Kedves Olvasónk!
A Sorköz Olvasni muszáj sorozatában megmutatjuk: a Narancs szerzői nem csak írnak, olvasnak is a maguk örömére. Olvasnak és újraolvasnak régi és újabb klasszikusokat, méltán és méltatlanul elsüllyedt szerzőket, elfelejtett, a polc mögé csúszott könyveket és korábbi korok sztárkönyveit, véletlenszerűen vagy valami különös összejátszás révén elibük sodródott műveket. És élvezik!
Az Isten tenyerében című könyv szerzője kezdő pedagógusként jelentkezett gyermekotthonba. Megkérték, menjen le az udvarra a fiúk közé. 5 és 15 év közötti srácok voltak, már várhatták, mert az egyikük elindult felé, és megszólította: „A fene a jó kurva anyád!” Ő érdeklődést mutatott, mosolygott, közben agyalt, mit mondjon, mert tudta, hogy visszaanyázni nem szabad. Azt válaszolta, nem ismerheti az édesanyja minden pénzkereseti forrását. A fiú leköpte, elment. „Néhány kisebb srác még bokán rugdosott, páran messzebbről ezt-azt beszólogattak, de komolyabb incidens már nem történt. És a júniusi pedagógusnapi ünnepségen bemutattak a nevelőotthon dolgozóinak, hogy ott kezdek majd augusztus elsején.”
Barcsi Antal gyermekvédelmi szakértő és egykori gyermekotthon-vezető arról ír, hogy mihelyt elkezdte a munkát, és először vitte két tapasztalt kolléganő kíséretében játszótérre a gyerekeket, először szaladgált köztük, kétségbeesetten magyarázta nekik, ne másszanak fel a fára, ne egyenek a bokor bogyójából. Aztán kifulladva leült a két kolléganő mellé, akik nevették „zabszem-szindrómáját”, és azt magyarázták neki, ezekkel a gyerekekkel kevesebb baj történik, mert Isten tenyerében vannak. Ez a hozzáállás neki is megdöbbentő volt, de látta, van alapja. Gyorsan megtanulta, milyen egyszerű szabályokkal tud fegyelmet tartani, vigyázni a gyerekekre.
A könyv szomorú, megrendítő vagy humoros történeteket ad közre, illetve szakmai elemzéseket, a gyermekvédelemben eltöltött évtizedek tapasztalatait. Látni lehet, milyen feladat a rendszerbe bekerülő gyerekekre, fiatalokra vigyázni, milyen nehézségekkel érkeznek a gyerekek, mennyit számít a környezet hatása, de azt is, jellemzően hogy viszonyul a társadalom, a kormány ehhez a munkához.
Az otthonban, ahol Barcsi kezdett, minden újonnan érkező lelkes pedagógust beküldtek az udvarra a gyerekek közé, és megfigyelték a reakcióit. Közülük sokan nem akartak maradni, mellbe vágta őket az élmény: „Ezt persze mi nagyon sajnáljuk. A kiskorúak nem kevésbé: »Hol van az a kedves néni, aki az előbb még lenn sírdogált az udvaron?«” Azok között, akik maradtak, nyilván nem mindig mindenki volt odavaló. Ez a próba csak azt mutatta meg, ki bírja elviselni, hogy ott bármi megtörténhet vele. Akár jó is.
Barcsi leírja, hogy a csecsemőotthonból hozzájuk került hároméves kisfiú, aki nagyon aranyos volt, de nem szólalt meg, az otthonban milyen körülmények között mondta ki az első mondatot: „Kéjek még pajacsintát!” Ismerteti az esetet, amikor már igazgatóként épp akkor ért oda a felügyelete alá tartozó leányotthonba, amikor egy kamaszlány dührohamában mindenkivel végezni akart. Az ügyeletes nevelő kiterelte a többi lányt az udvarra, ő bement az ajtón. A lány szembejött vele, és azt kiabálta, pont jókor jön, mindjárt belévágja ezt az ollót. Ő azt felelte, hogy ez a rozsdás olló arra nem jó, tessék, menjenek be a konyhába, keresni egy igazi kést. „És félig beléptem a konyhába, de még várakozva néztem a lányra, intettem is, hogy jöjjön már. Ő meg üvöltött egy utolsót, az ollót a földhöz vágta, majd zokogva az emeletre rohant, belevetette magát az ágyába, alig tudtuk megvigasztalni”.
Ez nem rögtönzés, Barcsinak volt készen néhány elterelő mondata ilyen helyzetekre. Azt írja, néha szükség lehet határozott fellépésre, „ellentmondást nem tűrő felnőtti fölényre”, „grabancon ragadni, keményen megmarkolni a felsőkarját”, de a legtöbb esetben tényleg nem az erőszak a megoldás. Sokkal jobb az elkerülő magatartás, a távolságtartás, más pedagógiai eszközök. Amikor arról ír, hogy egy nagyfiút, aki erőszakosan lépett fel a tanárnővel szemben, „mozgásterének szűkítésével és némely büntetés kilátásba helyezésével” fegyelmezett, a történet megszakad. Kurzivált szöveg magyarázza el: a kézirat egyik előolvasója ezt a fellépést is megengedhetetlen tettlegességnek minősítette. Barcsi akkor kezdte pályáját, amikor az ilyen helyzeteket az idősebb kollégák pofonnal oldották meg. Ő pofon nélkül érte el, hogy a nagyfiú visszament a folyosóra és elnézést kért a tanárnőtől.
A történetek tükrében az eredmény fogalma is átértékelődik. Ír érzékeny, visszahúzódó roma fiúról, akit az iskolában a helyettesítő tanár óra közben rendszeresen nevén szólított magyarázat közben, amit ő froclizásnak vett. Konfliktusuk után a fiú új iskolájában el kellett magyarázni a tanároknak, hogyan érdemes viszonyulni a fiúhoz. Aki év végén ötöst kapott a magatartására, és egy egész jegyet javított az átlagán. Egy másik fiúra panasz érkezett, hogy lóg az óráról. A nevelő utána ment, és látta, hogy a srác az otthon karbantartójának segít: viszi a szerszámosládát, adogatja a szerszámot, megkérdezi, a kombinált fogónak miért ez a neve. Ennek örülni kellett: a gyerek kiválasztott valakit, akiben bízik.
Barcsi egyik otthonigazgató kollégája egy középiskolai igazgatóval autózott a Balatonra, nyári tábort szervezni, és rácsodálkoztak az út mellett álló prostituáltakra. Sajnálkoztak, megálltak, beszédbe elegyedtek az egyik hölggyel. Szóba került, mennyibe kerül a szolgáltatás, a lány pedig azt mondta: „Magának, Marci bácsi, féláron!” Azt, hogy az utak mellett álló lányok nagy része a gyermekvédelmi intézményekből került ki, és ez tűrhetetlen, egy egyházi vezető is szóba hozta 2003-ban egy budapesti gyermekvédelmi tanácskozáson. Barcsi erről azt írja, ezekbe az intézményekbe az után kerülnek a fiatalok, hogy baj volt a családdal, vagy ővelük nem boldogult a család, az iskola, a helyi hatóság. Tíz kislány közül négy-öt azért mégis visszatér az iskolapadba, szakmát szerez. Ez az eredmény.
Barcsi sokszor szembesült azzal a megállapítással, döntéshozótól is hallhatta, hogy a régi nevelőotthoni rendszerből csak csirkefogók kerültek ki. Ezt most már a Facebook cáfolja. Az egykori szegedi otthon lakói is alapítottak csoportot. Leírják, mi történt velük, hová kerültek, mit dolgoznak, írnak a gyerekeikről, családjukról.
Kitér a könyv arra, hogy a gyermekvédelmi rendszer átalakításának Nyugat-Európából hozott alapelvei hogyan érvényesültek a gyakorlatban. A bajba került gyereknek lehetőleg úgy kell segíteni, hogy a családjában maradjon. Ha ez mégsem lehetséges, akkor megfelelő nevelőszülőkhöz kell kerülnie – végső esetben sem ódon kastélyban működő otthonba, hanem kis létszámú lakásotthonba, hogy családi környezetben éljen, tanuljon meg gondoskodni magáról. Barcsi tapasztalata: a mintának tekintett rendszerekhez képest nálunk nincsenek autóval, laptoppal ellátott szociális munkások, akik együtt tölthetnek napokat a problémás családdal, dokumentálva a tennivalókat, és segítséget nyújtva. Tárgyalja a nevelőszülők kiválasztásának körülményeit, az örökbeadást, azt, hogyan vásároltak az otthonok felszámolásakor nagy családi házakat, amelyek lakásotthonnak kevésbé voltak alkalmasak.
Jelszavak fogságában: ez a kifejezés is előkerül a könyvben. A szerző szerint akik kimondták, hogy a legrosszabb család is jobb, mint a legjobb nevelőotthon, azok még nem láttak közelről minősíthetetlen életvezetésű családot, sem jól működő otthont. Alapvető hibának tartja, hogy a rendszer átszervezésére volt pénz, de arra nem, hogy amit létrehoztak, tényleg megfelelően, a minta szerint működjön, és ez érezteti a hatását máig.
A szerző nem beszélt aktuális példákról az április 19-i szegedi könyvbemutatón, például erről vagy erről, arról viszont igen, hogy
a legtöbb gondja nem a gyerekekkel volt, hanem a rendszerrel, a jogszabályokkal és a felettes hatóságokkal, amelyek nem alkalmazkodnak a problémákhoz, de elvárják, hogy az ellátás alkalmazkodjon hozzájuk.
Ilyen abszurd eset volt, hogy amikor 2005-ben jogszabály született a testi fenyítés tilalmáról, elrendelték, olyan helyiségeket – gumiszobákat – kell létesíteni, ahol el lehet különíteni a dühöngő gyerekeket, ne tegyenek kárt másokban, se magukban. Egy ilyen szoba átadásán ő végigkérdezte a kivitelezőt, miért van a szobában konnektor, tükör, zuhany hosszú, flexibilis csővel, elmozdítható ágy, betörhető ablak. A válasz mindenre az volt, hogy a szabványok miatt kötelező mindez. Felidézte, elkeserítő élményét, amikor igazgató lett, és jó néhány jobbító javaslatot megfogalmazott, megkérte helyettesét, olvassa át, és mondja el a véleményét. Helyettese átment az irattárba, hozott neki az általuk huszonöt éve leírt javaslatokból, amelyeket az élet és a szükség szült. Hasonlítottak az övéihez, de azok sem valósultak meg, különböző okokból.
„Ha nálunk van pár millió forint egy falu helyzetének javítására, akkor semmiképpen sem a cigánysoron élő gyerekek naponkénti felzárkóztatását szolgáló humán alapú program jön számításba, mert annak nincs propagandaértéke. Viszont ebből a pénzből le lehet aszfaltoztatni pl. 234 méter utcát…” – olvasható a könyvben. A bemutatón Barcsi ezt tovább fűzve arról beszélt, olyan emberekre gondolt, akik rendszeresen megnézik a leginkább elmaradott családokat, jár-e a gyerek iskolába – engedik-e járni –, van-e neki otthon asztala, tolla, ceruzája, hagyják-e tanulni. Ezt a fajta felzárkóztató munkát más helyen végzik, Barcsi amerikai példát említett. Amennyire hatékony lehet, annyira tervezhetetlen és megfoghatatlan, legalábbis a mi államunk szemszögéből. Az pedig még gyanússá is teszi, hogy ilyen munkát nálunk civilek végeznek.
Barcsi Antal: Isten tenyerében. Gyermekvédelmi történetek. 2023, magánkiadás, 2250 Ft
