszkij hősei nem típus-figurák (…), külön életet élő személyiségek mindvalahányan. A problémák tipikusak, amiket egyikük-másikuk megold. De a megoldást éppen azért fogadja el az olvasó olyan teljes meggyőzöttséggel, mert nem egy erre a célra preparált homunkulusz oldja meg őket, hanem olyan igaz ember, aki természetes fejlődése során érlelődött meg arra, hogy megoldja a maga élete égő problémáját – mindnyájunk számára megoldást hozva” – írta Bóka László, aki korábban a Nyugatnak és a Szép Szónak is dolgozott, és akit visszaemlékezések szerint „Babits ugyanolyan nagyra becsült, mint József Attila”. Húsz évvel korábban. De Bóka 1951-ben már arról áradozott Babajevszkij kapcsán, hogy „ettől értjük meg a szovjet kolhozok eleddig utolérhetetlen eredményeit”.

Sztálin halála után azonban némiképp megváltozott a szovjet irodalmi világ. Polevoj és Babajevszkij csillaga is leáldozott. Míg korábban az Aranycsillag lovagja szerzőjének háromszor is kiosztották a Sztálin díjat, 1953 után már a kollégák – köztük Mihail Solohov – osztotta ki a jeles „emberalkotó-kormegjelenítőt”. Legalábbis ez derül ki E. Fehér Pál 1969-es írásából az Élet és Irodalomban, amelyben a Népszabadság későbbi kulturális rovatvezetője arra hívja fel a figyelmet, hogy az 60 éves Babajevszkij  Solohov lesújtó kritikája ellenére sem vonult vissza, szerkesztőbizottsági tagja Oktyabr (Október) című irodalmi folyóiratnak, de további regényei jelentek. A legfrissebb akkor a Kerek a világ című kétkötetes műve volt, amelyben egy nyugalmazott területi párttitkár hősködik – ismét távol a valóságtól.

Babajevszkij 2000-ben halt meg, 91 évesen, megkeseredett emberként. Meggyőződése volt hogy nemcsak szárnyalását, úgy mellőzöttségét is híres regényének köszönhette – az Aranycsillag lovagjából Sztálin idején opera és film is készült –, Solohov és a többiek azonban megbélyegezték őt, s hiába írt később számtalan regényt, a bélyeg rajta maradt.

Kedves Olvasónk!

Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért!

A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.

Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők! De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.

Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.