Kedves Olvasónk!
A Sorköz új, Olvasni muszáj sorozatában megmutatjuk: a Narancs szerzői nem csak írnak, olvasnak is a maguk örömére. Olvasnak és újraolvasnak régi és újabb klasszikusokat, méltán és méltatlanul elsüllyedt szerzőket, elfelejtett, a polc mögé csúszott könyveket és korábbi korok sztárkönyveit, véletlenszerűen vagy valami különös összejátszás révén elibük sodródott műveket. És élvezik!
A Nemtudás című regény alaptörténete banális, pont ezért zseniális. Irena fiatal anyukaként emigrált Prágából Párizsba, ahol férje halála után egyedül nevelte fel két lányát. A történet húsz évvel később játszódik, a gyerekek már kirepültek, és Irena, bár párkapcsolatban él, magányos. Josef Dániában él. Szintén cseh emigráns és szintén elvesztette házastársát, magányos, de ő nem lépett tovább, a halott feleség emlékével él. Húsz emigrációban töltött év után egy napon térnek vissza Prágába, egymásba botlanak. Már találkoztak korábban. Első pillanattól kezdve vibrál köztük egy sok évvel ezelőtti éjszaka emléke. A fiatalkori, befejezetlen flört, a meg nem élt lehetőség képe hidat emel a két ember közé, megkönnyíti a másik felé való nyitást, természetessé és könnyeddé teszi a kapcsolódást. Mármint Irena szerint, aki azóta is talizmánként hordja magánál az azon az estén emlékül eltett hamutartót. Josefnek fogalma sincs, ki a nő, de tetszik neki a helyzet, így nem fedi fel magát.
Egy ilyen szituáció már akkor is kínos, ha azonnal kiderül: az egyiknek nem jelentett maradandót, ami a másiknak meghatározó élmény maradt.
De Kundera nem éri be ennyivel: a végletekig nyújtja a nemtudást, halogatja a felismerést. A titok jól komponált, hamar szorongatóvá válik. Mindeközben folyamatosan bepillanthatunk mind a férfi, mind a nő gondolataiba, érzéseibe, ami csak még fájdalmasabbá teszi a várakozást. Kijózanító, mennyire más olvasata lehet ugyanannak a helyzetnek, és hogy ennek ellenére ideig-óráig milyen jól működőnek tűnhet egy találkozás. Mindezzel nem árultam el nagy titkot, nem a végkimenetel a fontos a regényben, nincs meglepő fordulat. Az emberi működésmód maga, amire rávilágít az író. Hogy mennyire mások az előfeltevéseink, hogy megtévesztenek még a közösen átélt az emlékeink is, hogy elménk berendezkedése miatt nem értjük, nem is érthetjük egymást igazán.
Az előfeltételezéseinken túl a jó kapcsolódás másik akadálya maga a nyelv. Irena párjával, a svéd származású Gustaffal való kapcsolatában a nyelvi különbségek tartják fenn a kényes egyensúlyt. Irena beszél jobban franciául.„Verbális fölénye kiegyenlítette az erőviszonyokat: teljes mértékben Gustaftól függött, de beszélgetéseiket ő irányította, ő vonta be a másikat a saját világába.” Ám a nyelvi viszonyok a megváltoznak prágai tartózkodásuk alatt, onnantól az angol lesz a közös nyelv. Ez azonban Gustaf terepe. „Irena rosszul tudott angolul, csak a felét értette annak, amit mondtak neki, strapálni magát nem volt kedve, hát nem is igen hallgatta Gustafot, és ennél is kevesebbet szólt hozzá. […] otthon hallgatag idegen lett belőle.” A regényben egy adott nyelv ismeretéből fakadó különbségek jelennek meg, de kiszélesítve az értelmezést a szavak félrevezető erejéről, az egységes jelentés és a megértés mítoszának lerombolásáról van szó.
A történet nem csupán férfi-nő viszonyban beszél a megértés lehetetlenségéről. Megjelenik a barátokkal, a családdal, a szülőfölddel való újra kapcsolódás lehetetlensége is. Évtizedek távlatából már senki és semmi nem ugyanaz, ugyanakkor mindegyikükben egy korábbi állapot szellemképe uralkodik a másikon. Ezt a képet megőrizni csak úgy lehet, ha a beszélgetésekbe nem kerül be a zavaró tényező, jelen esetben a külföldi lét. A barátok és a családok kényszeresen a régi közös, mára jelentéktelen kapcsolódási pontokra koncentrálnak és nem érdeklődnek jelenük iránt. A kapcsolódás illúziója csak az igazi életük lehasításával jöhet létre, és így is csak ideig-óráig. Irena és Josef kénytelen lépten-nyomon szembesülni a régi barátokról, a családtagokról, a városról szőtt nosztalgikus elképzeléseik hamisságával. Szerelem és honvágy természetében nem is áll olyan távol egymástól, a történet előrehaladtával párhuzamosan jelennek meg és lepleződnek le.
„Visszatérés görögül: nostos. Algos szenvedés. A nosztalgia tehát szenvedés amiatt, hogy hiába vágyunk visszatérni. […] A cseheknek a görögből átvett nostalgie mellett megvan a saját főnevük, stesk, és a saját igéjük; a legmegindítóbb szerelmi vallomás csehül: stýská se mi po tobě: nosztalgiám van utánad, távolléted elviselhetetlen fájdalmat okoz. […] Ebben az etimológiai megvilágításban a nosztalgia mint a nemtudás miatti szenvedés tűnik föl. Messze vagy, fogalmam sincs, élsz-e, halsz-e. Messze szakadtam, és nem tudom, mi történik odahaza.”
Ez a kettő Odüsszeusz két nagy motivációja is. Távolléte alatt Pénelopé és a szülőföld eszméje tartja életben, de hazatértekor végül egyáltalán nem azt találja otthon, amire számít. Az ókori hős történetét sokszor állítja párhuzamba szereplői élethelyzetével Kundera, így téve magát a regényt is egyfajta visszatéréssé. A szöveg nemcsak irodalmi kitekintésekkel tűzdelt, de filozófiai, esztétikai, történelmi és etimológiai betétekkel is megakasztja Kundera az olvasót. Ezzel egyrészt a szerző irányítja a befogadói értelmezést (hiszen már a történet alakulása közepén értésünkre adja, mi a mondanivaló), másrészt megteremti magának a lehetőséget, hogy politikai és társadalmi összefüggésekre adjon kitekintést (ilyen a húszas szám ismétlődése az európai történelemben, vagy Skácel négysorosa a háromszáz éves szomorúságról). Olvasói ízlés kérdése, hogy ez az eljárás szimpatikus vagy inkább idegesítő, vagy hogy kit melyik mondanivaló ér el jobban, az egyéni vagy a társadalmi-politikai vonatkozású történetszál.
A Nemtudás ironikusan szomorúságát az adja, hogy végül pont az egymás felé mozdulás vezet el egymás elvesztéséhez. Azaz: az illúzióink – a honvágy vagy a szerelem, általánosságban: a vágyódás – elvesztéséhez. Hiszen a másik személy vagy a felmagasztalt hely a bennünk élő formában lényegében sosem volt, vagy ha volt is egy adott pillanatban, már rég nem ugyanaz. Mindezt csak akkor láthatjuk meg, ha igazán közel kerülünk a vágy tárgyához. A megértés illúzió, az emlékezés csalóka. Feloldás, remény nincs, legalábbis ebben a regényben. A visszatérés áltatás: ugyanoda, ugyanabba a helyzetbe, életbe, érzésbe, emberbe képtelenség visszatalálni. Mégis minden ember sajátja a nosztalgia és a szerelem reménye, amely jótékony illúzióként takarja a szomorú igazságot.
Milan Kundera: Nemtudás. Európa Kiadó, Budapest, 2016, 119 oldal
