Egyedülálló prózapoétikai megoldások sorával találkozhatunk e regényben, amelyet szerkezetileg leginkább Bodor Ádám Sinistra körzetével lehetne rokonítani. Mintha az Ostoba is egy szétszabdalt regény összekeveredett fejezeteiből állna. Az időrend felborul, a cselekmény rövid, mozaikszerű történetdarabkák látszólag véletlenszerű egymásutánjából bontakozik ki, felmutatva, hogy az elbeszélt borzalmak és az ábrázolt világ igazságtalanságai eleve nélkülöznek bármiféle logikát, ép ésszel felfogható oksági összefüggést. A könyv ezt a magából kifordult valóságot, amelyben az utalások és az analógiák feloldása nélkül is saját történelmünk szörnyűségeire ismerhetünk, időn és történelmen kívüli eseménysorként rajzolja meg. Az idő önmagába fordulását a fejezetek sorrendjének szerkesztésén túl a tipográfia is erősíti: a mondatkezdő nagybetűk hiányával az íráskép végtelen sivárságot sugall, ahol nincsenek kapaszkodók.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
