| ||||
A haláláig spiritus rector Gábor Andor, a másodállásban a Szabad Népnek dolgozó felelős szerkesztő (Szegedi Emil), a Szabadság cikkírójaként is ügyködő redaktor, a volt fegyveres ellenálló (Gál György), valamint a sportújságíróból némi Don-kanyarbeli kitérő – meg egy sikertelen rádiós futballközvetítés – után humoristává és segédszerkesztővé előlépő Tabi László remek érzékkel válogatta össze az új lap alkotógárdáját, íróit és karikaturistáit. Itt és ekkor lett pazar humorista a szépreményű lírikus Darvas Szilárdból (s egyszersmind fulmináns vezércikkek írója a Szabadság hasábjain), a banktisztviselő Gádor Bélából (a bohózat- és hollywoodi filmíró Görög László öccséből), s a szinte gyerekember Hoffmann Ferikéből, aki előbb Hont Ferenc, majd – mivel e néven már működött egy tekintélyes színházi kiválóság – ifj. Hont Ferenc, végül Kishont Ferenc név alatt közölte írásait, s aki utóbb Efraim Kishonként futott be megérdemelt világkarriert. S mert a lap a viszonyokhoz képest kifejezetten jól fizetett és állandó megjelenést biztosított, jöttek a már ismert humoristák is, Stella Adorján, a bohózatfejedelem Nóti Károly (olyan klasszikus bemondások atyja, mint "régi motoros vagyok", "Lepsénynél még megvolt"), Békeffi István, Király Dezső (ő később elpályázott, s a kisgazda vicclap, a Szabad Száj szerkesztője lett) vagy a slemil Királyhegyi Pál. Mi több, a gázsi reményében még az olyan szépirodalmilag szavatolt nagyok is fölbukkantak a szerzők sorában, mint Heltai Jenő és Szép Ernő, vagy az 1945-ös karácsonyi számba cikket küldő Márai Sándor (!) és Zilahy Lajos.
A szerzőgárda, amelynek egyébiránt a nagyszerű rajzolók is egyenrangú tagjai voltak (mint pl. Szűr Szabó József, Kaján Tibor, Szegő Gizi és Pályi Jenő), hamar élvezetes és igen népszerű lappá tette a Ludast. Mert noha az igazolóbizottságok működésén, a közellátási mizériákon vagy épp a hiperinfláción (1945 végére a Ludas ára is 1500-szorosára nőtt) csattanó élcek mellett jócskán fölbukkantak az újjáépítést irányító Vas Zoltánt és Gerő Ernőt („legény a talpfán”), valamint a keresztes lovagként ábrázolt Rákosit dicsérgető kitételek, azért a lap ügyesen lavírozott, s valósággal lubickolt a koalíciós évek poéntengerében. Az aggszűzbeszédét tartó kereszténykonzervatív Schlachta Margit,
a nagy pocakú kisgazda pap
és államtitkár, Balogh István páter, a beszédes nevű Sulyok Dezső és társaik fölöttébb hálás témát szolgáltattak a humoristák és a karikaturisták számára. S miközben egy szinttel feljebb az MKP szépen bedarálta a neki nem parírozó politikai erőket, s fölszámolta a valódi koalíciós kormányzást és a parlamentarizmust, addig a Ludas Matyi is folytatta - részben kétségkívül őszinte - harcát a sötét reakció, azaz Reakczy Jóska ellen.
| ||
1947-re megváltozott a lap vezetése, Szegedi és Gál György távozott (utóbbi életre hívott egy remek, ám rövid életű rivális vicclapot, a Pesti Izét), s a szerkesztés munkáját egy évre Darvas Szilárd vette át. Hamar kiderült azonban, hogy a Ludas felhőtlen gyermekévei véget értek, s a kommunista párt elvárásai és mind torzabb hatalomgyakorlási technikái nyomasztóan nehezedtek rá még e privilegizált, időközben magát a négyszázezres példányszámig feltornászó sajtótermékre is. Az elkötelezett, ám javíthatatlanul bohém Darvas egy év után átadta tisztét a jóval fegyelmezettebb Gádornak, aki a megalkuvást nem ismerően cinikus Tabival az oldalán hozzáigazította a lapot a bornírt igényekhez, s ezt az eljárást folytatták azt követően is, hogy 1950-ben Gábor Andor hivatalosan is főszerkesztője lett a Ludasnak (1953-ban bekövetkezett haláláig). A Magyar Újságírók Szövetsége 1951-ben imigyen sommázta, mit vár el a hatalom az immár egyedüli élclaptól: "A Ludas Matyi feladata, hogy azok számára is érthetően és szemléletesen írjon, akik politikával nem foglalkoznak, akik más újságot nemigen olvasnak, akik általában nem jártasak a kül- és belpolitikai kérdésekben. A szatíra, kifigurázás, leleplezés eszközével magyarázza meg nekik – sőt bizonyos fokig ismertesse is velük a fontos eseményeket: az ellenséges tábor terveit, válságait, belső ellentmondásait, erkölcstelenségét, hanyatlását és aljasságát." (Idézi Takács Róbert Nevelni és felkelteni a gyűlöletet című tanulmányában.)
A Ludas engedelmesen teljesített: típusfigurái között, ahol eddig a majd' százéves Magyar Miska haladó hagyományként tételezett alakja is föl-fölbukkant, megjelent a szabotőr nagygazda Zsíros Péter és Kulák Kelemen, s az acsarkodó dühvel ábrázolt ellenségek száma is szépecskén megszaporodott Truman elnöktől Tito marsallon át egészen Rajk Lászlóig. S bár a lap hosszú évekre szinte teljesen elvesztette a humorát, a párt agitációs osztálya még 1954-ben is fontosnak tartotta problémaként kiemelni, hogy a Ludas szerkesztői és szerzői
mindenáron tréfásak
szeretnének lenni, s nem akaródzik lemondaniuk a karikatúrák csattanóiról. Makacsságukat, illetve hol bántón személyeskedőnek, hol túlontúl általánosnak ítélt kritikai ténykedésüket a párt azzal magyarázta, hogy mindahányan a polgári humor emlőin növelkedtek, származásuk nem megfelelő, s politikailag sem kellőképpen fejlettek. („A munkatársak többsége származásánál, kapcsolatainál fogva elsősorban a főváros polgári és kispolgári rétegeihez kapcsolódik, azok életét, problémáit ismeri, és csak kötelezően foglalkozik a munkásosztály és a parasztság kérdéseivel.”) A Ludas alkotógárdáját védte ugyan az a lenini tétel, miszerint jó humorista csak burzsoá közegben terem meg, ám a szemináriumi fejtágítás alól még a legmegátalkodottabb kávéházi zsurnaliszták sem vonhatták ki magukat. Egy ilyen, sztálini hivatkozásokban és lenini idézetekben bővelkedő továbbképzés után Királyhegyi Pál állítólag ekképpen válaszolt a szemináriumvezető pontos időt firtató kérdésére: „Lenin szerint háromnegyed hét van!”
| ||
Nem csoda hát, ha az igényesebb szerzők megpróbáltak az örök emberi témák, úgymint a szerelem, a házasság, a változékony időjárás vagy a spenótevés felé fordulni, s bár erre – a vállalati csasztuskák és világpolitikai epeömlések mellett – csak igen szerény módjuk nyílt, számos maradandó apolitikus humoreszk született még ezekben a nehéz években is. Tabi által sugalmazott 1949-es disszidálásáig így írta üde krokijait a színházi tapsról és a bejárónőről Kishont Ferenc, ekkor teremtette meg az ifjú Mikes György a Bámex-Bumfért nevű vállalatkomplexumot, elhelyezve benne mindahány kedves figuráját. Ebben a lefojtott közegben írta meg a fanyarul szellemes Tabi László a Ketten beszélnek című sorozatának korai darabjait, s az állandó agitációs elvárásokkal küszködő, a felsőbb hatóságokkal szüntelen levelezésben álló Gádor Béla is ez idő tájt jelentette meg első humoreszkjeit a mindegyre csak kölcsönért kuncsorgó nimolista Garfunkelről, akinek mindig van egy nagy, egy világmegváltó ötlete. 1953 után igen lassan, párhuzamosan a filmgyártásban és az irodalomban lezajlott folyamatokkal, a Ludas Matyi hasábjain is megkezdte hosszú emancipációs harcát a magánélet, a privát, az apolitikus humor. Gádorék 1955-re szolid irányváltást vittek végbe, s ekkorra nemcsak a tömjénezett hazai politikusok képei tűntek el a lapból, de az időtlen humor óvatos államhatalmi elismerésére is sor került, amint ezt az alábbi hivatalos feljegyzés is bizonyítja: „Nem kell félni attól, hogy a lapban apolitikus humor is legyen, de módjával, szellemesen, ötletesen kell megoldani, amit a rajzok nem mindig mutatnak. Az ilyen apolitikus humor is előbbre viszi a dolgokat, az elmaradottabb rétegeknél ezzel is lehet agitálni.” (Ugyancsak Takács idézett tanulmányában.)
1956-ra a Ludas Matyi újra nyitottabb orgánummá vált, s jóllehet továbbra is tudósításokat közölt hasábjain a Wilhelm Pieck Vagongyárból vagy a nagyberki Győző téeszből, s változatlanul állandó rovatot tartott fenn a bürokrácia elleni harc számára, mégis új témák és új szerzők lepték el a lapot. Tekintélyes szépírók, mint Illyés Gyula, Kónya Lajos és Örkény István (akinek A költészet hatalmáról című klasszikus írása itt jelent meg először), ifjú irodalmárok (pl. Rubin Szilárd), agilis új humoristák (Peterdi Pál, Somogyi Pál, Szilágyi György, az utóbb rejtvénynagyasszonnyá deklasszálódó Kun Erzsébet, és a fiatal színész, Rozsos István), meg az elkövetkező évtizedek jellegzetes írói-közszereplői: Fehér Klára, Boldizsár Iván, Bajor Nagy Ernő. S a Ludas Matyinál kapott többszörösen is meghálált menedéket az elveszített 1954-es berni világbajnoki döntő egyetlen áldozata, minden idők legműveltebb sportújságírója, a kikezdhetetlenül tisztességes Feleki László is.
Paradox, ám nagyon is érthető módon, ahogy lazult a hatalmi kontroll, úgy kezdett a szerzők figyelme újfent a politika világa felé fordulni. A személyi kultusz abszurditása, a bemagolt szólamokkal való leszámolás („Most el kell felejtenem, amit eddig tanultam” – mondja egy papagáj az egyik 1956-os karikatúrán) vált lassan kiemelt témává, habár az orgánum csak
érezhető késéssel
követte az év nyarán látványosan felgyorsult fejleményeket. (A Ludas naprakészségéről leginkább az utóbb vicclapban és közbeszédben egyaránt élvvel tárgyalt ún. gebinjelenség korai észlelése tanúskodott ekkoriban.) Olyannyira, hogy amikor október közepén elvi jelentőségű szerkesztőségi cikket közöltek a „kritika és a kritizálás” kérdéséről, az sem valamely aktuális politikai kérdésben foglalt állást, hanem csak A szabin nők elrablása című szórakoztató tinglitanglit védte meg B. Nagy László igaztalannak és bántónak ítélt hírlapi bírálatával szemben. Mi több, az október 25-i dátumú, nyilvánvalóan napokkal korábban szerkesztett lapszámban is csak egy óvatoskodó gondolatmenettel találkozhatott az olvasó, amely a bűn és a hiba fogalmain mélázott.
| ||
Várnai György rajzán pedig, amely három, gondoktól elgyötört miniszterelnököt ábrázolt, a Szuez térképe fölé görnyedő angol s az Algéria mappáját vizslató francia kormányfő mellett harmadikként Hegedűs Andrást találhatta a szobordöntésből és utcai harcokból pillanatokra kiszakadt korabeli lapvásárló, amint a Magyarországra hazatelepült Páger Antal képén mereng bősz szemöldökráncolás közepette. A Ludas végképp lemaradt az eseményektől, s ennél végzetesebb szatirikus élclappal csak egyetlen dolog történhet: ha hivatalos lappá miskárolják. A Ludas Matyi mindkét szörnyűségnek áldozatául esett, s így szinte megváltást jelenthetett az a féléves pauza, amíg – oly sok más orgánumhoz hasonlóan – szüneteltetni kényszerült működését. Ámde a lap munkatársai tanultak a leckéből, s amikor 1957. február 21-én a pragmatikus Tabi László irányítása alatt újra megjelent a Ludas, a címlapon a nádpálcás Fazekas Mihályt ábrázolták, amint szemrehányást tesz Matyinak rossz feleleteiért, mire a meakulpázó válasz így hangzott: „Tanító bácsi kérem, súgtak!”
A Ludas Matyi 1957. februári újraindítása a forradalom leverését követő hivatalos „lapszűke" taktikus fölszámolásának egyik korai állomása volt. Az immár Tabi László által szerkesztett újság ugyanis jóval előbb nyert megújított lapengedélyt, mint akár a Népsport, akár a csak szeptembertől kibocsátott Magyar Nemzet. Bár a szerkesztőség egyes tagjai maguk is korainak ítélték az egyébiránt ugyancsak megtépázott presztízsű szatirikus hetilap megjelentetését, ám a többség azonosult a főszerkesztő pragmatizmusával. Tabi változatlanul a pártos humor fórumaként kívánta fölmutatni lapját, de szakított a megelőző évek bornírt gyakorlatával, s így a szerkesztő- és szerzőgárda figyelme végre a közérdeklődést kiváltó témák, az ideologikus hitvitázás és a veszett ellenségkajtatás helyett a hétköznapok realitása felé fordulhatott. Így jelent meg a Ludasban rögtön 1957 elején a főszerkesztő utóbb klasszikussá vált írása, a Menni vagy maradni, ami a disszidálás tematikáját járta körül szellemesen, s egyszersmind bravúrosan egyensúlyozva.
A lap érzékelhetően módosult hangvétele, azaz a rendszerhűség csipkelődő változata természetesen a legnagyobb elővigyázatosság mellett is kiváltotta néhanapján a felsőbbség neheztelését. Az újraindulás évében például az okozott kisebbfajta botrányt, hogy az október huszonharmadikán megjelent szám címlapján föltűntek a nemzeti színek, 1961-ben pedig a funkcionáriusok, vállalatvezetők és igazgatók kárára elsütött élcek miatt kapott komoly intést a Ludas. Naményi Géza, a Tájékoztatási Hivatal vezetője följegyzésében ekképp marasztalta el az újság károsnak és veszélyesnek ítélt gyakorlatát: „Természetesen nem azt tartjuk hibának, ha egy szatirikus hetilap – rendeltetésének megfelelően – akár eltúlozva is kipellengérezi a hibákat és így lép fel ellenük. A Lúdas Matyi (sic!) azonban többnyire megfeledkezik az érem másik oldaláról, ugyanis sorozatosan, majdnem kivétel nélkül minden számban visszatérőleg szinte csak a vezetőket bírálja, de a »beosztottak« fogyatékosságairól, hibáiról egészen elvétve szól. Ez az eltolódás és torzulás végül úgy fest, mintha a beosztottak a korrupt, basáskodó vezetők valóságos »áldozatai« lennének."
S valóban, a Naményi Géza által hosszasan sorolt humoreszkek és karikatúrák ugyancsak kedvezőtlen színben mutatták a vezetőket, hiszen Somogyi Pál a tehetségtelenek fölfelé bukásáról (Newton tévedése), míg Dunai Ferenc a kizárólag távollétében hasznos igazgatóról (Közvetlen kapcsolat) filozofált a Ludas hasábjain. A lapnál uralkodó szellem megváltozásáról mi sem árulkodhat jobban számunkra, mint az, hogy a Ludashoz 1953-ban pártmegbízottként érkező Földes György főszerkesztő-helyettes Lacika levelei című állandó rovatában több ízben maga is vezetői korrupciót és nepotizmust emlegetett. A bírálat mindazonáltal keretek közé szorult, s igencsak éles határvonal húzódott a kritizálható személyek és intézmények s az illethetetlen illetékesek között. Ezt a tényt s voltaképpen a „kimondatlanul kimondás" dialektikus szabadságát tárgyazta Mikes György Szatíraírási kísérlet című humoreszkje, amelynek humorista főhőse rekordot próbál beállítani, ám a játszi könnyedséggel kifigurázott csoportvezetőtől egyre nehezebben araszol a magasabb szintek felé, míg azután a miniszterhelyettesi sarzsinál végképp megakad. Vagyis a gyakorlatban a Ludas szerzői, szatíraírói és karikaturistái témaválasztásaikban többnyire kénytelenek voltak beérni az alsóbb szintekkel, s az egész évben levadászható apróvadakkal, a Patyolattal, a BKV-val, a rádióval és a televízióval, no meg persze a vendéglátóiparral.
| ||
A Ludas arculatának megváltozása mellett a szerkesztőség személyi összetétele is jócskán átalakult a hatvanas évek második felére. Az alapítók közül meghalt Darvas Szilárd és Gádor Béla (mindketten 1961-ben), s többen elhagyták az országot. Így például 1956-ban Londonba távozott a bájos humorú Vajda Albert, tíz évvel később, 1966-ban pedig az ugyancsak alapmunkatársnak tekinthető Dunai Ferenc, A nadrág című pazar és bombasikerű komédia szerzője emigrált az Egyesült Államokba. S akadt olyan is, mint Kaján Tibor, aki Tabival összekülönbözve lépett ki a lap beltagjainak sorából (1962-es távozása előtt koronát rajzolva a főszerkesztői külön bejáratú vécé ajtajára). Mindezekkel párhuzamosan természetesen új munkatársak is érkeztek: Galambos Szilveszter (1958-ban), a groteszk és a szürreális határmezsgyéjén egyensúlyozó egy-két mondatnyi Szilánkok megteremtője, vagy a később a táncdalfesztiválok snájdig műsorvezetőjeként országos népszerűséget szerző Õsz Ferenc (1968-tól egészen korai haláláig). A karikaturisták gárdája is új tagokkal gyarapodott, hiszen 1959-től a lap belső munkatársa lett Pusztai Pál, a világpolitikai tematikájú Iván és Joe-rajzok s a szelíden erotikus Jucika-sorozat megalkotója, a hatvanas évek közepén pedig előbb Balázs-Piri Balázs, majd Sajdik Ferenc került be a szerkesztőségbe.
A hatszázezres példányszámú hetilap – reflektálva a mindenkori aktuális témákra – frissen kommentálta a hatvanas évek belpolitikai, gazdasági és kulturális fejleményeit, volt légyen szó akár a gebinesekről, futballistáink marseille-i kudarcáról, a Ki mit tud?-ról, a frizsiderszocializmusról, s szintúgy a „Kicsi vagy kocsi?" felcím alatt lebonyolított társadalmi (ál)vitáról. Így természetesen az új gazdasági mechanizmus előkészítését és bevezetését is nyomon követték, karikatúrán megörökítve a gazdaságirányítási reform fölött bábáskodó Fock Jenő miniszterelnök markáns vonásait. Ez azért is fölemlítendő, mivel ekkorra
már csak elvétve jelentek meg a rajzokon magyar politikusok,
s külföldi államférfiak is csak nagy ritkán. Utóbbiak szerepeltetése amúgy is rendkívüli kockázatot jelentett, hiszen a testvéri szocialista államok vezetői akár a legártatlanabb rajzok miatt is megorrolhattak. Különösen érzékenyek voltak e kérdésben a Német Demokratikus Köztársaság párt- és állami funkcionáriusai, hiszen egy 1970-ben megjelentetett, Willy Brandt kancellár és az NDK-s kormányfő, Willi Stoph találkozójára utaló Kaján Tibor-karikatúra akkora fölháborodást váltott ki köreikben, hogy külügyminisztériumuk hivatalosan tiltakozott a magyar szerveknél.
A hetvenes évek közepén új korszak köszöntött be. Nemcsak Földes György, a volt politikai ellenőr, az ekkorra már munkatársai által kedvelt, joviális (és kijáróemberként is hasznos) főszerkesztő-helyettes vonult nyugalomba, hanem 1976. január elsejével maga az osztályfőnöki modorú, távolságtartó Tabi László is távozott. Helyére Árkus József került, aki sok szempontból különbözött
| ||
nagy tekintélyű elődjétől, hiszen nemcsak jóval fiatalabb és közvetlenebb volt Tabinál, de ambiciózusabb is (lásd televíziós népszerűségét a Parabola műsorvezetőjeként), s a Népszabadság felől érkezve politikai beágyazottság dolgában is erősebb legénynek tűnt. Árkus is fönntartotta a lapszerkesztésben bevált „reflektálás és respektálás" kettős elvét, mindazonáltal a merészebb húzásoktól sem idegenkedett, s határozottan szorgalmazta a politika s a politikusok megjelenítését a lapban, bár a jelenből visszatekintve a bevett szereplők köre meglehetősen szűkre szabottnak tetszik. Így a soros könnyűipari, belkereskedelmi és építésügyi miniszterek meg a mindenkori tévéelnök mellett – akárcsak a Rádiókabaré adásaiban – a Ludas Matyiban is különös előszeretettel szerepeltették az eredeti svádájú Csikós-Nagy Béla anyag- és árhivatali elnököt. Egyébiránt épp a nyolcvanas évek állandósuló áremelkedéseinek témájában robbant ki az Árkus-éra legnagyobb botránya, amikor is egy augusztus huszadikai címlapon az ünnepi felirat ezt hirdette: „Éljen augusztus 26,50!" A lap szigorú megrovásban részesült, a főszerkesztőt pedig féléves büntető továbbképzésre vezényelték a Villányi úti pártfőiskolára.
A Ludas mindazonáltal virágzott a nyolcvanas években, s igencsak hasznára fordította a jótékonyan lazuló viszonyokat meg a sajtópiac megélénkülését. Idővel ugyanis a hetilap több életerős leányorgánumot kölykedzett, s a hetvenes évek óta megjelenő Ludas évkönyv mellett forgalomba került a havonta kibocsátott Ludas Magazin s az Árkus szerkesztői ténykedése, illetve a szerzői átfedések okán szintén jórészt a Ludashoz sorolható Tollasbál című pajzán periodika. A felfrissített hetilapnál új szerzők tűntek fel, mint például a közéleti és társadalmi érdeklődésével Brenner György mellé felsorakozó karikaturista, Lehoczki István, vagy a Mikes-Somogyi nemzedéket követő fiatalok legjobb humoreszkírója, Föld S. Péter. (Részben itt említendő a Nevető Lexikont megalkotó, 1981-től a Ludas munkatársaként működő tudós literátor, Tímár György is.) A gorbacsovi glasznoszty és peresztrojka kurzusa s az MSZMP reformszárnyának kibontakozása politikailag is új lendületet adott a Ludasnak, s a hazai grósznoszty rövid időszakában a lap valósággal élenjárt a határok kitágításában. Azonban az események fölgyorsulása a nyolcvanas évtized végén mintha meghaladta volna a vicclap politikai rugalmasságát, s a Ludas – kevésbé az újonnan fölbukkanó konkurencia (Új Szabad Száj, Hócipő), mint inkább a politikai viták elszabadulása okán – némiképp dezorientálttá vált az évtizedfordulóra.
A félhivatalosan egészen 1990-ig az MSZMP hetilapjaként fungáló Ludas szerkesztőgárdája részint a múlttól szabadulni vágyás szándékával, részint a gazdasági önállósodás eszméjétől vezérelve komoly lépésre szánta el magát.
A rendszerváltozás országos kavalkádja közepette
a még mindig szinte csorbítatlanul népszerű Ludas Matyi ugyanis megpróbált kikerülni a Hírlapkiadó Vállalat kötelékéből, mely sajtóüzem a nagy egyenlősdi jegyében korábban évtizedeken át osztotta szét a rendkívül nyereséges vicclap bevételét egyéb, váltig ráfizetéses orgánumai között.
| ||
A Hírlapkiadó azonban ragaszkodott a sikerrel bevezetett Ludas Matyi névhez, s így a szerkesztőség az 1990. március 7-ei lapszám (azaz a 47. évfolyam 10. szám) megjelentetése után a Mai Nap Rt.-hez igazolt, s Új Ludas név alatt új hetilapot indított. Csakhogy a Hírlapkiadó továbbra is megjelentette a maga Ludasát, s a több tíz ezer előfizetőhöz is a korábban külsős karikaturistaként foglalkoztatott Dluhopolszky László fősége alatt sietve verbuvált, egyenetlen színvonalú csapat produktuma jutott el. A nevet jog szerint birtokló sajtótermék a pártos humort sietve fölcserélte az MDF-es kormánypárti humorral, s 1992-től a színész Szuhay Balázs irányítása alatt szenvedélyesen óvta az Antall-kormányt. A lap példányszáma azonban rohamosan csökkent, az előfizetések elmaradtak, s Szuhay éppúgy pórul járt a főszerkesztőséggel, mint annak idején leghíresebb szerepében Hiszékeny úrként Hakapeszi Makival.
Fájdalom, a Ludas Matyi föltartóztathatatlan végromlásával párhuzamosan az Új Ludashoz testületileg átvonult s bizonyítottan kvalitásos szerzőgárda számítása sem vált be. Hiába élveztek az alkotók immár teljes szabadságot, ütve kormányon éppúgy, mint ellenzéken, az előfizetők elvesztése, a tőkehiány és a lapkészítés jótékonyan túlméretezett költségei ezt az orgánumot is tönkretették. A szerkesztőség színe-java így 1992-ben új próbálkozáshoz látott, életre hívta az Úritök című szatirikus lapot. Az újságnak, amelyet még a halálos beteg Árkus József ötlött ki és keresztelt el, már Balázs-Piri Balázs lett a főszerkesztője, ám alig pár év után ez a vállalkozás is kiszorult a piacról, ahogy a soron következő, a rendező Kalmár Tibor által főszerkesztett, az erotika tematikájával kísérletező Pesti Vicc is.
Ez az írás a Magyar Narancs 2006. december 21-én megjelent Élccsapat és a 2007. január 25-én megjelent Vese, velővel című cikkek frissített változata.
