Az egykori keresztény úri középosztály elevenedik meg Györffy Miklós regényében

Györffy Miklós Egy emigráns vallomásai címmel 2022-ben megjelent kitűnő regényének kritikai visszhangja érthetetlenül szegényes. Ha az egy kéz ujjain is megszámlálható, fele­részben ráadásul kimondottan rövid recenziók ismeretében egyáltalán beszélhetünk visszatérő motívumról, akkor ennek a visszhangtalanságnak már a Hajnal Géza (Tiszatáj online), Zelei Dávid (Jelenkor) és Pálos György (ÉS) általi puszta regisztrálása is feltűnő. A könyv körüli csendről csak Bombitz Attila Messziről, tárgyszerűen címmel a Műútban megjelent írása – az eddigi legalaposabb kritika – nem tesz említést.

A regényírót a legtöbb olvasó alighanem a német irodalom fordítójaként és kutatójaként, illetve a kortárs magyar próza fontos és kitartó kritikusaként ismeri. De Bergmanról és Antonioniról fiatalon írt kismonográfiája is abban a Szemtől szemben című sorozatban jelent meg, amelyre sok egykori, ma ötven feletti filmklubtag még mindig jól emlékezhet. Györffynek köszönhetjük A per és A Budden­brook ház új fordítását is – ugyancsak érthetetlen, hogy ezek a könyvek, az olyan klasszikusok, mint Szophoklész, Dante, Shakespeare, Csehov, Tolsztoj, Camus vagy Salinger többnyire komoly figyelmet kiváltó új fordításai alapján e tekintetben akár aranynak is nevezhető korban hogyan maradhattak megint csak ennyire észrevétlenek.

Ugyanez mondható el Györffy Miklós első regényéről, A férfikor nyaráról is, igaz, az ezt övező csendet valamelyest magyarázza a megjelenés 1987-es dátuma. A megújuló modern magyar próza ekkor, a Sátántangó megjelenése után két, a Bevezetés a szépirodalomba és az Emlékiratok könyve után pedig egy évvel ért sikerei csúcsára: az irodalmi élet vakfoltjára eshetett ez a Kádár-rendszer kellős közepén játszódó, nyelvi ínyencségekkel nem kecsegtető, bár érdekes vágásokkal és sajátos időkezeléssel dolgozó, generációs – az azoknak az éveknek meglehetősen elkoptatott kifejezésével élve „nagy generációs” – regény.

 

Fotó: Palágyi Barbara 

Ezt az első regényt én is csak az új könyv után olvastam el, amelyben a címbe emelt emigrálást követő és a hazalátogatásokat megelőző évek Magyarországa csak jelzésszerűen és közvetetten van jelen. Kíváncsi voltam, hogy a hetvenes évek vajon nem A férfikor nyarában vannak-e részletesebben megírva, és bár a történet ennél szélesebb időszakot ölel fel, végül is nem tévedtem. Egyébként számos hasonlóság, átfedés van a két regény világa és karakterei között, és bár az első sem rossz, a második kétségtelenül jobban sikerült.

Tárgyi anyaga sokkal gazdagabb, a nyelve pedig érdekesebb, mint azé, mentes például az első regény ma kínosnak ható szlengjétől („manusz”, „csörög”, „ráz”). Éppen ezért akár kisebb alkotáslélektani csodának is tekinthető, hogy azzal, hogy Györffy meg­írta hőse fiatal férfikorának – mint például a szerző hozzáférhető életrajzaiból vagy a Narancsnak adott interjújából is kiderül – saját életével fontos pontokon érintkező történetét, nemes anyagának szövetén nem ejtett olyan végzetes vágásokat, amelyek lehetetlenné tették volna, hogy egyszer majd ismét hozzányúljon, valamely más idomú alkotás kiszabásának szándékával.

Az úri középosztály életvilága

Ami a hős, sőt hősök családját illeti, a történelmi középosztályról van szó, ehhez tartozik a két egyaránt János nevű főszereplő, Inkey és Cziffra; Györffy az előbbinek szemlátomást az ipszilont, az utóbbinak a két f betűt adta a saját nevéből. Míg A férfikor nyara főleg a negyvenéves főszereplő múltjával, főképp az ő és barátai jobbára házibulikon és nyaralásokon kibontakozó szerelmi életével, majd munkahelyi és családi életével foglalkozik, az Egy emigráns vallomásai a szülők nemzedékének fiatalságától a főszereplők nyugdíjaskoráig tár az olvasó elé széles történelmi háttér előtt felvázolt panorámát.

Hosszan lehetne sorolni a két könyv közös – hol fontos, hol kevésbé fontos – motívumait az állami útlevélmegvonástól és a lakossági valutacsempészés módozataitól a disszidáláson és az abortuszon át a dunai árvízig, a Märklin vonatokig, a födémcseréig vagy az Olinka névig, ahogyan az olyan poétikai megoldások is közösek bennük, mint az álomleírások, a naplókból való idézés vagy az előre- és visszautalásokkal dolgozó, az időrendet teljesen felrúgó szerkezet.

Szövegirodalom: olykor ezzel a szerencsétlen szóval írják le a posztmodern prózapoétikát. Mintha lenne mondjuk külön „képfestészet” vagy „nem szöveg irodalom” is. A strukturalista irodalomtudomány és örökösei a műértelmezésnek még a közeléből is száműzték a szerzőt, mintha az csak valamiféle szöveg­gyártó gép lenne, és ugyanígy a valóságot is, mint egyrészt megismerhetetlent, másrészt mint olyat, ami az irodalom szavakból teremtett önálló világával nincs érdemi érintkezésben. Ezzel a szemlélettel a posztmodern próza még úgy-ahogy összhangban is volt, de legkésőbb a feminista, gender vagy posztkoloniális megközelítések sikere óta ismét úgy tűnik, hogy „költészet” és „valóság” viszonyát nem ilyen laboratóriumi sterilitás jellemzi.

Valamivel több, mint tíz éve, alighanem Borbély Szilárd Nincstelenek című regénye hozta el az áttörést: a posztmodernnel telítődött kritikusok mintegy rácsodálkoztak a „valóságra”. Már-már kimondott igényként merült fel, hogy egy regényből meg lehessen tudni, hogyan éltek az emberek. Ez egyébként nem teljesen alaptalan elképzelés, a történelmi emlékezet valószínűleg nem közvetlenül szakmonográfiákon nyugszik, hanem a múltat felidéző helyek mellett – szerencsétlen esetekben akár a tudománnyal is dacoló – filmek, képek, szobrok, irodalmi alkotások révén öröklődik.

Az utóbbi tíz évben a szegénységirodalmat nagy érdeklődés övezte, de a realizmuskínálat vagy -igény ezen a társadalmi szinten valahogy meg is rekedt. Annál érdekesebb, hogy Györffy új regényéből helyenként egészen mikroszkopikus pontossággal derül ki, hogy az úgynevezett keresztény középosztály, vagy amit az idők során meghagytak belőle, hogyan is élt a múlt század utolsó két harmadában. Úgy tűnik, a Cziffra család nem kimondottan dzsentri, hanem tisztviselői, illetve iparos sorból emelkedett fel a jómódú középpolgárságba. Az anya úrilány, az apa szemészorvos, a háborút, pontosabban Budapest ostromának eseményeit nem az ekkor csak kétéves elbeszélő, hanem az ő, illetve egy sógora szempontjából ismerjük meg, apró részletekre és egy rendkívül kalandos epizódra is kitérve: az apa Malinovszkij marsall olvasószemüvegének megjavítása fejében mintegy átstoppol egy szovjet tiszt autóján Budára, a felesége – mint kiderül: a bombázásoknak áldozatul esett – szüleinek lakásához.

A könyv adatszerű pontosságára jellemző, hogy a Svarc nevű zöldséges, aki a regény szerint bárgyú versikéket mellékelt az áruihoz, tényleg létezett: neki tulajdonítható a Karinthy Ferenctől feljegyzett, minden dilettáns költő ars poeticáját tömören összefoglaló mondat: „Írom vers, ahogy jön.”

A könyv az elbeszélő, Cziffra János bátyjának temetésével, pontosabban az azt követő álommal kezdődik: ebben már ott örvénylenek – szinte szó szerint – olyan szereplők is, akik csak sokkal később lépnek be a cselekménybe. A nyolcszáz oldalas könyvben rendkívül sok figura szerepel névvel, ha a történelmi alakokat vagy a művészeket nem számítjuk, akkor is átlagosan legalább minden harmadik oldalra jut belőlük egy új, ami eleinte könnyen kedvét szegheti az olvasóknak. Nem csodálkoznék, ha szorult helyzetükben hozzám hasonlóan többen családfákat rajzolnának, amit azonban megnehezít, hogy az adatokat, neveket, viszonyokat csak csepegteti az elbeszélő – jellemző, hogy az ő családnevére is csak hatvan oldal után derül fény, a keresztnevére pedig még később. A Tomori nevű szereplő rögtön a regény szövegének második oldalán feltűnik, míg a keresztnevéről csak majdnem hatszáz oldallal később értesülünk. Az, hogy egy könyv nehéz olvasmány, önmagában nem értékítélet – aki könnyűre vágyik, olvasson tárcákat –, de azért van ebben valami idegesítő, különösen eleinte. Ha az olvasó nem ismeri ki magát Hamburg topográfiájában (Schanzenviertel, Grindelallee), akkor például könnyen átsiklik afölött, hogy emigrációja után a főhős ott ver gyökeret: a város neve ugyanis ilyen összefüggésben egyszerűen nem szerepel a könyvben, ami nem tudom, mire jó.

Az elbeszélés nehézségei

Olykor nehéz az elbeszélés menetét követni: a könyv tele van – akár a legfontosabb fordulatokat megelőlegező – előreutalásokkal, ezért néha kicsit olyan, mintha a tenger fenekén járnánk, és csak azt látnánk, amit a reflektor éppen megvilágít, miközben futólag közben másról is szó lenne. Györffy persze tökéletesen tisztában van „az elbeszélés nehézségeivel”, ezért nem teremt mindentudó, fejekbe belelátó narrátort. Hogy mégis többszólamú lehessen a könyv, hogy több perspektívát is felvillanthasson, a már említett álomleírás mellett az idézés eszközéhez folyamodik, naplójegyzetek, levelek, archív családi hangfelvételek, sőt egy töredékes novella beépítéséhez. A kitűnő ’56-os fejezet egyik része a megsemmisített naplók felidézése, magnóra mondása, mégpedig Sándornak, a némiképp tisztázatlan autóbalesetben meghalt, kiemelkedően tehetséges, de a Kádár-kori Magyarországon végül egyre ködlovagszerűbb pályát befutó testvérnek címezve.

Tulajdonképpen az egész könyv az elbeszélő vele való felemás, nem igazán szeretetteli, de meghatározó viszonyát próbálja feltárni, amiből aztán egy teljes élet – szerelmek, család, munka – végiggondolása kerekedik ki. A főhős ebben a könyvben is kallódónak érzi magát, mint druszája, A férfikor nyarának Jánosa, de egyrészt a második regény anyaga sokkal gazdagabb, mint az elsőé, másrészt filmesként vagy az NSZK-ban kallódni (a német egyetemi állás tulajdonképpen minden, csak nem kallódás) azért mégsem ugyanolyan sivár, mint egyetemistaként, majd tanárként a hetvenes évek kádári szürkeségében téblábolni.

A könyv történetét lehetetlen és talán fölösleges is összefoglalni, de kiemelkednek belőle az olyan figurák, mint a Micu nevű nagybácsi, vagy az olyan epizódok, mint az ostrom vagy az ötvenhatos forradalom már említett jelenetei. Eleinte kissé zavartak az itt-ott akár párosával feltűnő olyan közhelyek, mint a „kétes tisztaságú”, a „zsúfolásig tele”, az „ellentmondást nem tűrő”, a „jóleső fáradtság”, a „boszorkányos gyorsaság” vagy a „könyvek alatt roskadozó, viharvert bútorok”, de aztán belenyugodtam, elfogadva, hogy ezeket a „vallomásokat” a koncepció szerint az elbeszélő nem olyan szépirodalmi igénnyel írja, mint – az egy ponton egyébként szereplőként is megidézett – Márai a magáéit. Igaz, így viszont azt nem tudtam hova tenni, hogy az elbeszélő szakadatlan testizése – szereti az általa visszatetszőnek tartott vonásokat, különösen a nem elég feszes testet, a nem elég szép arcot és a szőrösséget szóvá tenni – hogy köszönhet vissza a fikció szerint nem általa írt, csak bemásolt, sőt olykor szögletes zárójelben kommentált novellában is.

A könyv tempója sajátosan áradó, hol megiramodik, hol – olykor külsődlegesnek ható, már-már Dan Brown-i kiszámítottságú – vágással térünk vissza egy másik idősíkba. Itt-ott talán húzni is lehetett volna belőle, a soha újra elő nem kerülő általános iskolai és gimnáziumi osztálytársak jellemzését például nem éreztem nélkülözhetetlennek. A részletes, töredelmes vallomás koncepciójába ez is belefér, de azért e téren kevesebb valószerűséggel is beértem volna.

Alighanem minden jelentős regény mond valamit az emberről. Az Egy emigráns vallomásai e téren, a regény antropológiájának dolgában kissé homályos, talán amiatt, hogy nem az elbeszélő főhős a legérdekesebb figura. Bár az például elég érdekes, hogy az emigrációját (akkor disszidálásának hívták) megelőző útlevél-mizéria során gyakorlatilag beszervezik, még ha utána értelemszerűen nem is jelent egy szót sem – azt hiszem, ennyit én is megelőlegezhetek ebből a rendkívül gazdag és mint korábban volt róla szó, anticipációkkal bőkezűen bánó könyvből. Az emberről mintha azt mondaná: jól teszi, ha nem sértődik meg a történelemre, hanem inkább felkészül a fordulataira, bár így is megeshet, hogy a túlélésért túl nagy árat fizet a személyiségéből.

A régi keresztény középosztály és utódai életé­nek külső körülményeiről, mint korábban szó volt róla, sokat megtudunk, de az önreflexió gesztusai nem jellemzőek a szereplőkre. Felfogásuk kicsit Svarc bácsisnak tűnik: éljük élet, ahogy jön. Jellemző, ahogy a könyvben a zsidóság szórványosan szóba kerül: mindig az idegenkedés legalábbis hűvös tónusaival. Mintha a szemorvosság, a csillagászat, a fényképészet, az irodalomtanítás mellett – a deklasszálódás történelmileg jogosan áldozatinak érzett helyzetében – önvizsgálatra úgy általában sem jutott volna erő, kedv vagy figyelem. Ez azonban nem hibája a könyvnek, hanem éppen egyik erénye, amennyiben éppen az általa hallgatólagosan felállított diagnózis fontos része.

Györffy Miklós második regényének számos képe, figurája, jelenete még sokáig élénken visszhangzik az olvasóban, annál inkább remélem, hogy ez a recenzió lesz az utolsó, amely ennek az igencsak kiváló könyvnek a visszhangtalanságát még joggal tehette szóvá.

  

Kalligram, Budapest, 2022, 792 oldal, 5990 Ft