„Nagymamán nővére nem némának született. Miután Észtország második szovjet megszállása idején elhurcolták otthonról egy egész éjszakán át tartó kihallgatásra, többé nem szólalt meg. Amikor reggel hazatért, úgy tűnt, minden rendben van, de aztán soha többé nem mondott semmi mást, csak annyit: Jah, ära (magyarul: igen, nem.) Soha nem ment férjhez, nem születtek gyerekei, nem volt szerelmes. Élete végéig kettesben élt idős édesanyjával. (…) Lehet, hogy az orosz imperializmus végre nem csak Kelet-Európában számít kellően fontos témának? Lehet, hogy Kelet-Európát többé már nem csak <Oroszország egzotikus kis hátsó udvarának> tekintjük. Lehet, hogy végre eltört az egzotikum és a nyugat orientalizmus prizmája Kelet-Európa és a balti államok felett. Mindezt csak Ukrajna hősies ellenállása hozta el, és ebben az ellenállásban végre hallom a nagymamám nővérének hangját.”
A világhírű, észt anyai gyökerekkel rendelkező finn író legújabb könyvének, az Ugyanaz a folyónak a legelső és legutolsó mondatait másoltam ide, bizonyítva, hogy Sofi Oksanen valóságosan is keretbe foglalta mondandóját, a reményt keltő végkicsengéssel. A kötet egyrészt a Putyin vezette Oroszország ordas hazugságokba csomagolt hódító háborújáról szól, de egyben arról is, hogy mindez csupán azt a történelmi hagyományt követi, amelyet évszázadokkal ezelőtt elkezdett már a cári Oroszország és minden zökkenő nélkül folytatott tovább a népek és az emberek közötti „testvéri egyenlőségről” és a „felszabadításról” hazudó Szovjetunió.
Ennyiben ez az esszégyűjtemény messze több, mint alcíme megnevezi, amely így szól: „Putyin háborúja a nők ellen”, noha ez vállalás sem lenne kevés. A kötet előszavából kiderül, hogy a skandináv író 2023 tavaszán az imént idézett alcímmel egyező című előadást tartott a Svéd Akadémián, s a sok pozitív és dicsérő visszajelzés után egy esszéfolyammá bővítette mondandóját, amely még az előadás évében megjelent Finnországban, s egy évvel rá nálunk is. Friss és figyelmet érdemlő könyvről van szó, ha iránytűt keresünk fake news-zal, dezinfomációval és összeesküvés-elmélettel teli világunkban, ahol a hitek és rögeszmék támadást indítottak a tények és a valós történelmi események, valamint dokumentálható összefüggések ellen.
Oksanen sodró lendülettel, egyszersmind világosan és teljes egyértelműséggel fogalmazza meg mondandóját és kötetet már az elején tisztázza, nincs új a Nap alatt:
a becstelenség mindannyiszor csak újra és újra ismétli önmagát.
A leghatározottabban úgy látja a nemzetközi élvonalba a Tisztogatás című regényével berobbanó alkotó, hogy észt nézőpontból nézve a most folyó ukrajnai háború olyan, mintha újraélnék az 1940-es éve első felének már jól ismert eseményeit, s Oroszország ugyanazt a forgatókönyvet használja, mint korábbi hódító háborúi alkalmával. Terrorizálják és elhurcolják a civil lakosokat, megkínozzák és megölik a férfiakat, megerőszakolják a nőket, oroszosítanak, kirakatpereket szerveznek, hazug propagandát nyomnak a nap minden órájában, minden hullámhosszon, elcsalnak választásokat, a helyi kultúra megsemmisítésére törekszenek, az áldozathibáztatás régóta bevált eszközét vetik be, s mindezek következményeként óriási menekültáradatot indítanak el. Egyúttal, aligha oktalanul, azzal vádolja a nyugati államok vezetőit és értelmiségét a szerző, hogy az orosz imperializmus kézikönyve nem elég ismert számukra. (Magyar olvasóként a helyzet ennél sokkal súlyosabb, mert az Orbán Viktor és kormánya ezeket a putyini jelmezbe öltözött hazug, imperialista érdekeket nem csupán védi, hanem ahol tudja, pártolja és kiszolgálja, egyben az ukránokat és vezetőiket hibáztatja. Ilyen körülmények között aligha aktuálisabb a kötet elolvasása most.)
Vajon tudatosult-e bennünk, hogy a három kis balti állam számára a pusztító második világháború csak 1990-ben ért véget, amikor Szovjet-Észtország, Szovjet-Litvánia és Szovjet-Lettország kiszabadult az orosz medve karmai közül és halálosnak látszó öleléséből, s visszanyerte függetlenségét?
Ennek a többlettudásnak a birtokában sokkal érzékenyebb Sofi Oksanen Oroszország Ukrajna elleni háborújára és az ott elkövetett megszámlálhatatlan rémtettre, amelyeket egy jókora csapattal is szinte lehetetlen, de mégis szükséges számba venni. Mit lehet mondani az orosz támadás elől Kramatorszkból édesanyjával és nővérével menekülő Illjáról, aki előbb túléli a városa pályaudvara ellen elkövetett 60 halálos áldozatot követő bombázást, majd már autón menekülve egy ellenőrzi pontnál mobilján, egy randiapplikáción, egy olyan fotót találnak, amelyen évekkel korábban, zászlóval a kezében, Ukrajna nemzeti ünnepét éltette. Nyolc katona erőszakolta meg, amelyről az egyenruhások videót is készítettek. Egyetlen bűne az volt, hogy emlékeket őrzött magáról.
A nemi erőszak a gyengébbel szembeni gyáva hatalom erőfitogtatása, egyben az a nők teljes dehumanizálása is, mondja ki több helyütt a finn író, aki mindezt éppoly háborús bűnnek nevezi, mint ha valaki életét vették volna el. S mindez csak a legutóbbi időszak két szörnyű esetéhez, a boszniaihoz és a ruandaihoz hasonlítható. S a legelképesztőbb, hogy az orosz katonák nagyon sok esetben mindehhez felhatalmazást és beleegyezést kapnak feleségeiktől és édesanyjuktól – feltéve, ha közben gumióvszert használnak. Az esszékötet vége felé Oksanen Oroszországnak és az orosz embereknek a történtekkel való szembenézésének fontosságáról, de pontosabb, ha azt mondjuk, megúszhatatlanságáról ír. Amivel el kell számolni majd egyszer az országnak, a családoknak és saját maguknak. El kell majd mondani, mit tettek az ukrán férfiakkal és nőkkel, hogyan és honnan szerezték az aranygyűrűt és -láncot és az ezüst fülbevalót az orosz „hősök” Ukrajnában. Ami nyugati ésszel és etikával felfoghatatlan, ennek az alávaló bűncselekményáradatnak az orosz hadseregen belül nincs semmilyen következménye. Az csak a kedvezőbb, de aligha életszerű forgatókönyv, ha azt feltételezzük, mindezek a tisztek és hadseregvezetés, így valójában legfelső szinten Putyin hallgatólagos jóváhagyásával történik. A tág kitekintésű kötetben arról is olvasni, hogy a világtörténelem első, nemzetközileg is dokumentált nemi erőszakkal összefüggő ítéletét 1474-ben hozták, amikor a burgundi herceg szolgálatában álló Peter von Hagenbachot felakasztották. Az eset azért is fontos, mert ez az első dokumentált bírósági eljárás, amely kimondja, hogy a tisztek felelősek az általuk vezetett csapatok tetteiért. A 21. századi putyini Oroszországában ennek semmi jelét nem látni. Miközben a nyilvánosságra kerülő rengeteg rémséges eset csupán a jéghegy csúcsát jelenti.
Mit lehet arra mondani, hogy Oroszország tagadja bűnösségét az Ukrajnában elkövetett bűncselekményekben? Hogy Putyin kitüntette a bucsai tömegmészárlásban részt vevő 64. Független Motorizált Gyalogsági Dandárt? Hogy 2022 decemberében az orosz duma megkezdte annak a törvénytervezetnek a kidolgozását, amely eltörli a katonák büntetőjogi felelősségre vonhatóságát? A kérdés mindezek után csak annyi: van ennél lejjebb?
S hogy az orosz hatalmi és erőszak-logikában milyen jogfolytonosság van, arra példa, hogy Putyin rendszere.
Az elődök „hagyományait” követve mostani „nácimentesítő” érvelés csak folytatása ugyanannak. Mindig a „felszabadítás” történetével igazolta és igazolja inváziót, hódításait, megszállásait.
S mivel sem a cári Oroszországban, sem a Szovjetunióban, sem a mai Orosz Föderációban a demokratikus élet egyetlen eleme sem található – így szabad sajtó híján szabad közbeszéd sem –, ezért a teljesen félrevezetetett orosz nép elhiszi a mindenkori hatalom hazugságát. Így azt is, hogy a női jogok nem mások, mint gyanús és üldözendő nyugati importáruk.
Oksanen körbejárja, miért mutatják számtalanszor Putyin félmeztelenül, és ír arról is, hogy a jelcini éra végén, a politikai, hatalmi, gazdasági és társadalmi káosz közepette nagyon felkészült spiondoktorok mélyreható felmérések nyomán jutottak el addig a karakterig, amit Putyin, a volt NDK-s KGB-tiszt megtestesít. Így szó sincs arról, hogy csupán véletlenek sorozata vezetett volna az ő hatalomra emeléséhez. Az már más kérdés, hogy a minden ideológia vagy értelmezhető világnézet nélküli orosz vezető hogyan, milyen elképesztően piszkos és cinikus módon lett a legnagyobb területű ország és atomvilághatalom teljhatalmú ura. Egyben példák során keresztül mutatja be a finn író, hogy a skandináv és balti államok mellett Ukrajnában is milyen fontos politikai és közhatalmi funkciókhoz jutottak a nők, ellentétben Oroszországgal.
Az egymásra épülő és világos érvrendszert használó esszégyűjtemény így válik a kötet végére egy koherens, Oroszország-ellenes vádirattá,
amely csak részben szól Putyinról. Miközben nem kérdés, az elnök háborús bűnökért való felelősségre vonása nem lehet kérdés, még ha ennek rövid távon vajmi kevés is az esélye. Vádirat ez a mindenkori orosz/szovjet/orosz imperializmusról, ami sokkal nagyobb veszélyt jelent a világra, mint azt a legmagasabb szinten jegyzett nyugati agytrösztök is gondolják és/vagy előrejelzik. Ilyen szempontból egy hangos és éles, jól hallható és jól érthető segélykiáltás is Sofi Oksanen könyve, amely minden nyugtalanságunk és aggódásunk mellett vitára és továbbgondolásra késztet legtöbbünket.
A kötet fentieken túli érdeme – nem első alkalommal a Oksanen-kötetek sorában –, hogy a fordító, Panka Zsóka nevét a címlapon hozza, jelezve szerepének fontosságát. A szerző vagy a szerkesztők azonban megspórolták, hogy a könyv elején a kötet fejezeteit tartalmazó részt az alfejezetek feltüntetésével érthetőbben és átláthatóbban tagolják. Viszont nem lepődünk meg, hogy Sofi Oksanen hivatkozásainak lábjegyeztekkel jelzett forrásai – könyvek, tanulmányok és cikkek – döntő részének nincs magyar fordítása.
Sofi Oksanen: Ugyanaz a folyó – Putyin háborúja a nők ellen. Budapest, Scolar Kiadó, 2024, 261 oldal. Fordította: Panka Zsóka
