magyarnarancs.hu: Három éve a „semmiből” bukkantál fel első, Ostoba című regényeddel, most pedig megjelent a Mondass egy misét értem című novelláskötet. Látványosan kihagytad azt a fázist, amikor a kezdő szerző szépirodalmi folyóiratokban publikál.
Hegedüs Vera: Nem tudtam, hogy ez a klasszikus út. Nem Budapesten éltem, nem volt kapcsolatom az itteni irodalmi élettel. Nem éreztem járható útnak, hiszen ismeretlen szerzők írásait a nagyobb folyóiratok sokszor nem is fogadják be. Közben elkezdtem írni a regényemet, és amikor kész lett, észszerűnek tűnt, hogy elküldjem kiadóknak. De novellákat is írtam a regénnyel párhuzamosan. A novelláskötet tíz év gyűjteménye, a regényt egy év alatt raktam össze.
magyarnarancs.hu: Amikor olvastam a novelláidat, azt vettem észre, hogy mindegyikben ömlik a vér. Miből fakad, hogy valahogy mindig ide jutsz?
Hegedüs Vera: Valószínűleg úgy éreztem, hogy ez mint látványelem hasznos lehet, de egyszerre mindig csak egy novellát írtam, és akkor még nem abban gondolkoztam, hogy ez hogyan lesz megszerkesztve, vagy hogy egyáltalán milyen novellák kerülnek bele a kötetbe. Nekem is csak utólag esett le, hogy ennyi minden közös bennük.
magyarnarancs.hu: Frida Kahlo festészete jutott még eszembe. Ott is erős a testiség, a fájdalom motívuma. Neki súlyos buszbalesete volt. Van valamilyen testi fájdalmad vagy traumád, amiért ez nálad is ennyire erősen jelenik meg?
Hegedüs Vera: Igen, van egy krónikus betegségem, ami testi fájdalmakat okoz, és amit elég későn, nemrég diagnosztizáltak csak. Értelemszerűen foglalkoztat a test működésének, a fájdalomnak, a test-lélek dualitásnak, a betegséggel való életnek a megjelenítése.
magyarnarancs.hu: Valahol olvastam, hogy szeretnél foglalkozni a gyermektelenség kérdésével. Miért?
Hegedüs Vera: Úgy érzem, a társadalomban, a közbeszédben és az irodalomban is tabu még valamennyire. A harmincas életévek minden olyan nővel kegyetlenek tudnak lenni, aki vagy akar gyereket, de nem lehet neki, vagy nem tudja, hogy akar-e, vagy nem akar gyereket, de érzi a társadalmi nyomást, vagy esetleg amiatt nem talál párt, mert nem akar gyereket, vagy mert nem lehet neki. Ezekről a borzalmas harmincas életévekről nem beszélünk eleget. Arról is érdemes lenne beszélni, például etikus-e úgy gyereket vállalni, hogy valaki tudja, krónikus betegsége van, ami öröklődik. Hogy tud jó anya lenni valaki, aki krónikus beteg és emiatt eleve nincs elég energiája?
magyarnarancs.hu: Sok szó esik a kötetben hitről és vallásról. Mi a viszonyod ezekhez?
Hegedüs Vera: Nem terveztem, hogy ez lesz a vezérmotívum, ez is ösztönös volt. Katolikusként nőttem föl, és nagyon fiatalon lettem ateista. Azt akartam megjeleníteni, amikor valaki küzd a hitével, azt a köztes állapotot, amikor valaki szeretne hinni, de nem tud.
magyarnarancs.hu: Néhány kritika a regényedet és a novelláidat a traumairodalom skatulyájába szorította, akár pejoratív értelmezésben. Hogyan fogadtad ezt?
Hegedüs Vera: Fontosnak érzem, hogy beszéljünk a különböző társadalmi traumákról. Az erről való beszédmód az irodalomban nem mindig képvisel magas irodalmi minőséget, ami persze nem baj, csak akkor helyén kellene kezelni a kategóriákat.
magyarnarancs.hu: Van valamilyen szertartásod az írásra?
Hegedüs Vera: Nincs. Fontosnak tartom, hogy időnként kézzel írjak, ez másfajta tempót és írási, szerkesztési viselkedést igényel, mint a gépelés. Mindig ugyanazzal a vékonyan fogó tollal írok, ez is meghatározza az írás milyenségét. Nem vagyok egy termékeny író, aki minden nap ugyanabban az időben le tud ülni írni.
magyarnarancs.hu: Azért, mert nincs ihleted, vagy mert van munkád, ami elveszi az idődet?
Hegedüs Vera: Van munkám, és nehezen tudok emellett módszeresen ugyanakkor írni. Ezenkívül nem tudok egyszerre két óránál több időt fordítani rá, már az is nagyon sok. Azzal a módszerrel, amivel írok, ez nem fér bele.
magyarnarancs.hu: Mi ez a módszer?
Hegedüs Vera: Egy nagyon ösztönös, zsigeri, nem is módszer, hanem inkább egy szabad asszociáción alapuló valami, akár tudatáramnak is nevezhetjük. Itt általában minden a nyelvből bomlik ki, nem pedig a nyelvet terelem prekoncepciók mentén egy mederbe.
magyarnarancs.hu: Péterfy Gergely és Péterfy-Novák Éva a közelmúltban kiírtak egy umbriai ösztöndíjat, aminek egyik kitétele, hogy „ne legyen közöd” a NER-hez: az állami díjak, ösztöndíjak kizáró okot jelentenek. Te részesültél Móricz Zsigmond alkotói ösztöndíjban. Mit gondolsz erről?
Hegedüs Vera: Ha jól értem, ez saját finanszírozású ösztöndíj, így nyilván joguk van meghatározni a kritériumokat, és az irodalmi közösségnek is joga van erre reagálni. Ha Magyarországon adót fizetek, azzal már a NER része vagyok, akár tetszik, akár nem, hiszen az adómat valószínűleg olyan dolgokra használják el, ami a rendszer bebetonozását szolgálja. Szerintem a húszas-harmincas éveikben járó írók többsége nem támogatja a NER-t, ahogyan én sem, ugyanakkor szembe kell néznünk azzal, hogy mi gyakorlatilag itt lettünk felnőttek. Mire elértünk odáig, hogy kultúrpolitikához, közélethez hozzászólhassunk, már egy sáros rendszer fogadott. Ráadásul az irodalmi színtér tele van évtizedes sértettségekkel. Igényünk van a transzparens, nyílt közállapotokra, de ez a rendszer torz volta miatt szinte lehetetlen. Továbbá a már kialakult érdek- és véleményrendszerben akaratlanul is darázsfészkekbe nyúlunk. Nem tudom, mi lenne erre a megoldás.
A pályázatokból egyébként nem lehet megélni. Többnyire arra használjuk azt a kis pénzt, hogy feltornásszuk az életszínvonalunkat, de azt nem tehetjük meg, hogy felmondunk a munkahelyünkön. Magyarországon egyszerűen nincsenek ilyen lehetőségek.
magyarnarancs.hu: Van terved, dolgozol valamin?
Hegedüs Vera: Két dolgon is, az egyik, egy regény, amire a Ferencvárosi József Attila irodalmi ösztöndíjat kaptam, a trianoni földmérőkről szól. A másik hibrid műfajú ökoírás a társadalom–természet–ember-viszonyról, kevert, kísérleti szöveg a próza és líra határán. Vidéki ember vagyok, ez a gyökerem, így nőttem fel, és sokszor éreztem úgy az életemben, hogy egyedül a természet nyújt vigaszt számomra. Annyira költői és gyönyörű ez a téma, de súlyos félelem is van bennem amiatt, hogy mit jelent a környezet pusztulása, és mi lesz az emberiség sorsa. Amikor azt érzem, hogy darabokra hullanék, csak a természeten keresztül van esélyem újraalkotni magam, ami nyilván önző, antropocentrikus, exploitatív gondolat.
magyarnarancs.hu: Hogyan érzed magad nőként az irodalomban, komolyan vesznek?
Hegedüs Vera: Azt látom, hogy a pályakezdőknek minden pályán nehéz dolguk van, mert ha megnézel egy álláshirdetést, az van benne, hogy legyél huszonnyolc éves tíz év munkatapasztalattal. Az irodalomtól függetlenül a korosztályom szenved ettől, és az is, aki pályát akar módosítani. A női írókat jobban elfogadják ahhoz képest, mi volt tíz évvel ezelőtt. Az az attitűd, hogy „jól van, aranyos kislány vagy, főzzél egy kávét”, már nem divat. De biztos vagyok benne, hogy akinél ez berögzült, nem változott meg teljesen, csupán a reflexei finomodtak.
Nem a férfi-nő ellentét határozza meg, hogy mennyi figyelmet kapsz és milyen lehetőségeid vannak, hanem a kapcsolatrendszer. Ez az irodalmi közeg elitista. Előny, ha budapesti vagy, ha a szüleid híresek, ha jó családból származol, ha kiterjedt a kapcsolataid vannak. Én itt érzek diszkriminációt. Ezek hiányában nehezebb és több idő elérni az olvasóközönség figyelmét, de nem lehetetlen.
