Negyvenkilenc évesen lett elsőkötetes költő Bakos András, lapunk szerzője.
Tizenhét évesen publikált először verset a Délmagyarország című Csongrád megyei napilapban, Baka István mutatta be az olvasóknak. Azért lett napilapos újságíró, mert úgy gondolta, ez való egy költőnek. Nem biztos, hogy jól döntött, de megszerette a szakmát. Sok ideje nem maradt arra, hogy a versötletein dolgozzon, viszont a tapasztalat gyűlt: amit nap közben látott, abból nem mindent lehetett beleírni tudósításba, riportba, jegyzetbe, glosszába. Évente három-négy verse jelent meg irodalmi lapokban, prózát is közölt.
A Tiszatáj Kiadó által most megjelentetett köteten akkor kezdett dolgozni, amikor a Délmagyarország új tulajdonosa, a KESMA tőle is elköszönt, huszonöt év után. Egyszerre több szabadideje lett, és igénye is arra, hogy könyvbe rendezze az utóbbi években írt verseit.
Az Isteni testek című kötetben szabadversek és szonettek szólnak arról, hogy fest az abált szalonna Glasgow kínai piacán a húsos pultban, milyen a fénye a mécsesnek, amelyet félbevágott hipós flakonból, faggyúból, cipőfűzőből készítettek, mitől éri el a madarakat az angyalszárny-betegség, mire ér haza az arab világból az olajmérnök, akinek pedig a keresztnevét is imádták, milyen érzés ortodox pópával bokszolni, hogyan örvénylik a szélfújta fa árnyéka egy falusi gyilkosság helyszínén.
A fülszövegben így ír Darvasi László: „Végül is minden költő egyik alapvető feladata a tragédia megközelítése. Hogyan cserkészem be, mint holmi vadat, hogyan érintem, képes vagyok-e megszelídíteni, képes vagyok-e a szolgálatomba állítani, látom-e jobban általa azt az örvényt, azt a sivatagot, azt a parádét, azt a jóvátehetetlen pazarlást vagy veszteséget, amiben benne vagyok: vagyis az életet. Bakos András a manapság oly divatos, objektív és tárgyilagos alanyiság artikulációjával szemben a közösségi ethosz nyelvi formái felé fordul. Van én, van az elbeszélő, de ez az én mindig valaki relációja miatt a valakikhez, valamiféle helyzetekhez való tartozás miatt működik. Szelíden, pontosan, különösebb erőfeszítés nélkül írja meg a társas drámát, a magyarok vizsláját, egy erdélyi utazás szorongató különösségét, egy szomszéd sistergő dühét, egy kápolna építésének körülményeit, a kiterített, idős férfitest kiváltotta emlékeket...”
A kötetet szerzőnk lakóhelyén, Algyőn, a könyvtárban mutatták be csütörtök este.
Az egyik versre a szegedi Homo Ludens Projekt animációt készített:
