magyarnarancs.hu: Azok közé tartozol, akik mindig írók akartak lenni?
Harag Anita: Régésznek készültem, azt terveztem, én fogom megtalálni Kleopátra sírját. Végül mégis inkább magyarra mentem, mert rengeteget olvastam. Hálás vagyok anyukámnak, hogy a jó könyveket adta a kezembe. Először az Abigélt, aztán Robert Merle Maleviljét. Két teljesen más jellegű könyv, mégis mindkettő erős hatással volt rám, ilyen sokféleképpen tud hatni az irodalom.
Először szerelmes verseket írtam, aztán rögtön belevágtam egy regénybe is, de hamar elvesztettem az érdeklődésemet. Utána nagyon sokáig nem írtam, csak írni akartam, fontosabb volt az olvasás. Nem tudom, hogy a mostani tudásommal teszem hozzá, vagy már akkor is tudtam;
olvasni kell ahhoz, hogy az ember írni tudjon.
A könyvek megmutatják mennyiféle szöveg, nézőpont, történet létezik, hogy nincsenek szabályok, bármerre el lehet menni. Amikor egy kicsit el vagyok akadva az írásban, segít, ha valami radikálisan mást olvasok.
magyarnarancs.hu: Megváltozott az olvasáshoz való viszonyod?
HA: Nagyon tudok rajongani könyvekért, félre tudom tenni a kritikus olvasást, és képes vagyok az olvasás öröméért olvasni. Persze látom, ha valami nem működik vagy kilóg, de továbbsiklok rajta, mert ha nagyon jó egy szöveg, akkor értékelni tudom azt, ami miatt jó.
magyarnarancs.hu: Miért novellákat írsz?
HA: Többször kérdezték már tőlem, és soha nem tudom rendesen megfogalmazni, mindig az van bennem, hogy kéne egy jó monológ erre, de sosem írom meg ezt a jó monológot. A regény valami folyamatszerűséget ábrázol, az én időtapasztalatom viszont nem folyamatszerű. Szakaszosan érzékelem az időt, egymás mellett sorakozó jelenetekből áll a fejemben az életem. Olyan, mintha az a fiatal lány, aki kamaszkoromban voltam, nem ugyanaz lenne, mint aki egyetemre járt, és aki egyetemre járt, nem ugyanaz, mint aki végül elkezdett dolgozni egy multinál, és a multis lány nem ugyanaz, mint aki író lett. Ha el kéne mondanom az életem narratíváját, nem lineáris lenne, hanem szaggatott, kimerevített jelenetekből, hangulatokból, szakaszokból állna. Mivel így érzékelem az időt, engem az ilyen jelenetek és időpillanatok érdekelnek.
magyarnarancs.hu: AValakire mindig gondolni kell című kötetedben a szereplők kiugranak a pillanatból és máshova, más embernek képzelik magukat. Leképezi ez azt, ahogyan te érzékeled az életet?
HA: Képzelődő alkat vagyok. A mindennapokban általában nem történik semmi különös, vagy nem úgy történik, ahogy az ember elképzeli. Sokszor sokkal érdekesebb az, ami a képzeletemben történik, mint az, ami valójában. Gyerekkoromban is nagyon szerettem ezt, köröket róttam a szobámban, vagy elmentem biciklizni, és közben mindenféléről képzelődtem. Imádtam más bőrébe bújni, kamaszként mindig más akartam lenni, mint aki vagyok, a legjobb barátnőm, Megara a Herkules című meséből, a focipályáról az a nagylány, aki olyan szép gólokat tudott rúgni. Ilyen szempontból azt érzem, nagyon személyes a második kötet, mert ezt a gondolati sémámat, ezt a működésmódomat kölcsönöztem a szereplőknek. Persze nemcsak én vagyok ilyen, de talán mások nem olyan mértékben képzelődnek, nem olyan intenzíven, mint én, vagy mint egy író.
Általában akkor képzelődünk, amikor vágyakozunk valamire, én arra vágyakoztam, hogy más ember legyek. A vágyakozás metódusa mint rögeszme ugyanaz mindenkiben, de az, hogy mire vágyunk, nagyon különböző tud lenni.
magyarnarancs.hu: Mit gondolsz, milyen helye van az irodalomnak a mai ember életében?
HA: Mindenki a saját buborékjában él, és az én buborékomban olvasnak az emberek. Engem reflektáltabbá, figyelmesebbé tesz az olvasás. Sokszor úgy érzem, attól lesz valami valóságos, hogy olvasok vagy írok róla, valóságosabbnak érzem azt, amit írok, mint azt, ami történik. Érdekesebb lesz az életem, de néha szomorúbb is, vagy izgalmasabb. Vagy kérdésekre csodálkozom rá, amikre nekem sincsenek válaszaim. Azt képzelem, ha nem olvasnék, teljesen más életet élnék, más ember lennék, de nagyon nehéz elképzelnem ezt az embert.
magyarnarancs.hu: Mennyire veszel részt a kortárs irodalmi életben? Jársz felolvasásokra, könyvbemutatókra?
HA: Amikor könyvbemutatón, író-olvasó találkozón vagy interjún vagyok, mindig vannak olyan kérdések, meglátások, amiken el kell gondolkodnom, akár a saját szövegeimmel kapcsolatban is. Az olvasók rá tudnak mutatni új szempontokra, és ilyenkor kicsit én is más szemmel nézem a szövegeimet, meglátom benne, amit ők látnak. Szerintem gazdagítani tudja a szöveget egy ilyen beszélgetés, és reménykedem, hogy a beszélgetésen részt vevők gondolkodása is gazdagodik a szövegekről. Emiatt szeretek én is más írók könyvbemutatóira, beszélgetéseire járni.
magyarnarancs.hu: Szerinted szükség van arra, hogy egy író használja a social media felületeket?
HA: Én nem használom ezeket a felületeket, viszont nem mondhatom azt, hogy nincs szükség rá, mert én is az interneten bóklászva akadok rá új szövegekre vagy könyvekre. Szerintem alkati kérdés, hogy melyik szerző mennyire akarja saját magát vagy a szövegeit népszerűsíteni. Nekem ez stresszt okoz. Én sem feltétlenül írókat követek, hanem kiadókat, irodalmi folyóiratokat vagy külföldi lapokat olvasok, podcastokat hallgatok. Sokan kifejezetten szeretik, hogy az író jelen van a közösségi médiában, idézeteket posztol a könyvéből az Instagramon. Tőlem ez idegen.
magyarnarancs.hu: Felületesnek tartod?
HA: Ha könyvekről van szó, sokszor tapasztalom, hogy egy-egy mondat vagy szövegrész mennyire máshogy működik a kontextusából kiragadva. A közösségi médiában nem lehet hosszabb részleteket megosztani, egy-egy mondat pedig nagyon máshogy tud hatni ezeken a felületeken. Megszállott jegyzetelő vagyok, és ki szoktam írni mondatokat könyvekből, amiket különösen szeretek. Előfordult már, hogy utólagosan visszaolvasva a mondat szinte giccsesnek vagy közhelyesnek tűnt, pedig amikor a könyvben olvastam, jelentésteli volt, működött.
magyarnarancs.hu: Van valamilyen szertartásod az írásra?
HA: Az a szertartás, hogy reggel felkelek és írok. Kinyitom az ablakot, és nekikezdek az íráshoz, miközben jön rám a friss, hideg levegő. Hajnalban még nincs tele a fejem hírekkel, megkezdett vagy folytatott beszélgetésekkel. Ha megnézem a Messengert, és látom, hogy írt valaki, azon pörgök, hogy válaszolni kell neki. Vagy éppen azon, hogy a másik válaszolt arra, amit tegnap este kérdeztem tőle, és akkor arra megint válaszolni kell.
Az első kötetem írásakor ötkor keltem és hétig írtam, aztán elmentem dolgozni. Az ötkor kelés azért fantasztikus, mert ilyenkor semmi érdekes nem történik, nincs bennem az az izgalom, hogy mi történik a külvilágban,
ami egy gombnyomásra van, csak visszakapcsolom a netet a telefonomon. Késő este is van ez az érzés, mintha kitisztult volna a fejem, így el tudok kezdeni írni, éjszaka még tudattalanul dolgozik a fejemben a szöveg, aztán reggel folytatom. Mostanában tárcákat írok az ÉS-nek, négyhetente le kell adnom egy szöveget. Nemrég volt egy olyan élményem, hogy közeledett a határidő, és nem volt semmim. Éjszaka fél négykor fölébredtem, és volt egy címem meg pár mondatom egy szöveghez. Ezeket gyorsan leírtam, visszafeküdtem, és ahogy reggel felkeltem, megírtam a tárcát. Sose volt még ilyen, hogy egy egész szöveget megálmodtam volna.
magyarnarancs.hu: A telefonodba jegyzetelsz?
HA: Igen, a telefonom tele van millió cetlivel. A cetli nagyon megnyugtató dolog, csak egy cetli, oda bármit le lehet írni. Mintha sokkal bátrabb lennék, mert a cetli olyan, mintha nem lenne komoly, lehet hülyeséget írni, lehet hibázni és kísérletezni, és ez számomra rettenetesen inspiráló.
magyarnarancs.hu: Mi inspirál, miből kezdesz el dolgozni?
HA: Általában a mondatok inspirálnak, nem a történetek. Az emberben folyamatosan megy egy monológ, az én fejemben ez szétcsúszott, sok szálon futó monológ. Szavak, mondatok, képek kavarognak a fejemben, és ezekből a szövegfolyamokból néha kiemelkedik egy mondat, de megfoghatatlan, hogy ez a mondat honnan származik. Amikor megyek az utcán, nem annyira látok, inkább hallok. A folyamatos zajból valahogy mégiscsak elraktározódnak dolgok a fejemben, és abból megszületnek ezek a mondatok, amiket leírok egy cetlire. Mostanában képek is tudnak inspirálni. Rátaláltam Aubrey Levinthal kortárs amerikai festőre, akinek a képein például nők fekszenek az ágyban, és az éjjeliszekrényen ott áll egy szobanövény, vagy két nő ül egymással szemben egy kávézóban, és beszélgetnek. Egyszerű, mindennapi helyzetek. Mégis van ezekben a képekben valami felkavaró, valami szorongató és zavarba ejtő. Imádom azokat a festőket is, akik olyan egyszerű dolgokat festenek, mint egy szobabelső, mert a szobában lévő tárgyak érezhetően tartoznak valakihez, és így lesz jelen ott valaki, aki nincs is rajta a képen. Nagyon tud inspirálni még a jó párbeszéd vagy monológ a filmekben és a sorozatokban. Ha találok egy jó monológot, huszonötször újra hallgatom, amíg már kívülről tudom, és néha, amikor a dugóban álldogálok egy buszban, ezeket a monológokat mondogatom, és olyan, mintha moziznék.
magyarnarancs.hu: Hogy kerültél multihoz a bölcsész szak után?
HA: Sosem akartam multinál dolgozni. Azt gondoltam, hogyha egyszer egy multihoz kerülök, az a vég. Indológiát végeztem, és írt nekünk a tanszékvezetőnk, hogy egy multihoz keresnek embert, aki hindiül beszél. Érdekes lehetőségnek tartottam, mert amúgy nem tudtam volna használni a hindit, úgyhogy jelentkeztem az állásra, és felvettek. A hindit végül sose kellett használnom. Engem is meglepett, hogy otthonosan éreztem magam ebben a multis közegben, mert a mi csapatunk nagy részben valamilyen nyelvszakos bölcsész volt. Persze más volt, mint amit elképzeltem magamnak, de a multis sterilitásban van valami vicces és egyben inspiráló. Kívülállónak érzem magam ebben a világban, kicsit mint egy kulturális antropológus, aki a terepén egyszerre van bent is és kint is, így van egy kettős nézőpontja.
magyarnarancs.hu: Hogy tudtad összeegyeztetni az írással?
HA: Ajándéknak éreztem, hogy van megélhetésem, és nem vagyok anyagilag ráutalva az irodalomra. Azon akartam stresszelni, hogy meg tudok-e írni egy szöveget úgy, ahogy szeretném, és nem azon, hogy miből fogok élni a jövő hónapban. Tudom, hogy ez egy kiváltságos helyzet.
magyarnarancs.hu: Szoktál kritikát olvasni?
HA: Vannak olyan időszakok, amikor nem tudok kritikát olvasni, nem arra van szükségem, mert benne vagyok valamiben és zavarna, ha egy előző szövegemről szóló kritikával találkoznék. Visszavinne annak a szövegnek a világába, vagy elbizonytalanítana abban, amit épp csinálok. A kritikusi jóindulatért nagyon hálás tudok lenni, és nekem szerencsém van, mert eddig minden kritikában éreztem ezt.
