„A nők nagyon nehezen jutnak szóhoz, rendszerint szélre sodródnak. Ha kiállnak karakánul, azért, ha csendben várnak, azért. Érdekeiket alig tudják érvényesíteni, kezdeményezéseik folyton elodázódnak. Eltűnnek a listákról, fel sem kerülnek. Mindig vannak fontosabb dolgok, listák/harcok/kiállások. Most megragadnánk az alkalmat” – így indítja Kiss Noémi a Szépírók Társaságának nőtagjaihoz szóló felhívást, melyet Hidas Judittal és Tóth Kingával közösen dolgoztak ki.
Az utóbbi években igen jelentős és meghatározó művekkel jelentkeztek női alkotók. Ennek ellenére ez sem a kritikai visszhangok terén, sem a díjak, sem az anyagi elismerés tekintetében nem látszik. Az irodalompolitikában nincs súlyuk reprezentatív érdekképviselet nélkül. Azért jött létre a társaság legutóbbi (a rendkívüli közgyűlést előkészítő fórumán) a női munkacsoport. Ilyesmire nem volt még példa hazai művészeti szervezeten belül. Hogy mit jelent a képviselet? Közös erővel el lehet majd érni, hogy figyelembe vegyék a nők javaslatait, hogy a munkájuk és véleményük a jelenleg domináns férfiakével azonos teret és elismerést kaphasson. Tóth Kinga költőt kértük fel, hogy írjon arról, miért olyan fontos mindez.
Március 15. a Magyar Szabadság napja. A sajtószabadságé, és a hallhatóságé is. Az önrendelkezési, és a véleményalkotási jogunk ünnepe. De nekünk, nőknek, vannak ilyen jogaink? És ha vannak, hogyan gyakorolhatjuk őket? Hangosan, lépcsőre állva, vagy éppen kézfeltartva, halkan, rövid időre? Amíg a „hangosak” odafigyelnek és átengedik a szót?
Az odafigyelés, mások meghallgatása tanulható.
Több kommunikációs modellje van annak is, hogy jól tudjuk hallatni hangunk a közösségben, hogy tiszteletben tartsuk egymás mondandóját, hogy levegőt hagyjunk mindenkinek a véleménynyilvánításra. Az egyik ilyen az ún. szociokratikus modell, amit Grazban a Forum Stadtparkban ismertem meg két évvel ezelőtt.
Egy nemzetközi irodalmi fesztiválsorozaton dolgozunk évek óta, előbb a József Attila Körrel (JAK), annak elvérzése után a Szépírók Társaságával. Heidrun Primas, a Forum Stadtpark női vezetője ismertette meg velünk a módszert, amikor mindenki szót kap, de közben látja a további hozzászólókat is, így összefoglaltan, röviden és lényegre törően fogalmazza meg mondandóját. Közben nincs beleszólás, bekiabálás, és még ha heves is lenne a reakció, addig hallgatni kell, amíg sorra nem kerülünk. Ez azért jó, mert mire kinyitjuk a szánkat, nagy valószínűséggel át is gondoljuk, hogy valójában mit is akarunk mondani, ezért nincs „csípőből tüzelés”.
| ||
Régóta hallatják hangjukat a nők, használják a nyilvánosságot – gondoljunk Erdős Virágra, Tóth Krisztinára vagy Karafiáth Orsolyára –, amit általában vegyes fogadtatás kísér, és az egyetértés mellett nem egyszer özönlenek a szexista, „hangos” kommentek, sőt bizonyos sajtótermékekben ma már a női előadókat a külsejük alapján is lehet sértegetni, megalázni. Többek között erre is reagálva, illetve az általános és egyenlő jogok védelmében alapítottunk női érdekvédelmi csoportot a Szépírók Társaságának legutóbbi összejövetelén. Noha a csoport programja még nem készült el, a kezdeményezés meglepően széles körű támogatásra talált, bár a pozitív fogadtatás mellett felmerült az is, hogy miért van szükség külön érdekvédelmi szervezetre vagy alszervezetre, hogy miért kell a nőknek „különcködni”?
Hát jó is volna, ha nem kellene!
De ha úgyis a szabadságot (vagy annak szép illúzióját) ünnepeljük, érdemes körbenézni, hogy mennyire láthatóak és hallhatóak a nők, akár globálisan, akár a politikában, a művészeti életben vagy bármilyen szervezetben? Hány nőt találunk vezető pozícióban? Hány női professzort, tanszékvezetőt? Az üzleti szektorban hány „főnöknőt”? Vagy az irodalomban hány írónőt/női írót (mert ugye, erre sincs egy normális kifejezésünk) a bármely irodalmi díjak elnyerői, vagy a kuratóriumokban, a szakmai elbíráló szervezetekben, a szemináriumok vezetői között?
Amikor 2017-ben Magyarországot is elérte a metoo és megszólaltak a művészeti körökben is, igaz, még mindig fájóan kevesen, a JAK-ban újra (!) előkerült a probléma. Mert nemcsak a színházakban történik zaklatás, az irodalmi életben is akad szexuális erőszak (lásd Follinus Anna esetét). Sokunkat nyomtak már falhoz tapasztaltabb kollégák, sokunk fenekén (és nemcsak ott) landoltak illetéktelen kezek, csattantak el pofonok, történt követés, „stalking”, netes zaklatás. Nem mindig tanúk nélkül. Ilyenkor jött a „hisz tudod, hogy XY milyen”, „hát igen… nem bírja az alkoholt, bizony-bizony”, szóval a szokásos „minekmentéloda”.
Amikor (már 2014-ben) a JAK egyedüli női elnökségi tagjaként dolgoztam, sorra érkeztek hozzám az üzenetek, főként a fiatalabb pályatársnőktől, akik (ahogy valaha én is) – a döbbenettől és a tisztelettől az általában idősebb és sikeres, elismert pályatárs felé – nem tudtak megszólalni. Én is akkor szembesültem azzal, hogy nem egyedi az esetem és próbáltam felemelni a hangom.
Akkor még nem találkoztunk ilyen problémával, tapasztalatlanok voltunk,
mindenesetre a nyári tábor szervezésénél figyeltünk arra, hogy az érintett személyek ne lehessenek szemináriumvezetők és ne kerüljenek „problémás helyzetbe”. Természetesen ez nagyon messze volt a minimumtól, oda sem kellett volna őket engedni, viszont a következő években, épp Follinus Anna történetének folyományaként minden írószervezet összefogott.
Kiadtunk egy közös nyilatkozatot, elindult a mentálhigiénés csoport szervezése, ahol lehet végre beszélni, történtek kísérletek nyilvános beszélgetésekre. Aztán amikor a JAK-ot gyakorlatilag kivégezték, e kísérletek lassan elhaltak. De a nők végre elkezdték megbeszélni és megosztani szerzett „élményeiket”, ezután került elő az általános érdekképviselet témája is. Hiszen hiába vagyunk páran (és akkor még nem említettük azokat, akik el sem jutnak idáig) mindenféle írószervezetek tagjai, hiába sikerül egy-egy jó nevű kiadóhoz bekerülni, még mindig fájóan kevés lehetőség jut a szereplésre, a látszódásra is.
Miért van az, hogy egy, a feminizmusról szóló beszélgetésnél négy férfi és egy nő ül a konferencia-asztalnál és ha a női szereplő szeretne véleményt formálni, általában azonnal közbeszólnak, „elvágják a hangját”? Hány esetben lesznek még a nők biodíszletek, kvótahölgyek? Vajon mikor lesz elismert a munkájuk? Hány esetben csúsznak le a női pályatársak mindenféle ösztöndíjakról, hiszen, mire végre publikálni tudnak, lehetőséghez jutnak, általában túl vannak az általános 30 éves pályázási korhatáron.
A különböző irodalmi táborokban még elég jó az arány, szinte ugyanannyi (ha nem több) fiatal író és írónő jelentkezik a programokra. Idővel sokan lemorzsolódnak, és látványosan kevesebb nő marad a szakmában. Az elmúlt 7 évben lehetőségem nyílt külföldön is jobban megfigyelni ezt a tendenciát, és meg kellett állapítanom, hogy a „külföldön minden jobb” ez esetben szinte teljesen igaz. Azt az íróprogramot, amelyen részt veszek, női vezető igazgatja, ahogy a stuttgarti Akademie Schloss Solitude igazgatója is egy nő.
Az általam ismert német-osztrák-svájci intézményekben, de általában az irodalmi szektorban is jobban láthatóak a női résztvevők. Egyensúly persze nincs még (hiszen eleve kevesebb nő jut el idáig), de arányosabb a kép, egészen addig, amíg el nem jutunk a bérezésekig. A 30-40 százalékos fizetéskülönbség még mindig probléma, a szabadúszók között pedig
időnként botrányos különbségek vannak a honoráriumoknál,
amit megint csak személyes beszélgetésekből lehet kideríteni – hiszen a szervezők nem tájékoztatják a meghívott művészt, hogy a mellette ülő férfi párszáz euróval többet visz haza. Két hete Svájcban, ahol jelenleg irodalmi ösztöndíjasként dolgozom, az ebédnél az egyik írónő legutóbbi felolvasásának körülményeit mesélte el. Mint mondta, a telefonos meghívásnál el is szólta magát az egyik programszervező, hogy a nevezett írónő gyakorlatilag „kvótahölgyként” szerepelne a szaktekintélyek mellett és emiatt gondoltak arra a bizonyos összegre. Miközben az írónő – mellesleg szociológus – éppoly kompetens volt a szakmai háttértudása miatt…
Vagyis itt is van diszkrimináció, a kerítés, de legalább ez a történet jól zárult, a kolléganő ugyanis fel merte emelni a hangját, végighallgatták mindenféle kommentár nélkül, elnézést kértek és a végén mindenki ugyanannyi honoráriumot kapott. Felmerül a kérdés, hogy miért nem vették figyelembe egyenlő arányban minden szereplő végzettségét, tapasztalatát (ez egy szociológiai témájú rendezvény volt), vajon közre játszik-e, hogy a meghívott írónő nő? Véleményem szerint itt nem kell túlzottan spekulálni.
A lényeg viszont az, hogy elindult egy kezdeményezés, egy „felnyújtott kéz” a beszélgetésre, az érdembeni kommunikációra, egymás megbecsülésére és végig hallgatására. Hogy legyen jelen - és a férfiakéval azonos erővel - a nők hangja (is).
