A szerző több irányból lehet ismerős (a könyv fülszövegében hétféle foglalkozás van egyenrangúként feltüntetve), de talán költőként a legkevésbé – noha egy verseskönyve megjelent már 2004-ben (lásd k. kabai Lóránt kritikáját: „Elértem hát a tóhoz”, Magyar Narancs, 2004. október 28.).
Mostani kötetének alcíme: Válogatott versek 2010–2020, ám mivel költői bemutatkozása óta – amely szintén válogatáskötet volt – nem adott ki verseskönyvet, ez ironikusnak is tűnhet: mintha eleve csak a válogatott verseit közölné, vagy csak azokat írná meg. Ám az Átmeneti ember nem válogatásnak, inkább olyan gyűjtőkötetnek tűnik, amely egy rejtőzködő költői életmű összes eredményét szeretné felmutatni.
| ||
A csaknem kilencven verset tartalmazó kötet anyaga kilenc ciklusba rendeződik, ezeket egészíti ki egy nyitóvers, és zárlatként az utolsó lapon egy rajz. A ciklusok tematikus és motivikus szempontok szerint állnak össze: az első, A mutatvány című verscsoport például gyermekkori élményeket idéz, olykor üres-nosztalgikus módon, máskor, a jobban sikerült szövegekben viszont a személyes élmény rögzítésén túllépve, erős költőiséggel. Ezek a versek az adott múltbeli pillanatot akarják fényképszerűen kimerevíteni és így körüljárni, aprólékosan rögzíteni az érzéki benyomásokat, és a legkisebb mozdulathoz is előzményeket és – a jövőből visszatekintve már ismert – következményeket társítani, hogy bemutathassa a különböző korok és életszakaszok bonyolult egymásra rétegződését.
Nagyjából két csoportra elkülöníthető verstípus váltakozik az Átmeneti emberben: a narratív, hosszabb, filozofikusabb versek és az impresszionisztikus, rövidebb szövegek, amelyek nem mesélni akarnak valamiről, hanem felmutatni valamit. A ciklusokat alkotó és egymással összekötő legfontosabb motívumok közé tartoznak a vízzel kapcsolatos képek (az úszás, a tengerpart) és az utazás képzetei.
„Átmeneti”, „válogatott”: nehezen stabilizálható szövegiségre és gondolatiságra utaló hívószavak a címlapon. Ám az életrajzi szerző szakmai sokoldalúságához és a cím keltette várakozáshoz képest az Átmeneti ember verseinek többségében kontemplatív, meditáló, az élet dolgaira rácsodálkozó, azokon elmélkedő lírai énnel találkozhatunk.
De ez az én – s ez a kötet legizgalmasabb eljárása – mindig valami közvetítőn keresztül tárul csak elénk, mindig valami máson keresztül tud csak magáról beszámolni: a címadó versciklus egyik darabjában például tagadások hosszú sorozatával („nem igaz, hogy…”), egy másikban elképzelt utódjával kapcsolatos igényeinek sorolásával. A kötet sok verse olvasható egy-egy mítosz feldolgozásaként; ezek például Odüsszeusz és Hamlet történeteit gondolják újra, játszanak el az eseményeknek az ismerthez képest eltérő kimeneteleivel vagy helyezik a hősöket más, mai környezetbe, hogy ott boldoguljanak; ezek a versek a gyűjtemény legjobbjai.
A kötetszerkezet íve a gyermekkorral foglalkozó versektől az ifjúkori eseményeket, barátságokat, szerelmet, utazásokat feldolgozó szövegeken át a halálig ér, a belső narratív szervezőelv ívével párhuzamosan válnak egyre általánosabbá és metaforikussá a szövegek: az elején szinte egyeduralkodó első személyű, visszaemlékező versektől a jelen idejű, egyre személytelenebbé váló elmélkedéseken keresztül jutunk el a záró ciklus misztikus paraboláihoz. Ennek az utolsó, a kötet egészétől mindenben különböző, de talán legfigyelemreméltóbb ciklusnak (Ninas Solar és Gustavo Amado beszélgetéseiből) két szereplője van, akik – mintha Füst Milán Hábi-Szádijából léptek volna elő – mindennapi eseményekről beszélve általában két mondattal eljutnak a misztikus filozófiák legnagyobb ontológiai kérdéseiig (hol a hazánk, mi a lényeg, ki éli az életünket stb.), hogy a végén mindketten meghaljanak.
Az igen jó érzékkel megszerkesztett verseskötet nagyon egyenetlen, a versek összességükben azt mutatják, Togaynak nincsen messziről felismerhető költői hangja vagy jellegzetes verspoétikai eszköztára. Emiatt aztán, végigolvasva a kötetet az az érzése lehet az olvasónak, hogy ez a költészet nem érti jól saját magát: azaz nem tudja, hogy mik az értékei és a fogyatkozásai, és hogy hol vannak a fő hangsúlyai. Holott sok értéke van. Érzékeny humora, időnként rendkívül elegáns, igazán szép rímeléstechnikája. Gondolatiságban a lírai én sokszoros eltávolítása, elbizonytalanítása, formailag pedig az ismétléses, anaforikus szerkesztések: ezek mind-mind olyan ígéretes jellemzői, amelyekről elrugaszkodva valóban nagy költői műveket lehetne alkotni. Amikor ezekkel az eszközökkel él, jobb pillanataiban csak nemzedéktársai legjobbjaihoz, Kemény Istvánéhoz, Tóth Krisztináéhoz, Fekete Vincééhez mérhető a költészete. Ám ebben a kötetben nem mindig sikerült ezt elérni, sőt, valójában elég sok az egészen gyenge minőségű vers is. Van köztük, ami rögtönzésnek hat, van, ami túlírt, feleslegesen túlbonyolított, van, ahol az egyébként finom rímelés után fárasztó kínrímek következnek, és akadnak egyszerűen unalmas, semmitmondó, üres szövegek is. Mindez pedig elsősorban nem önmagában baj, hanem azért, mert ezek között nehezebb észrevenni az igazán jó verseket, azokat, amelyekért megéri elolvasni a kötetet. Egy még jobban megrostált, karcsúbb, de a benne rejlő lehetőségeket sikerültebben kiaknázó válogatás jobban állt volna az anyagnak.
Scolar, 2020, 192 oldal, 2999 Ft
