Ezt a mindennapok felőli nézetet személyes életpályák tömeges felvillantásával és települések, földrajzi pontok helyzetképével hozza: a sorsok, szerkezetek, folyamatok működésének és működtetésének leírása a könyv vezérfonala. Alapvetése, hogy történelmietlen a felelősök keresése – szemben a kormányközeli intézetek és média azon törekvésével, hogy az okokat az igazságtalanságok különböző színvonalú újrafeldolgozásával külső és belső összeesküvésekben találják meg.
A könyv legbátrabb fejezete a szembenézés a „mi lett volna, ha?” kérdéseivel. Ablonczy itt értekezik többek között az 1918 eleji, győztesnek látszó helyzet megfordulásáról, a magyar katonai ellenállás esélyeiről, Károlyi mozgástérhiányáról és az elszigetelődésről, a nemzetközi jelentéktelenségbe süppedésről is, természetesen a kérdések kérdésének („alá kellett-e írni a békeszerződést?”) körüljárásával. Ez a fejezet bevezeti az olvasót a látszólag széttartó folyamatok működésébe, s meg is győzi arról, hogy a mozaikdarabokból összeilleszthető és elbeszélhető a történet. Elfogadjuk a szerző konklúzióját, miszerint: „(h)őseink részben az általuk is vallott nacionalizmus legyűrhetetlen erejével szemben vallottak kudarcot. Sorsuk küzdelem volt a nagyhatalmú végzettel – ekként is érdemes szemlélni őket, és nem érdemes utólagos szemrehányást tenni nekik: az valóban elég történelmietlen lenne.”
A legtöbb újdonságot talán a Szén, spanyol, cipőtalp fejezet hozza, mely az ország demográfiai viszonyait, a női szerepek megváltozását, a gazdaság növekedését taglalja, és annak okait, hogy miért sikerült gyorsan elérni a háború előtti szintet. A szerző a közellátás, s főképp az élelmiszerhez és szénhez jutás problémáját tekinti át a húszas évek eleji konszolidációig – ami egyaránt meghatározta a mindennapokat és a politikai legitimitást is (a Háborúból békébe. A magyar társadalom 1918 után c. tanulmánykötet nyomán, szerk. Bódy Zsombor). Fontos annak a feltárása, hogy a Duna milyen központi szerepet játszott a francia geopolitikai víziókba, s annak a kimondása is, hogy az 1918 őszi paraszt- (és meglátásom szerint: kisvárosi) forradalomnak jóval több áldozata volt, mint a két másik erőszakhullámnak, a vörös- és fehérterrornak. A könyv másik újdonsága az országhatár mellett létrejött egyházigazgatási problémák bemutatása, amelyek összefüggenek a menekültkérdéssel (a szerző a menekültellenességet is részletezi), és azzal, hogy az érkezők többsége a közhiedelemmel ellentétben nem állami alkalmazott volt. (Nagy kár, hogy a területi egyenlőtlenségeknek a fejezetbe iktatott térképét nem sikerült szemléletessé tenni, így célszerűbb, ha az érdeklődő az interneten keres rá a színes változatra.)
A történethálók
A korszakkal foglalkozó, most megjelent alapmunkák egy-egy kiválasztott kulcsszöveghez, központi csoporthoz térnek vissza. Hatos Pál Az elátkozott köztársaság c. kötetében (2019) Ritoók Emma emlékirata ez a kályha, Révész Tamás Nem akartak katonát látni? c. művében a tótkomlósi szlovák népfelkelők mikrotörténetére utal vissza (utóbbiról lásd kritikánkat: Korai búcsú, Magyar Narancs, 2020. június 18.). Ablonczynál is szerepel egy ilyesféle metafora: három fiatal román értelmiségi 1919 augusztusában megjelenik a Nemzeti Múzeumban, hogy elvigyék az erdélyi eredetű műtárgyakat, dokumentumokat. Dolgavégezetlenül távoznak, de a szerző későbbi életpályájukat is követi. Az egyikük, Zenobius Pâclişanu – aki végül 1958-ban, a zsilavai börtönben hal meg – nem pusztán tanár és egyháztörténész lett, hanem 1921-től minden romániai kormányzat alatt a magyar ügyek közvetítője a magyar kisebbségi politikusok, egyházi vezetők és a kultusztárca vagy a kisebbségi államtitkárság között, ahol 1947-ig szakértőként dolgozott. S hogy az 1918 előtti magyar asszimilációs törekvések kemény kritikusa milyen bizalmi viszonyt ápolt a magyar elit egy részével, azt jól mutatja, hogy Jakabffy Elemér romániai politikus a II. világháború utáni párizsi béketárgyalásokon a magyar küldöttségben dolgozó fiát, Jakabffy Imrét mintegy „rábízta”, és együtt járták az éjszakai várost. Mindevvel nem beszállni szeretnék a „ki tud többet Trianon nanotörténetéről” versenybe, hanem megerősítem Ablonczy óvatosságának, az „így is történt” kiemelésének fontosságát.
A képhez szorosan hozzátartoznak az 1916-os erdélyi román betörés utáni magyar nemzetiségpolitikai intézkedések, amelyeket 1920 után Erdélyben a románok is alkalmaznak. (Persze ezeknek is van porosz és egyéb előzményük.) De már az 1880–1910 közötti városi magyar asszimilációs sikerek mellett az Apponyi-féle 1907-es népiskolai törvények követelményei is „hozták az eredményeket”: a nemzetiségi egyházak – döntően pénz hiányában – egyre kevésbé tudták fenntartani az iskoláikat. Úgy látszott, hogy a modernizáció nevében avagy érdekében a nemzetiségi vidékekre, a falvakba is behatolhat a magyar iskola – miközben a politikai röpirat irodalom a magyarság pusztulásáról jajgatott. A regionális és az egyetemes magyar kultúra közötti feszültség 1918 előtt is létezett, csak épp a megoldásokat rendre a nagymagyar kereteken belül, a magyar szupremácia fenntartásával keresték a magyar regionális elitek. A politikai rendszer modernizációja során nemcsak a választójog kiszélesítése, hanem a közigazgatás központosítása miatt is szűkültek a regionális problémakezelés lehetőségei. Budapest jelentősége tovább nőtt. A több központú, regionalitásokból szerveződő magyar nemzet valóságával 1920 után kellett először szembesülni – döntően a határon túli magyar eliteknek. S ma, amikor a transznacionalizáció és az Európai Unió révén a virtuális nemzet intézményesül, és a politikai kommunikáció a nemzetegységet hangsúlyozza, képesek leszünk-e lokalitások, régiók, számtalan különböző életpálya és kötődés összefüggő s egybetartozó rendszereként látni a nemzetet? Talán.
De hogy serkentsem a továbbgondolást is: a kötetben alig esik szó a magyarországi németségről – miközben az alulnézet nagy leleményeként Ablonczy a fejezetek jó részében a kisváros, a peremvidékek felől közelít. Mi történt a németek mozgalmaival? A szászokkal, a délvidékiekkel, a szepességiekkel – és a trianoni Magyarországon maradtakkal? Ez a városi polgárság többes kötődésének eltolódása, a helyi stratégiák kialakítása miatt is fontos kérdés. Sajnálom, hogy a szerző róluk, s hozzájuk hasonlóan a másik rétegzett csoportról, a zsidóságról is megfeledkezett.
Stagnáló és bizonytalan
A könyv a kutatócsoport teljesítményével együtt helyezhető el a téma klasszikus munkái közé. Ormos Mária 1982-ben az I. világháború utáni előzmények diplomáciatörténeti oldalát tisztázta (Padovától Trianonig), Raffay Ernő az erdélyi átmenetről írt alapvetést (Erdély 1918–1919-ben, 1987), Romsics Ignác a békeszerződés politikatörténetét tárta fel (A trianoni békeszerződés, 2007). A Trianon100 kutatócsoport a jobb- és baloldali narratívákat meghaladva a béke-előkészítés országonkénti gyakorlatát, előzményeit, a katonai ellenállást, a gazdasági és társadalmi krízis mindennapjait, Trianon társadalom- és gazdaságföldrajzi hatásának előzményeit, a helyi impériumváltások történetét írta és írja, ahogyan az – a kéziratainak publikálását félretevő – Zahorán Csaba munkájának köszönhetően az interneten is követhető (trianon100.hu) S persze van másik út is. Ha Ablonczy és a Trianon100 csoport munkáit – kissé elnagyoltan – hermeneutikainak is nevezhetnénk, úgy kortárs történettudományunkban létezik az „imagológiai” hozzáállás is, a hatástörténet, az emlékezés felőli közelítés. Ilyen Trencsényi Balázs összehasonlító munkája (A nép lelke. Nemzetkarakterológiai viták Kelet-Európában, 2011) vagy Egry Gábor: Etnicitás, identitás, politika. Magyar kisebbségek nacionalizmus és regionalizmus között Romániában és Csehszlovákiában 1918–1944 c. munkája (2015), valamint Romsics Gergely: Nép, nemzet, birodalom. A Habsburg Birodalom emlékezete a német, osztrák és magyar történetpolitikai gondolkodásban, 1918–1941 c. monográfiája (2010). Az évfordulós irodalomból pedig Ablonczy könyve mellett három összefoglaló munka emelkedik ki: a Magyarságkutató Intézet hétkötetesre tervezett békediktátum-történetének I. része, szerk.: Gulyás László, Máthé Áron, a NEB elnökhelyettesének tíz tézise Trianonról a Kommentár 2020/2. számában, valamint a Gyurgyák János szerkesztette Trianon 100, Vérző Magyarország, Emlékező Magyarország c. négykötetes összeállítás. Ez utóbbi ugyancsak elutasítja a felelősségkeresést, de abban mégiscsak különbözik a történeti feltárásra, az 1914–1921 közötti folyamatok működésére koncentráló Ablonczy-műtől, hogy az emlékezet történetét mutatja be.
Ablonczy, miként mestere, Romsics Ignác, a politika társadalomtörténetét helyezte a középpontba. Stílusa élvezetes, monográfiáról monográfiára vált egyre oldottabbá. E kötet visszafogottabb, kevesebb benne a stílusbravúr, a szellemeskedő metafora. A kutatásokat összegző modell kezd kialakulni, ami hozzájárulhat ahhoz, hogy a Horthy-korszakról emberközpontúbb képet alkothassunk. Ablonczy mestere a történetmondásnak. A könyv minden fejezetében megtalálható egy sor teljes pályakép, a helyi terep bemutatása, mindez a közép- (megyei) és makroszintű folyamatok és egymásra hatásaik tükrében. Kibontja, miképp született meg az 1918. decemberi, illetve a megszállás alatti tanulságokból és kudarcérzetekből a Horthy-korszakra jellemző politikai habitus: „A román dinamikus volt, követelőző, vélt vagy valós érdekei fűtötték, míg a magyar stagnáló volt és bizonytalan; a századelő óta egy sor belső ellentét feszítette, amelyek megbontották a »haza és haladás« évtizedek óta megbonthatatlannak hitt párosát. Hívei legkésőbb azon a gyulafehérvári estén szembesültek azzal, hogy mindez, amiben addig hittek a magyar kultúra felsőbbségéről, erejéről, a szabadság varázshatalmáról és a Szent Korona ragyogásáról, tehetetlen hatvanezer román paraszttal és néhány száz értelmiségivel szemben. Csak az erő és a fiktív nemzeti egység számított, adott helyen, adott időben: és ezt a leckét a magyar értelmiség és közélet megtanulta a két világháború között. Megtanulta a gimnáziumi tanár, a Vitézi Rend törzskapitánya és a parlamenti képviselő is, amikor hangsúlyozottan keresztény-nemzeti ideológia mentén folytatta politikai pályafutását.”
Szaktörténészként abban a hitben élek, hogy a munkák egymásra épülnek, és a forrás feltüntetése, akármennyire sodró is a szöveg, a hitelesség és ellenőrizhetőség pecsétje. Biztos vagyok abban, hogy a publikáltnál van egy jobban jegyzetelt kézirat is, és hogy volt küzdelem kiadó és a szerző között a jegyzetek miatt, ám abban a szerző alulmaradt. Holott épp Ablonczy hatékony tudásmenedzselése a példa arra, hogy a tudományos felfedezés munkáról munkára épül s a jegyzetek ehhez a tájékozódási pontjaink. Mindemellett e kitűnő munka szemléletet formál és inspirál, jó újragondolni a könyv nyomán korábbi szempontjainkat.
Jaffa Kiadó, 2020, 272 oldal, 3999 Ft
