Interjú

„Ha hezitálsz a szerelemben”

Jón Kalman Stefánsson író

Sorköz

A Menny és pokol trilógia izlandi szerzőjével Zoomon beszélgettünk az ördög és a költészet viszonyáról, irodalmi és zenei hatásokról és persze a magyarul nemrég megjelent kötetéről, az Ástáról is.

Magyar Narancs: Az Ásta fő elbeszélője egy híres író. Tekinthetjük a saját alteregójának?

Jón Kalman Stefánsson: Valóban közel áll hozzám korban és van bennünk sok közös vonás. De a Halaknak nincs lábukban is korombeli a narrátor, játszom is ezzel. Felhasználom a tapasztalataim egy részét, és együtt táncolunk. Gyenge emlékezőképességgel vagyok megáldva, úgyhogy sosem vagyok biztos benne, jól emlékszem-e a dolgokra. Az is megesik, hogy amire azt hiszem, hogy a saját emlékem, azt valójában kitaláltam. Összevegyül, amit írok és amit élek.

MN: A címszereplő Halldór Laxness 1935-ös regényének, a Független embereknek egyik lányalakjáról kapta a nevét. Ő korai haláláig apja árnyékában maradt; saját hangot és regényt akart adni neki?

JKS: Elég egyszerű ötlet volt. Az írás kezdetén mindössze egy pár élt csak a fejemben, illetve az, hogy a könyv az 50-es években játszódik majd. Mindketten olyan figurák voltak, akik szeretnek könyveket olvasni, és akkoriban az izlandi szerzők közül Laxness volt a legelismertebb, és ez a könyve volt a legnépszerűbb. Összetettek az érzéseim Laxness iránt: nagyszerű szerző, ugyanakkor kritikával kell tekintenem rá. A Független emberek főszereplője antihős. Bjartur egy rohadék, önző alak, mindent lerombol maga körül. Izlandon mégis hősnek tekintik, mert mindig a saját lelkiismerete hangját követi. Mindig is érdekesnek, különösnek és szomorúnak találtam a történetet. Gyönyörűen, ám hatalmas bánattal végződik: Ásta meghal, Bjartur, aki megölte, sírva cipeli a testét. Meglehet, hogy egy kicsit Bjartur hozzáállásával szemben írtam a magam regényét, mert szerintem az önzés az emberiség rákfenéje. Az önzés ellentéte a szeretet, és az „ást” szó izlandiul épp szeretetet jelent.

 
Fotó: Németh Dániel

MN: Ástának pont a szeretettel van a legtöbb gondja, meg kell tanulnia, hogyan mutassa ki.

JKS: Ez részben a gyerekkori traumája, illetve attól az állandó, mélyről eredő félelme miatt van, hogy éppen olyan, mint az anyja. Hezitál, és ha hezitálsz a szerelemben, veszítesz. Fél, hogy ő is el fogja árulni a szeretteit, hogy nem elég jó és nem elég erős.

MN: A Nyugati-fjordoknál játszódó szál szinte egy gótikus rémtörténetbetét, Üvöltő szelekbe illő, be nem teljesült szerelemmel.

JKS: Amikor elkezdtem írni a regényt, nem tudtam, hogy Ásta vidékre fog menni, de aztán követtem őt. Ott várt rá ez a tanya, amelyet részben egy valós helyről mintáztam. A kilencvenes évek elején ugyanis időnként újságíróként dolgoztam, és hosszú cikkeket írtam vidéki helyekről. Ez a ma már elhagyatott tanya távol állt mindentől, a képe azóta is élénken él bennem. Íróként minden benyomás, ami életem bármelyik pontján ért, törvényszerűen újra fel fog bukkanni. A jelenetben, amikor Ásta először találkozik a gazdával, a „szembesülés a világtól távoli helyről érkező emberrel” kliséjével játszottam. A filmekben is használják ezt, ott ezek a gazdák olykor egyenesen horrorisztikusak. Hol­ott általában ők is csak normális emberek, akik, mivel félreeső helyen élnek, nem biztos, hogy otthon vannak a társasági kódokban. Máshogy viselkedsz az emberek, és máshogy a természeti jelenségek között. A hegyeket nem érdekli, hogyan öltözöl.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap. Nézzen be hozzánk minden nap: hírszolgáltatásunk ingyenesen hozzáférhető. Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk